Az idén kereken 60 éves Doug Moench fiatalkorában igazi rajongó volt. Tömegesen vásárolta a képregényeket, olvasói meglátásai megjelentek Marvel-lapok levelező rovatában, 15 évesen saját fanzint indított, és részt vett az első „comic convention” jellegű összejövetelen, még jóval 1970, a híres San Diego-i ComicCon létrehozása előtt.

Első forgatókönyvei a Warner horrormagazinjaiban, a Creepy-ben és az Eerie-ben valósultak meg, méghozzá úgy, hogy sosem tudhatta, ki fogja azokat megrajzolni, és ő maga is az újságosnál vette meg a lapokat. Nem egyszer ekkor szembesült azzal, hogy a kiadó által – anyagi okokból – alkalmazott spanyol és fülöp-szigeteki grafikusok félreértették az instrukcióit (vagy rossz fordítást kaptak kézhez).

A Warner tulajdonosa rosszallotta, hogy Moench más kiadóknak is dolgozik. Pedig az író minden egyes sztoriját először az ő szerkesztőinek kínálta fel – de ha nem kellett nekik, vagy már betelt arra a hónapra a kvótájuk, hát bolond lett volna betenni a fiókba. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy gyorsan és sokat írt, és ezzel az elmúlt négy évtized egyik legtermékenyebb szerzőjének számít.

Idővel felfigyelt rá a Marvel Comics. Nagy kő esett le a szívéről, amikor új helyén látta, hogy az ottani szerkesztők minden egyes oldalt, minden egyes panelt ellenőriznek, és ha szükségesnek tartják, szemrebbenés nélkül visszaküldik a rajzolónak átdolgozásra – innentől kezdve már szívesen működött együtt bármilyen nemzetiségű társsal.

Bár két kedvenc szerzőtársa Paul Gulacy és Mike Ploog, nagyon szereti Bill Sienkiewicz és Kelley Jones stílusát is. Gulacyval három éven át dolgozott együtt a Master of Kung-Fu című sorozaton, a sokak által Batman-utánzatnak tartott Moon Knight legfőbb rajzolója viszont Sienkiewicz volt. A Denevérember felemlegetése korántsem véletlen, hiszen Moench összesen 130 számot írt a Batman alapsorozatból, 41-et a Detective Comics-ból, 20-at a Legends of the Dark Knight-ból, a kapcsolódó sztorikról nem is beszélve. A legemlékezetesebbek talán a Jonesszal közösen készült, sok vitát kiváltott történetek, valamint a magyarul is megjelent Préda és Terror, amelyeket megint csak Gulacy rajzolt.

Moench először 1983 és 1986 között volt Batman kalandjainak a krónikása, amely időszaknak az emlékezetes 400. szám vetett véget. A Resurrection night Ra's al Ghul feltámadásával zárult. Akkoriban ez az egyetlen ellensége ismerte Batman valódi identitását, és erre az ünnepi alkalomra a szolgálatába fogadta Batman valamennyi állandó bosszantóját Jokertől és Pingvintől a Madárijesztőig és Méregcsókig. Maga a felsorolás is betöltene egy egész oldalt – ehhez képest a Hush sztárparádéja kismiska. Persze legtöbbjüknek csak pár oldal jutott a 40 oldalas történetben, mint ahogy a rajzolók is felosztották egymás között a magazint. John Byrne, Art Adams, Brian Bolland, Joe Kubert, Ken Steacy, George Pérez emelkedik ki az összesen tizenkét sztárrajzoló jam sessionjeként készült lap alkotói közül, amelyhez az előszót Stephen King írta. A nagy puffanásra a kerek évfordulón kívül azért volt szükség, mert pár hónappal később jött Frank Miller és a Year One (Batman 404-407), amely újrafogalmazta a Denevérember eredetét.

Moench ebben az első időszakában sok érdekes figurával bővítette Batman ellenségeinek a listáját. A legfontosabb közülük Fekete Maszk, akit Moench utódai is megtartottak és gyakran használtak. Ám teremtett egy jóval izgalmasabb karaktert Nocturna személyében: ez az időnként vámpírszerűen viselkedő szépség rendesen elcsavarta Bruce Wayne fejét.

Moench második Batman-korszaka még hosszabb ideig tartott, 1992-től 1998-ig. Ebből két, egyaránt kétrészes történet magyarul is olvasható a Superman és Batman 29-30. és 38-39. számában, mindegyiket a klasszikus iskola egyik legkiválóbb képviselője, Jim Aparo rajzolta. Nem sokkal ezután indult a nagyszabású Knightfall-Knightquest-Knightsend ciklus, amelyben több szerző együttesen rombolta le, majd építette fel újra a Batman-figurát. A sztori végeztével Bruce Wayne úgy érezte, hogy át kell gondolnia a szerepét, és egy időre Dick Graysont (Éjszárny, az eredeti Robin) bízta meg a helyettesítésével. Ami elsőre csak egy újabb marketing-fogásnak tűnhetett, valójában egy mélyebb változást készített elő: a Prodigal után újra felbukkanó Batman a korábbinál jóval sötétebb, hallgatagabb, magányosabb lett. Az új rajzoló, az addig többnyire horror-történetekben remeklő Kelley Jones grafikája pedig tökéletesen tükrözte Moench átfogalmazását, amelyben a DC szörnyeteges-természetfeletti vonalának a képviselői jutottak szokatlanul fontos szerephez: az eleve idepasszoló Madárijesztőn, Agyagpofán és Gyilkos Krokon kívül olyanok, mint Deadman, Spectre vagy Ragman.

