A saját árnyékánál is gyorsabb cowboy népszerűsége töretlen. Lucky Luke túlélte megalkotóját és a legszellemesebb részek íróját. A három legismertebb francia-belga képregény egyike, évtizedek óta hódít világszerte, s bár a Tintinnel és az Asterixszel ellentétben az angolszász piacokon a többi európai sorozat mostoha sorsában kénytelen osztozni, számos rajz- és játékfilm, társas-, kártya- és videójáték, figura igazolja a mai napig kortalanságát. Bár a Pesti Könyv kiadásában most megjelent Daltonok szökésben nem sorolható a legjobb öt-tíz rész közé, az eredetileg ötven évvel ezelőtt heti folytatásokban publikált epizód fontos mérföldkő a sorozat történetében.

>Maguk a Dalton-fivérek valóban léteztek, bár a „történelmi személyiség” kifejezés a gátlástalan bankrablók és útonállók esetében erős túlzás lenne. Igaz, a Lucky Luke-történetek többségében már nem ők, hanem képzeletbeli unokatestvéreik bosszantják hősünket, de az eredetik színre lépésének dátuma alapján megállapítható, hogy a Daltonok szökésben valamivel 1892 után játszódik. Ekkor végeztek ugyanis a banda négy tagjával, köztük Bob és Grat Daltonnal a Kansas állambeli Coffeyville-ben. Egy fivérük már jóval korábban meghalt, míg Emmett Dalton 23 lőtt sebe dacára túlélte a pisztolycsatát, és 14 börtönben töltött év után kegyelmet kapott, jó útra tért, számos tisztességes mesterséget gyakorolt, és csak 1937-ben, 63 évesen hunyt el.

Maurice de Bévère (művésznevén Morris) a második világháború után hat éven át dolgozott Amerikában. Lucky Luke figuráját ugyan már kiutazása előtt megalkotta, de az újvilágban töltött időszakban rengeteget foglakozott a vadnyugat valódi történetével. Hiteles forrásokból ismerhette meg Jesse James, Billy the Kid, Calamity Jane, Roy Bean bíró és a többi színes karakter históriáját. Különösen lenyűgözhette őt a Dalton-testvérek legendája, ugyanis a valódi banditák közül őket tette meg először Lucky Luke ellenségének. Remek húzásnak bizonyult a testvéreket négy, egymásnál egy-egy fejjel magasabb, ám egyébként teljesen egyforma vonásokkal rendelkező figuraként ábrázolnia. Már 1951-ben megjelent a belga Spirou képregénymagazinban az első, Hors-la-loi (Törvényen kívül) című sztori, és a sikerre való tekintettel egy évvel később vissza is tértek a Daltonok a lap hasábjaira. Ám Morris ekkor még úgy érezhette, hogy ebből ez ötletből többet már nem lehet kihozni, ugyanis egy pisztolypárbajt követően már a fejfájukat láthatjuk. A két történet (kiegészülve egy harmadikkal, amelyben Luke és három barátja egy kérkedő megleckéztetése céljából beöltözik Daltonnak) 1954-ben jelent meg kötetben, az albumsorozat 6. részeként. Érdekesség, hogy ebben már egy módosított verzió olvasható: míg a Spirou-ban nem volt kétséges, hogy Lucky Luke végzett legalábbis Bob Daltonnal, az albumban csak harcképtelenné teszi.)

Amerikából végleg hazatérve Morris már tudta, hogy szerzőtársra van szüksége, és meg is kereste René Goscinnyt, akivel még odakint ismerkedett meg. Goscinny eleinte csak négerként dolgozott neki, a neve feltüntetése nélkül, de utólag megtudhattuk, hogy melyik részek köszönhetők neki. Az egyik első ötlete a Daltonok „feltámasztása” volt, egy kis csavarral: a kétbalkezes unokatestvérek minden áron az „eredetik” kétes hírnevét szeretnék utánozni. Szerencsétlenségükre szinte azonnal összefutnak Lucky Luke-kal, aki eleinte kineveti őket, ám idővel kénytelen belátni, hogy alábecsülte Joe és a többiek eltökéltségét.

