Mivel Santito a Geekz blogon és Olórin a Kepregeny.neten már két éve mindent megírt, amit csak lehetett a Hellboy kapcsolat- és utalásrendszeréről, igyekszem más szemszögből közelíteni a képregény magyarul nemrég megjelent első epizódjához. Két dologra leszek kíváncsi: miben áll eredetisége az amerikai képregényen belül, és hogyan működik önmagában – elvégre nem minden egyes olvasója járatos Lovecraft, Poe vagy Moorcock világában, és nem is feltétlenül tudja értékelni a hagyományos szuperhősös comic book eszköztárához való viszonyulásának a finomságait.

Az első kérdésre az első megjelenése óta eltelt 16 év távlatából viszonylag könnyű felelni, még ha nem is lesz rövid a válasz. Közel ötven éven át megrögzült gyakorlat szerint ki kellett találni egy figurát és minél hamarabb elérni, hogy havi sorozatot kapjon. Erre ösztönözte a szakmát nem csak a két óriás (Marvel és DC), de az árnyékukból melléjük felnőni vágyó valamennyi kiskiadó is. Gyökeresen szakított ezzel a szemlélettel az 1986-ban alapított Dark Horse Comics. Noha ez a kiadó a köztudatban elsősorban olyan filmes „franchise”-ok a korábbiaknál jóval keményebb-komolyabb adaptációiról híresült el, mint a Star Wars, a Predator, a Terminátor, az Aliens, a Robotzsaru, Tarzan, Buffy vagy éppen Indiana Jones, Mike Richardson és csapata kezdettel fogva a teljes alkotói szabadság és a sosem látott rugalmasság jelszavaival szerezte meg mind a szerzők, mind pedig a válogatósabb olvasók rokonszenvét.

Noha a kiadó legelső és sokáig meghatározó lapjából, a Dark Horse Presents antológiából elsőként kinőtt Concrete (Beton)esetén még megpróbálkoztak a saját havilapos megoldással, alig 10 szám után kiderült, hogy szerzője, Paul Chadwick képtelen lenne kompromisszumok meghozatala nélkül tartani ezt a tempót. Márpedig a minőség és a szerzői függetlenség a Dark Horse számára – az amerikai mainstream képregényiparban egyedülálló módon – feladhatatlan értéknek számítottak.

Ezen a ponton érdemes megismerkednünk a minisorozat fogalmával. Az 1970-es évek közepén kevés híján megszűnt a teljes amerikai képregényipar: az olajárrobbanás miatt gyorsan emelkedett a papír ára, aminek következtében a comic book hagyományosan olcsó, évtizedeken át 10 centben rögzült ára rövid idő alatt a háromszorosára növekedett. Az eladások óhatatlanul apadtak, a kiadók bepánikoltak, és az egyik mentőakció keretében radikálisan csökkentettek a havonta megjelentetett címek számát. Kevésbé népszerű sorozatok egyik napról a másikra leálltak, nem egyszer befejezetlenek is maradtak történetek. Az első ijedség elmúltával (kiderült, hogy még vannak azért szép számmal, akik 30-35 centet sem sajnálnak egy képregényért – ma már 4 dollárnál tartunk) az akkor még legnagyobb, ám legnagyobb mértékben is érintett DC Comics óvatos kísérletezgetésbe kezdett. Szándékosan rövidnek tervezett sorozatokat dobott a piacra, amolyan tesztelési szándékkal, és persze abban a reményben, hogy ha egy új figura (aki lehetett már valamennyire ismert is, például egy csapat tagjaként) kellőképpen népszerűnek bizonyul, akkor átállhatnak a rendszeres megjelenésre is. Az ilyen 4-12 füzetből álló történeteket nevezték minisorozatnak, míg az ötletet hamarosan átvevő Marvel a „limitált sorozat” nevet használta ugyanerre. Az ötlet bevált, azóta is alkalmazzák, és olyan, ma is töretlen sikernek örvendő karakterek karrierje indult minisorozatban, mint Rozsomák vagy a Megtorló.

