Bármennyire is furcsa, a legjobb westerneket nem az amerikaiak csinálják. Filmben az olaszok, képregényben a franciák és a belgák kezelik a legizgalmasabban a témát. Már nálunk is ismert valamennyire a Blueberry, de megemlíthetjük a Jonathan Cartland-ot vagy a Bouncer-t is, és akkor még nem beszéltünk Jijéről, a Jerry Spring-sorozat rajzolójáról, aki mellett Jean Giraud-Moebius tanulta a mesterséget, és nem mellesleg még korábban egy egész kis iskolát teremtett: a Hupikék Törpikéket megalkotó Peyo, a Spirou figurát tökéletesítő, Gastont és a Marsupilamit feltaláló André Franquin és Lucky Luke apukája, Morris is az ő köréhez tartozott.

Az akkor még polgári nevét, a Maurice de Bévère-t használó ifjú Amerikába is követte mesterét a világháború után, amikor több társukkal együtt ott próbáltak szerencsét. Morris ott is ragadt hat évig, annak ellenére, hogy addigra már Belgiumban megjelentek az első Lucky Luke-történetek, és nem volt olcsó mulatság hazapostázni a kész oldalakat.

Mégis megérte kint maradnia: a legjobb forrásból ismerhette meg a vadnyugati legendárium kulcsfiguráiról, a Dalton, Younger és James-testvérekről, Calamity Jane-ről és Billy the Kidről szóló történeteket, részt vehetett a Harvey Kurtzman, Jack Davis és John Severin alkotta, nemsokára a Mad magazint útjára indító rajzstúdió műhelymunkájában, és ami még fontosabb, itt találkozott leendő társszerzőjével, René Goscinnyval.

A lengyel bevándorlók gyermekeként Párizsban született Goscinny kétéves korától Argentínában nevelkedett, ahol vegyészmérnök édesapja munkát talált, és a helyi francia iskolában járva ő maga is eleinte a vicces rajzok készítése iránt érdeklődött. Apja váratlan halála miatt munkát már 17 évesen munkát kellett keresnie. Nagybátyja hívására New Yorkba utazott, bár hogy mi célból, az előtte sem volt igazán világos. Mindenesetre hamar kiderült számára, hogy tíz pályatársából legalább tíz ügyesebben rajzol nála, az íráshoz ellenben páratlan tehetséggel rendelkezik.

Az első Lucky Luke-történetek szórakoztatóak voltak ugyan és tartalmaztak néhány eredeti ötletet, de Morris érezhette, hogy kifulladóban van a sorozat, és miután mindketten visszatértek Európába, megkereste az akkor már egy párizsi kiadónál dolgozó, és frissen szerzett barátjával, Albert Uderzóval különböző figurákkal próbálkozó Goscinnyt, hogy írná ő ezentúl a világ leggyorsabb kezű cowboyának a kalandjait. Goscinny ráállt, és 1955-ben már az ő sztorija alapján kezdte közölni a széria 9. darabját a Spirou magazin.

Noha a Morris-Goscinny páros nem pont ugyanúgy működött, mint a nem sokkal később az Astérixszel világhírnevet szerző Goscinny-Uderzo páros, hiszen Morris egyedüli tulajdonosa maradt figurájának, és gyakran kért változtatásokat a forgatókönyveket (a szóvicceket például kifejezetten utálta és rendszeresen kihúzatta az íróval), kétségtelen, hogy a sorozat fő vonzereje a történetekben, sőt, még inkább a karakterekben található.

Goscinny egészen egyedülálló érzékkel keveri a helyzetkomikumot a jellemkomikummal. Hihetetlen, ahogy meg tud ragadni egy tulajdonságot, vagy inkább tulajdonságegyüttest, és hozzátapasztja egy létező vagy feltételezett történelmi alakhoz. Az elegy mindig egy különleges, felejthetetlen, és még a gonoszok esetében is esendő és kedvelhető figura.

Goscinny 1977-ben bekövetkezett halála után Morris más szerzőkkel igyekezett pótolni pótolhatatlan társát, finoman szólva vegyes sikerrel.

Már több próbálkozás történt magyar nyelvű kiadásra. Az újvidéki Fórum igen szép számban jelentette meg a Talpraesett Tomra átkeresztül hős albumait, és ezek közül mindig eljutott hozzánk is pár példány. Ezeknek azonban idővel úgy felment az árfolyamuk, hogy gyűjtésük gyakorlatilag lehetetlen feladat. Később az Egmont kiadó már Villám Viliként próbálta meg befuttatni nálunk, de ez a lendület nem tartott sokáig. Emlékeim szerint az Astérixhez hasonlóan egyes részeket még korábban a Junior Alfa is közölt. Mindesetre a Pesti Könyv mostani vállalkozása a teljes sorozat kiadására magyarországi premier, és abban is újat hoz, hogy pár hónapos újságos terjesztést követően (illetve, részben már azzal is párhuzamosan) a könyvesboltokban is elérhetővé teszi az immár saját nevével büszkélkedő, és időközben rajz- és akciófilmhősként is beszivárgott Lucky Luke-ot.

Illetve, pardon, Lucky Luke-öt, hiszen francia képregényről lévén szó, az u-t ü-nek kell ejteni. Aki meg ezen mosolyogna, gondoljon bele, mennyivel jobban harmonizál a "lükilük", mint a "lákilúk".

