A Lucky Luke-összest kiadó Pesti Könyv gondolt egy merészet, és tíz klasszikus történet után a francia nyelvterületen is alig pár hónapja megjelent A washingtoni férfi-t szolgálta fel nekünk az 5. Magyar Képregényfesztiválra. A legmarkánsabb írója (René Goscinny) után pár éve megalkotó rajzolóját, Morrist is elveszített vadnyugati villámkezű igazságosztót állandónak látszó szerzőpáros fogadta örökbe a humorista Laurent Gerra és a jól megszokott rajzstílust hűségesen másoló grafikus, Achdé személyében. Harmadik közös próbálkozásukat tartják eddig a legjobbnak, és most már mi is lemázsálhatjuk, mit nyom az eredetihez képest.

Az összehasonlítás persze igazságtalan. Goscinny és Morris zsenik voltak, ráadásul hihetetlenül jól egymásra is találtak. A westernek legendáit több éves amerikai munkája során alaposan megismerő belga rajzoló eleinte saját maga fogalmazta meg a történeteket is, majd felkereste a közepes rajzolóból fergetes forgatókönyvek szerzőjévé vált és az Újvilágot ugyancsak megjárt lengyel származású francia írót, és utóbbi haláláig közel húsz éven át futószalagon gyártották az egyszerű, de nagyszerű epizódokat. A volánnál Morris ült, aki kérlelhetetlen szigorral irtotta Goscinny alkalmi próbálkozásait a szójátékokra és a verbális humor egyéb megnyilatkozásaira (mivel két nyelven kellett egyszerre publikálni, kizárólag az „eredetileg” is angol személynevek és helységnevek kitalálásában engedte szabadon fantáziálni), így utóbbi kénytelen volt az Astérixben és még inkább az Iznogoudban kiélni eme nyelvferdítő hajlamait. Teljes volt azonban az összhang a karakterábrázolásban: Goscinny fő erőssége a jellemkomikumban rejlett, és a karikaturistának sem utolsó Morris pár vonással is tökéletesen vissza tudta adni, amit társa tervezett.

Hogy milyen Lucky Luke Goscinny után, azt már sajnos jó ideje tudhatta, akinek megadatott némely idegen nyelvek ismerete. Az epizódok többnyire korrektek, bár sablonosak, és azt kell mondjam, nem kivétel Gerra aktualizált szerzeménye sem. A washingtoni férfiban Lucky Luke-nak egy hírességet kell kísérnie a vadnyugaton (mint a Nagyhercegben), aki teljesen járatlan a helyi szokásokban (mint a Zöldfülű), és útján társul szegődik hozzá alkohol- és mindenféle vidámságellenes felesége (mint a sorozat számtalan korábbi nőszereplője). Van egy beépített ember az elnökjelölt környezetében (lásd még Postakocsi), és felbukkannak indiánok, banditák, fejvadászok, miegymások.

Mindenképpen jópont Gerrának, hogy Rutherford Hayes figurája tökéletesen illik a sorba, Goscinny is elismerően fogadta volna. Az érdekes-ismerős helyzet, az ügyes történetvezetés el tudja feledtetni az olvasóval, hogy ha nagyon akarná, legkésőbb az ötödik oldalon el tudná mondani a végét és le tudni leplezni a gonoszokat, ez is teljesen rendben van így. Kevésbé tartom viszont szerencsésnek a kitekintést a közelmúltbeli politikai szituációra – bár most hatásos Busht idézni és Sam Palinnak nevezni az ellenlábast, de korántsem biztos, hogy öt év múlva még emlékezni fogunk az illetőt ihlető személyre (legalábbis remélem, és ezzel nem vagyok egyedül). Jobban tetszenek a finom megidézések, mint például Scott Joplin bevezetése a Lucky Luke-legendáriumba, ez még akkor is működik, ha nem asszociálunk Obamára.

Nem mondom, hogy Morrisnál sosem bukkantak fel epizódszerepben korábbi figurák, de Gerráék ezt is eltúlozzák. Billy the kidre szerintem nem volt itt igazán szükség, míg a Fejvadász Eliot Belljét vagy a Postakocsi Scut Thumbs-ját (no meg a legvégén Averell Daltont) el tudom fogadni. A valódi hírességek kiállása a jelöltek mellett szintén 21. századi áthallás, de két kocka erejéig elmegy.

A rajzról nem sokat lehet mondani. Teljesíti, amit illett és kellett, pont olyan, mintha Morris keze alól került ki. De vajon így is marad-e? Egyrészt ezt kívánná a jómodor, másrészt viszont Morris maga is fejlődött szép hosszú pályája során, idővel talán megengedhető lesz némi eltérés a mintától. Végül pár szót a magyar szövegről. Igazság szerint ez az első magyar Lucky Luke-kötet, amit rendesen végigolvastam, a korábbiakba csak bele-belepillantottam, és korrektnek, bár kicsit száraznak találtam a fordítást. Itt viszont komoly problémákat érzékeltem, és nem csak a néhány kiemelkedően bosszantó helyesírási hiba miatt, hanem több helyen is elsikkadhatott egy-egy poén. Ha egyszer kezembe kerül, összevetem az eredetivel, így most csak gyanakvásomnak adok hangot.

Persze azért jó kis darab ez az új Lucky Luke – de nem biztos, hogy ha ezt olvasnám elsőnek, ugyanúgy meghódítana, mint a Daltonváros, a Painful Gulch-i vetélytársak vagy a 27. lovasszázad, hogy pár kedvencemet említsem.