A Les cousins Dalton 1957-ben jelent meg a Spirou-ban, és természetesen nagy sikert aratott. Két más témájú történetet követően (a sztorik két oldalas folytatásokban jelentek meg, és csak pár hét kihagyás volt a követező történet előtt – nem akármilyen tempó) bő egy évvel később indult a L'évasion des Dalton. Az 1959 május végén befejeződött történet rá egy évre jött ki albumban, a sorozat 15. köteteként. Magyarul először az 1980-as években jelent meg az újvidéki Talpraesett Tom sorozatban „Daltonék szökésben” címen, Kopeczky László fordításában, a Fórum kiadónak az Asterix-epizódokat is tartalmazó számozása szerint 39. kötetként – a jelenlegi a második kiadás, új fordításban, az eredeti címlappal. Ha pedig már borító: a Daltonok népszerűségének eklatáns bizonyítékaként ez volt az első Lucky Luke-album, amelyen átengedte a központi szerepet más figuráknak. Csak a címfelirat fölül kandikál ki lovával, Jolly Jumperrel együtt.

>A Daltonok szökésben határozza meg végérvényesen a fivéreket. Ez az első történet, amelyben megszöknek a börtönből – további kalandjaik is mindig a szabadulásukkal kezdődnek. Először látjuk őket rabruhában, a lábukhoz erősített vasgolyóval. Először kapnak anyjuktól tortába sütött reszelőt (a mamáról alig tudunk meg mást egészen a Dalton mama című részig, amelynek aztán a főszereplője lesz). Goscinny zseniálisan használja a főleg amerikai rajzfilmekből ismert „running gag”, avagy ismétlődő poén eszközét: gondoljunk csak a Joe lábán maradt vasgolyóra, amiről rendszeresen megfeledkeznek a testvérek, vagy a banditák érkezésétől berezelő kisvárosi elöljárókra, akik egymásra licitálva sorolják, hogy hány árvát hagynának maguk után, ha a Daltonok végeznének velük.

A sztori persze egyszerű és „kiszámítható”. Lucky Luke a végén persze, hogy elkapja a Daltonokat, akik visszamennek követ törni a fegyházba. A történet folyását alapvetően határozza meg az eredeti megjelenési mód. Hetente két oldalt közölt az újság, ez a két oldal egy magában is valamennyire élvezhető egységet képezett, poénnal lezárva, de fenntartva az izgalmat is, hogy az olvasó a következő számot is türelmetlenül várja. Az üldözés egymást követő incidenseit tulajdonképpen a végtelenségig lehetne sokszorozni, ám mivel a kötet majd 44 oldalas lesz, a 40. környékén az író elkezdi a befejezés előkészítését. Lucky Luke segítségére megérkezik a lovasság, és körbezárják Bashful Cityt, ahova bezárkóztak a Daltonok. Régimódi banditák lévén eszükbe se jut, ami nekünk, mármint hogy akár túszként is felhasználhatnák a város lakóit, hanem inkább párbajt kezdeményeznek Joe és Luke között, amely aztán pár kocka alatt jó véget is ér.

Goscinny a karakterábrázolásban a legerősebb, nem egyszer remekelt a Lucky Luke epizódjaiban is (lásd például a magyarul megjelentek közül a Postakocsi karaktereit, a Nagyherceget vagy a Daltonok gyógyulásában a német pszichiátert). A Daltonok nem jelentenek számára valami nagy kihívást: Joe-t a parancsolgatása és a dühe, Avarellt a butasága és az állandó éhezése teszi egyedivé a többiekhez képest. William és Jack ellenben tulajdonképpen felcserélhető – és valóban össze is keverik néhányszor a szerzők, hol egyik, hol másik névvel illetve a második és a harmadik testvért. Nem csoda, hogy a következő Daltonos részben már színre lép egy újabb figura, aki aztán elválaszthatatlan lesz a négy banditától – Rantanplan, a börtön szenilis kutyája.