Az utolsó járat és a Cirkusztanoda egyik alkotójával, Cselőtei Zsófiával beszélgettünk, aki Radics Marcival való (nem csak) alkotói közössége kapcsán egy valódi, dinamikus közös munkáról számol be a képregények születéséről és hátteréről mesélve. A kérdező ezúttal is Szekeres Nikoletta.

SZN: A képnovella kategóriában két munkáddal is indulsz. Az utolsó járatban hogyan dolgoztatok együtt szerzőtársaddal, milyen dinamikák mentén alakult kép és szöveg viszonya?

CsZs: Radics Marcival nem ez volt az első kollaborációnk, de ez volt az eddigi legkomplexebb. A munkafolyamat nagyjából úgy zajlott, hogy miután fixáltuk az ötletet és a szinopszist, megírtam a step outline-t. Következő lépésként elmentünk kirándulni a Széchenyi-hegyre, és felszálltunk a Gyermekvasút nosztalgia járatára. Itt készítettük el a referencia fotókat a képregényhez. Marci ezután megrajzolta a storyboardot és megírta a forgatókönyvet, amit utána én szerkesztettem és korrektúráztam.  Az oldalakat úgy osztottuk föl, hogy Marci rajzolja a karaktereket, én pedig a háttereket, de végül ezen is variáltunk kicsit. Ha a figurák inkább a háttér részét képezték, az már az én feladatom volt. Igazából a szerkesztéstől és vázlatozástól kezdve a kihúzáson és kifestésen át egészen a szkennelésig és retusálásig oda-vissza adogattuk egymásnak a rajzokat.  Mivel Marcival nem csak alkotótársak, hanem házaspár is vagyunk, az otthonunk félig-meddig stúdióként is működik, könnyen tudunk együtt dolgozni és váltogatni egymás között a feladatokat.

SzN: A Cirkusztanoda egyszerre olvasható picture bookként, művészi mesekönyvként. Mi inspirált a könyv megalkotásában, és mennyire szól egyáltalán gyerekeknek ez a történet? 

CsZs: A történetet egyfelől a saját szakmai kudarcélményeim ihlették. Egy olyan karaktert szerettem volna megalkotni, aki bár nagyon tud vágyakozni, lelkes és kitartó, de újra és újra elbukik. Azt vettem észre, hogy eddig talán azokkal rezonált legjobban a történet, akik épp a huszas éveik útkeresésében vannak benne, vagy épp azon vannak túl. Ebből a szempontból inkább felnőtteknek szól A cirkusztanoda.  Mindeközben szerettem volna egy olyan könyvet létrehozni, amely szórakoztatta és boldoggá tette volna a gyerekkori önmagamat, sok kis részlettel, izgalmas jelenettel.  Bevallom, leginkább egy oldalnál tartottám igazán szem előtt, hogy gyerek kezébe kerülhet a könyv – ahol egy gigantikus oroszlán emelkedik a kis bohóc fölé. Itt az oroszlánnak igyekeztem lekerekített formákat, bohókás megjelenést adni, hogy ne legyen túl félelmetes.  Emellett mindig is csodáltam azokat a történeteket, amelyek egyszerre képesek gyerekekhez és felnőttekhez szólni. Boldog lennék, ha nekem is sikerülne valami hasonló. 

SzN: Mindkét képregény a fantasztikum és a valóság összekeveredését is tematizálja, nem titkoltan kötődik például Hayao Miyazaki világához, metafizikai rétegek nyílnak meg az olvasás során, miközben mindegyik képregény az emberről beszél. Mesélj kicsit saját viszonyodról munkáidhoz, illetve arról, miért éppen ezt a mese és rém-mese, a bizarr és különös világok határán táncoló vizuális világot választod az ábrázoláshoz? 

CsZs: Valahogy mindig ez jött természetesen.  Gyerekkorom óta nagy kedvencem és példaképem Patrick Woodroffe festőművész. Otthon több albumunk is volt tőle. Amióta megismerkedtem a munkáival, az a művészi ideálom, azokra az alkotókra nézek fel a leginkább, akik a képeik és történeteik által képesek gazdag párhuzamos világokat teremteni. Ezt keresem mások munkáiban, többek között ezért rajongok Miyazakiért is, de ugyanígy kiemelhetném Michael Ende A végtelen történet című regényét, vagy az 1985-ös Visszatérés Óz földjére című filmet. A felsoroltak mindegyike óriási hatással volt rám. És itt vissza is kanyarodnék Marcihoz, akinek mindez szintén megjelenik a grafikai világában, nem véletlenül találtunk egymásra emberként és alkotóként is.