A Pesti Könyv teljesen érthető módon nem az elejétől kezdte a sorozat kiadását, hanem a legjobb, a Goscinny által írt részekből mazsolázik, és azt sem feltétlenül veszi figyelembe, hogy az adott epizód megjelent-e már korábban magyarul. Ezzel nincs semmi baj, hisz a fórumos szériából keveseknek sikerülhetett komolyabb kollekciót kialakítani. Bonyolultabb kérdés a fordításé: Kopeczky Lászlóénak volt egy sajátos sármja, de annyira nem, hogy ragaszkodni kellett volna hozzá. Az új verzió azonban csak korrekt, semmi több: jó lett volna egy fantáziadúsabb, az eredeti szöveget színesebben magyarító, Goscinny humorából többet visszaadni képes, igazi műfordítót keresni. De ezzel többet nem is kívánok foglalkozni, még azt hiszik, a sárga irigység beszél belőlem.

A kiadó kéthavonta tervezte kihozni a köteteket, mostanra átállt a reálisabb háromhavi tempóra, és egy kisebb áremelést is végrehajtott, hogy jobban biztosítja a sorozat fennmaradását. Tekintsük is át akkor az első 12 hónap termését, ami öt albumot jelent:

Daltonváros. Eredeti megjelenésekor a Dalton City (én, bevallom, meghagytam volna ezt a címet) fordulópontot jelentett a Lucky Luke-sorozat franciaországi fogadtatásában, ugyanis ekkor került át a Spirou-ból a Pilote-ba, vagyis Goscinny saját lapjába. Itt a korábbinál sokkal jelentősebb marketing-támogatásban részesülhetett, és rövidesen az Astérixéhez hasonló magasságokba szökött a népszerűsége. Ez volt a nyolcadik olyan kötet, amelyben a pánsípszerűen felsorakozó négy Dalton-testvér volt Lucky Luke fő ellenfele (a kilencedik, ha beszámítjuk azt is, amelyben még az unokatestvéreik, a "valódi" Daltonok szerepeltek). A ciklus egyik legsikerültebb darabja, ahol a legkisebb és a legnagyobb Dalton egyénisége már egyértelműen elkülönül a két középső, szürkébb alaktól, és ahol a világ leghülyébb kutyája, Ran-Tan-Plan is előadhatja magánszámait.

Billy, a kölyök. Ez a valamivel korábbi történet jó példája annak, amiről fentebb beszéltem: Goscinny fog egy létező western-figurát, belegondol, mivel lehetne egyedivé tenni, és aztán "mindent bele". Itt abból indul ki, hogy Billyt valóban (vásott) kölyökként ábrázolja, akinek az eszén éppen gyerekes magatartása miatt tud túljárni Lucky Luke. Feltehetően több szülő is tanult már belőle egy-két trükköt.

Dalton Mama. Két évvel és négy epizóddal a Daltonváros után jött ki eredetileg, és egy remek ötlettel sikerült megújítania a már helyenként rutinszerűen működő Dalton-ciklust. A Daltonok édesanyjának a bevezetése valahogy hasonló a Keresztapa egyik alapgondolatához: a banditák is emberek, és a családi érzések tőlük sem idegenek. A párbeszéd Joe és az anyja között valami egészen fergeteges, több szinten működő humor.

A nagyherceg. Bár mindig a "Daltonos" részek a legnépszerűbbek- ahogy ezt a magyar kiadó is elismerte nemrég egy internetes fórumon - bőven találni csemegéket a többi kötetben is. A vadnyugatra látogató cári gárdista és a helyi nyelvet sajátosan beszélő tolmácsa több orosz-toposz bedobására ad lehetőséget: van itt vodka, anarchista merénylő, udvari etikett, kőkemény akcentus. Mindezek élvezete talán azok számára válik teljessé, akik még találkozhattak párizsi orosz taxisofőrrel, de működik ez így lefordítva is - még ha a tolmács ferdítéseit nem is mindig sikerült ugyanolyan kacifántosra kerekíteni, mint az eredetiben (na tessék, csak szóltam még egyszer a fordításról - de ígérem, utoljára).

A Daltonok gyógyulása. Szokatlanul sokáig, négy éven át pihentették a szerzők a főgonoszokat - nyilván nehéz volt überelni a két előző kiváló részt. Hogy sikerült-e, erről megoszlanak a vélemények, mindenesetre akkoriban, 1975-ben ismét nagyon ráérzett Goscinny a kor szellemére. A hetvenes évek derekán fedezte fel egész Franciaország "a" pszichológiát, divatba jött terápiára járni, mindent a lelkiekkel magyarázni. Akinek a hivatása a "pszi" előtaggal kezdődött, dörzsölhette a tenyerét. Ennek a jelenségnek a visszáját ragadta meg Goscinny, amikor egy olyan (persze német) professzort utaztat Amerikába, aki egyetlen jól eltalált kérdéssel mindenkiből kihozza a gyermekkori traumákat. Hogy mit ér el a Daltonokkal, azt megtudja, aki elolvassa.

Szomorú sajátossága még a történetnek, hogy ez volt Goscinny utolsó Dalton-sztorija, ha leszámítjuk az ezt követő rajzfilm-adaptációt.

Ha létezik örök érték a képregényben, akkor a Lucky Luke egészen biztosan a legbecsesebbek közé tartozik. Érdemes beleruházni, minden generáció garantáltan élvezni fogja, még jó sokáig.

Bayer Antal