Ezt a formulát tette magáévá a Dark Horse, méghozzá a nagykiadóknál szélesebb körben és következetesebben. Részben a megvásárolt franchise-okra is alkalmazta, de az ebben rejlő lehetőséget kínálta a szerzői képregényeknek is: a DHC alakította ki a minisorozatokból álló laza sorozat modelljét, és ennek iskolapéldája a Beton és a Sin City mellett a Hellboy. Nem különösebben nagy létszámú klub ez egyébként, még a Miller-Gibbons páros Martha Washingtonját és Matt Wagner Grendeljét sorolhatjuk ide.

A történethez még az is hozzátartozik, hogy (a Heavy Metal magazin mellett) a Dark Horse kísérletezett talán a legkitartóbb lelkesedéssel az európai képregény amerikai meghonosításával. Cheval Noir című, 50 számot megért antológiájuk nélkül a jenkik nem sokat tudnának olyan kiválóságokról, mint Moebius, Jodorowsky, Druillet, Tardi, Cosey, Andréas, Comès és Schuiten. Márpedig ezen francia képregények terjedelme, megjelenési ritmusa és általános minősége minden bizonnyal példaértékűnek számított a comic book szigorú szabályaitól szabadulni remélő amerikai alkotóknak is – ebben a tekintetben a Hellboy amolyan „tiszteletbeli európai” képregénynek tekinthető.

Következtetésként azt mondhatjuk, hogy a Hellboy tartalmában, hangvételében és formai kivitelezésében egyaránt az amerikai képregény egy fontos fejlődési fázisának a képviselője a „szerzői, de szórakoztató” kategóriában.

Ezzel a meghatározással tovább is léphetünk a második kérdésre: hogyan teljesíti vállalását a Hellboy első kötete, mennyire tud megállni a lábán, ha a képregény- illetve fantasy-olvasók egymással ölelkező, de alapvetően független koncentrikus köreinek a peremén elhelyezkedő fogyasztók elé kerül. Kevésbé nagyképűen fogalmazva: bejöhet-e azoknak is, akik nem elkötelezett rajongói a képregénynek, illetve nem különösebben érdeklődnek a képzelet bizonyos bugyrai iránt?

Bár teljesen „ártatlan” olvasót feltételezni lehetetlen és felesleges gyakorlat, induljunk ki abból, hogy az ember általában úgy szeret a legjobban szórakozni, hogy valamennyire meg is érinti, amit látott, hallott vagy olvasott. Nem feltétlenül világmegváltó felismerésekre vagy magvas üzenetekre gondolok itt, pláne nem didaktikus szándékra, hanem egyszerűbb kifejezéssel élve arra, hogy „szólt valamiről”.

Vannak továbbá bizonyos elvárásaink is a történetmeséléssel és a karakterábrázolással kapcsolatban. Ebben fölöttébb rugalmasak vagyunk ugyan, de a hiányérzetet nem szeretjük, annál inkább értékeljük viszont a mesterien végzett munkát.

A Hellboy: A pusztítás magja alapvetően hangulatot teremtő, nem történetmesélő képregény. Bár korántsem szűkölködik akciójelenetekben és egyéb látványelemekben, leginkább az elejétől a végéig tartó, vészjósló hangulata az, ami rátelepül az emberre. Teszi ezt érdekes, sőt, mondhatni paradox módon nem annyira nyomasztóan, mint inkább kíváncsiságot keltően. Bár a mi világunkról szól, tele valós történelmi utalásokkal, mégsem érezzük, hogy a szerző el akarná hitetni, hogy mindezek a titkok, rejtélyek, összeesküvések, szörnyetegek és apokaliptikus fenyegetések itt mászkálnának a mi utcáinkon. Inkább amolyan „lehetne” jellege van a dolognak, mintha Mignola ara invitálná az olvasót, hogy lazítson, engedje szabadon a fantáziáját – de ne élje bele magát mégsem túlságosan. Különlegessége még, hogy ezt az egészet egy szellemi, majdhogynem intellektuális gyakorlat keretébe helyezi. A rengeteg referencia egyáltalán nem frusztrálja azt, aki nem tudja, miről is van szó, talán csak a nácizmus és Raszputyin figurája az, aminek az ismeretét valóban adottnak tekinti a szerző. A Hellboy mesterien egyensúlyoz a képzelet határán.

