Bár így egymás mellé téve evidens, hogy a két képregény rajzolója egyazon személy, engem bizony meglepett, amikor megtudtam, hogy a kíméletlen bérgyilkos kalandjait és a lassú hétköznapok rácsodálkozásait egyaránt Tanigucsi Dzsiró kezének köszönhetjük. Külön-külön mindkettő meggyőzött, mégsem kötöttem össze őket, amíg valamiért újra a kezembe nem került a Benkei in New York egy epizódját tartalmazó Pulp magazin. Hiába, na, még mindig kicsit nehezen ismerem fel a mangastílusok különbségeit, így hajlamos vagyok a hasonlóságokat maguktól értetődőnek tekinteni…

Itthon még nem sokat hallottunk Tanigucsiról, az Angoulême-i fesztivál 2003-as díjazottjáról, pedig idén töltötte be a hatvanat, és önálló szakmai pályafutása 1970-ben indult. Eleinte erőszakos történetek specialistájaként ismerhette meg a japán olvasó, elsősorban Szekigava Nacuo forgatókönyvei alapján. Ugyanezzel az íróval 1984-ben belekezdett egy történelmi tárgyú ciklus elkészítésébe (Szószeki Nacume 1906-os Boccsan című, magyarul „A kölyök” címen kiadott regénye alapján), amely elnyerte a Tezuka-díjat. Ezt követően fordult Tanigucsi saját, személyes hangvételű művek felé, és ezek 1995-ben elhozták számára a nemzetközi elismerést is, amikor Franciaországban kiadták Aruko Hito ('A sétáló ember') című munkáját. A Dargaud azóta szinte valamennyi jelentősebb művét megjelentette, és 2005-ben végre elkészült a Moebius forgatókönyve alapján készült Ikaru ('Ikarosz') is.

A két részlet érzésem szerint kiválóan mutatja a kontrasztot a profi bérmunka és a szerelemgyerek között. A jobb oldalon látható történetben Benkei kegyetlen gyilkosságot követ el: megbízója utasítására azzal a (zongorahúrral megerősített) nyaklánccal kell megfojtania egy drogkereskedőnőt, amelyet még évekkel korábban szerelmi zálogként készült volna neki adni, mielőtt az elárulta. Ellentétben Szaito Golgójával, Benkei nem érzéketlen macsó, hanem csak olyan ügyeket vállal, amelyeket a saját moralitása szerint igazságosnak tart. Ezt tükrözi az első képen szinte ártatlan arckifejezése: ennek a nőnek azért kell meghalnia, mert ez így helyes, s bár Benkei nem örül, hogy ismét gyilkolni kénytelen, keze egy pillanatra sem remeg meg.

Teljesen más világba lépünk át az Inu vo kau (francia kiadásban Terre de rêves, avagy ’Álomország’) oldalain. Egy fiatal, gyermektelen házaspár látszólag eseménytelen életét ismerjük meg. Az első történet öreg kutyájuk fokozatos leépülését és haldoklását mutatja be bő 40 oldalon, a másodikban a némi habozás után befogadott macska vemhességéről, a kiscicák születéséről és a megmaradásukért folytatott küzdelemről szól – ebből látható itt egy aprólékosan kidolgozott oldal.

Megjelent a Buborékhámozó 3. számában, 2007-ben.