Raul Damonte Botana 1939. november 20-án született Buenos Airesben. A "Copi" (argentínai spanyolul csirke) művésznevet felvevő fiatalember már 16 éves korától képregényeket rajzol a Tia Vicenta című lapban. Apja lapigazgató és antiperonista képviselő, politikai tevékenysége miatt kénytelenek emigrálni, több állomás után végül 1963-ban Párizsban telepednek le. Copi színésznek készül, ám mivel ehhez nem beszéli elég jól a francia nyelvet, ismét karikaturistaként és képregényrajzolóként dolgozik, és több ismert lapnál is rendszeresen megjelennek munkái (Bizarre, Le Nouvel Observateur, Hara-Kiri, Charlie Hebdo).

Kapcsolatba kerül a Roland Topor, Alexandro Jodorowsky és Fernando Arrabal vezette Panique csoporttal, és rövidesen keres már annyit, hogy az akkor még ismeretlen Jérôme Savary rendezésében színre vigye saját darabjait.

A közismerten homoszexuális Copi 1973-ban követi élettársát, a másságát a francia értelmiségiek közül elsőként nyilvánosan vállaló Guy Hocquenghem egyetemi professzort a Libération című laphoz, ahol harciasan védik a melegek és transzszexuálisok jogait. Az akkor már sikeres drámaíró 1987-ben AIDS-ben halt meg, miközben utolsó színdarabját próbálta, amelyben egy AIDS-ben szenvedő beteget alakított.

Copi életében kilenc kötetnyi regénye és novellája és hat albumnyi képregénye jelent meg, tizenhat drámáját mutatták be. Színházi érdeklődése egyértelműen kimutatható képregényalkotói munkásságában is.

Nem Copi az egyetlen, aki a színház felől közelített a képregényhez. Minimalista, háttereket és minden, a jelenetnél nem feltétlenül szükséges kelléket nélkülöző képregényeket készít az amerikai Jules Feiffer (Will Eisner egykori asszisztense, több színdarab, a Popeye alapján készült és más filmek forgatókönyvének a szerzője) és Georges Wolinski (Angoulême nagydíjasa 2005-ben), de ide sorolhatnánk még számos comic stripet is.

Abban azonban szinte egyedülálló Copi, ahogyan egy színházi dramaturgiát ültet át képregényre. Pároldalas jeleneteinek állandó, ha nem is kizárólagos főszereplője egy széken ülő nő, aki nem hajlandó (vagy képtelen) felállni a helyéről. A hölgy tele van előítéletekkel, és ellenez minden változást, mivel az a meggyőződésében rengetné meg. Egyes kritikusok szerint Copi a saját szöges ellentétét mintázta meg benne.

Suzanne című korai, a Charlie havilapban megjelent munkája nyolc oldal, végig egy kávéházban játszódik, ugyanannál az asztalnál, két székkel. A plán sosem változik, minden oldalon négy sorban három teljesen egyforma, keret nélküli képet látunk. Kamaraelőadás zajlik a szemünk előtt, vagy mintha egy stúdióbeszélgetést egyetlen kamerával közvetítenének a tévédobozban. Nem nézhetünk sehova máshova, minden figyelmünket a két figura párbeszéde, legapróbb mozdulata, minimális helyváltoztatása köti le. A szerző semmit nem bíz az olvasóra, ő diktálja a tempót, minden egyes szöveg nélküli képnek súlya van, szinte ki lehetne számítani, hogy hány másodpercig kellene néznünk az egyes kockákat. A kávéházban vodkát rendelő, a pincért sürgető nő és az őt bámuló miniemberke abszurd színházba illő jelenete a szinte nem is létező grafika dacára (vagy éppen annak köszönhetően) lenyűgöző drámai erővel hat ránk, akik magunkhoz engedjük az ilyen lecsupaszított műveket is.

Bayer Antal

(A cikk megjelent nyomtatásban a Buborékhámozó 2. számában.)