Persze van azért története is a kötetnek, még ha nem is túl bonyolult. De Mignola nagy mestere már a képregényes narrációnak, tökéletesen uralja a kódrendszerét, a képeken belüli, a képek közötti, az oldalon belüli feszültségkeltéseket és oldásokat. Végig fenn tudja tartani az izgalmat, és a folytatásos képregények hagyománya szerint sejtetni engedi, hogy érdemes vonalban maradni a következő sztoriért is.

Szentenciamentes mondanivalóknak sincs híján a Hellboy. Megint csak azt lehet mondani róla, hogy az üzenetek egyszerűek: a rossz nagyon rossz, a jó mindig jó, még ha nem is tökéletes, a látszat pedig sokszor csal. Bármennyire is maguktól értetődőek ezek a dolgok, fontos momentuma a Hellboynak, hogy a célja a fantáziadús mesélés, nem pedig gondolkodásunk alapjainak a megkérdőjelezése, relativizálása.

A karakterek remekek, és ha nem is eredetiek, de eredetien megkomponáltak. Persze, nem Hellboy az egyetlen és nem is az első „pokolfajzat”, aki kinézete és vélhető eredete dacára a jó oldalon áll, de olyan adottságokkal sikerült őt felruházni, hogy egyértelműen kiemelkedik a bolyból. Szenzációsan van kitalálva, egyszerűen felejthetetlen.

Bár elöljáróban azt írtam, hogy nem térek ki a referenciákra, egyet mégis megemlítenék, mert úgy láttam, ezt nem vette észre senki. Hellboyt következetesen a legnagyszerűbb paranormális nyomozóként emlegetik, miközben semmilyen detektívmunkát nem végez, és bár világos, hogy nem egy buta srác, alapvetően testi erejével és elszántságával oldja meg a helyzeteket. Nem lehet véletlen a párhuzam Batmannel, akit a szerzők ugyancsak a világ legjobb detektívének állítanak be, noha ő is az akciójelenetekben van igazán otthon. Persze az alapvető probléma ezzel az, hogy minden kitalált detektív csak annyira okosan tud nyomozni, mint az írója – aki viszont pontosan tudja, hogy mit is kell felderítenie a karakterének. Nincs ezzel baj, pont rejtvényszerűségük miatt szeretjük a krimiket, csak a titulus megmosolyogtató, ha jobban belegondolunk.

Szintén kiváló karakterek Hellboy társai, Abe Sapien és Liz Sherman, noha a Pusztítás magja alapján ez inkább csak megelőlegezhető bizalom. Liz pirotechnikai adottsága például nagyon diszkréten van megemlítve, és nem is biztos, hogy azonnal leesik az olvasónak, amikor a sztori végén hirtelen lángba borul minden, hogy ez az ő műve. De ezt sem vetném Mignola szemére, pláne a folytatások ismeretében nem: helyes, hogy az első hosszú történetben a címszereplőre koncentrált. És ugyancsak piros pontok illetik Raszputyin figurájáért. Sokszorosan lerágott csont ugyan minden rosszba belekeverni őt, aminek bármilyen misztikus vetülete lehet, de ebben a történetben ez teljesen helyénvaló, és valahogy érzi is az ember, hogy inkább a szimbólumok és a referenciák indokolják, hogy ő legyen a „varázsló”.

Külön ki kell térni a rajzra. Mind a hangulatfestést, mind a narrációt kiválóan szolgálja Mignola remek fekete-fehér technikája. Nagyszerűen érzi, hova illik be egy-egy aprólékosan kidolgozott kép a részleteket többnyire csak sejtetni engedő vagy éppen teljesen eltakaró árnyékok és világos felületek közé. Fekete-fehér technikáról beszéltem, noha a képregény színes – és ez megint csak egy speciális értéke. Ellentétben a szuperhősös képregények nagy többségével, a színek nem fedik el a tusrajznak sem a szépségeit, sem a hiányosságait, hanem szépen besimulnak az összképbe. Bár a Hellboy tökéletesen működne fekete-fehérben is, jó, hogy ha már színes, akkor ilyen finom árnyalatokat adtak hozzá.

Bayer Antal