A Moench-Jones páros leváltására az újabb, valamennyi Batman-címen átívelő, roppant ambíciózus történetfolyam, a No Man's Land előtt került sor. Részben az általuk kreált rémisztő, még társait is elidegenítő Batman ellenpontozásának fogható fel, hogy az NML kibontakozása során a Denevérember egyre nagyobb súlyt fektet a csapatmunkára.

Moench két Batman-periódusa közé esik a The Spectre (volume 2) című sorozata, amelyet az első számtól az utolsóig, 1987 elejétől 1989 végéig ő írt. Noha a Szellem (vagy Kísértet, vagy Lidérc) a DC Comics egyik legrégibb figurája, soha azelőtt nem kapott ilyen hosszú kibontakozási lehetőséget. Már ekkor is lehetett tudni róla, hogy valójában az univerzum egyik leghatalmasabb alakja, a legfelsőbb akarat végrehajtója, az ártatlanul meggyilkoltakért bosszút álló szellem, de csak a későbbiekben kapott kulcsszerepet a DC valamennyi nagy eseményében. Sőt, éppen a Moench-féle sorozat szerkesztője ragaszkodott ahhoz, hogy a történet kezdetén a Szellem erejét jelentős mértékben csökkentsék, mert úgy gondolta, hogy egy teljhatalmú figurát nehezebb igazán érdekes történetek főszereplőjévé tenni. (Ebben tévedett, ahogy azt a következő sorozatban John Ostrander be is bizonyította). Mindenesetre Doug Moench előtt megnyílt a lehetőség, hogy kedvenc területén, a horror, a természetfeletti erők, a torz kreatúrák és – bár burkoltan, de nem utolsósorban – a férfi-nő vonzalom, a helyenként bizarr formákat öltő erotikus játék világában mozgassa Jim Corrigant és csatolt részeit.

Sajnos, nem mondhatni, hogy mind a 31 szám egyformán jól sikerült volna, és a szerzőnek többször is tekintettel kellett lennie a DC többi sorozatában folyó eseményekre (jelen esetben a Millennium és Invasion minisorozatokra). Különösen zavaró, hogy a 15. szám után komoly törés következik be a grafika minőségében: valószínűsíthető, hogy a sorozat nem váltotta be a kiadó reményeit, és visszavettek a költségvetésből, amikor kevésbé ismert nevekre bízták a rajzolói teendőket. Némileg kínkeservesre sikeredett a befejezés, amelyet talán a Neil Gaiman-féle Books of Magic minisorozat kényszerített ki, hiszen abban a Spectre több szereplője is felbukkant.

Ám az első 15 szám egy kisebb megingással kifejezetten jónak mondható, köszönhetően Gene Colannek (1-6) és Gray Morrownak (9-15), a két rutinos, akkor már az ötvenes-hatvanas éveiben járó mesternek.

Colan neve elsősorban a hatvanas évek Marvel-képregényeinek a rajongói számára csenghet ismerősen (a Daredevilen 1966 és 1973 között végzett munkája végérvényesen meghatározta a figurát), de 1982 és 1986 között ő rajzolta talán a legtöbb Batman történetet is. Még a Marvelnél szerzett tapasztalata a klasszikus szuperhősöktől némileg elütő, természetfeletti vagy furcsa történetekkel (Doctor Strange, Dracula, Howard the Duck) predesztinálhatta arra, hogy Moench első társa legyen a Spectre-en. A fekete-fehér, árnyékokkal játszó stílus nagymestere egyébként még 80 fölött is aktív volt, még 2007-ben is elvállalta egy néhány oldalas részlet megrajzolását a Daredevil új folyamának a 100. számában.

Noha a hagyományos, nettül elrendezett négyzetekből és téglalapokból építkező oldalszerkezet felborítását az amerikai comic bookban leginkább Neal Adams nevéhez kötik, Colan is azok közé tartozott, akik a hetvenes évektől kezdve meglepő plánozásokkal és azok dramaturgiai hatásait tükröző, rombuszokból, trapézekből, vagy akár körökhöz illeszkedő legömbölyített háromszögekből álló kompozíciókkal kísérletezett. Talán nem is véletlen, hogy Colanre esett az új Spectre-sorozat szerkesztőjének a választása, hiszen éppen az előző, alig tíz szám után megszakadt folyamban rukkolt elő Adams a legeredetibb elképzelésekkel. Colan be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.

Az 1987 áprilisi dátummal útjára indított The Spectre, volume 2 sorozat bevezető története az első három számon ível át. A nyitóoldalon Kim Liang, egy biztosító társaságnál dolgozó gépírónő hétköznapjaiba pillanthatunk be, mielőtt hirtelen váltással átugrunk a kozmikus térbe, ahol a Szellemet éppen letolásban részesíti a legfelsőbb hatalom, amiért képtelen volt megakadályozni a „Végtelen világok válságát” (utalás a híres Crisis minisorozatra), és elejét venni a menny és pokol harcának (utalás az Alan Moore-féle American Gothic történetre a Swamp Thing 47-50. számából). Büntetésül visszaküldik a földre, ám ereje a korábbinál jóval kisebb lesz. Érkezését előkészítendő Kim hangokat hall, amelyek elvezetik a halhatatlan jósnőhöz, Madame Xanaduhoz. Utóbbi elküldi Kimet egy pályaudvarra, ahol a megőrző 2355-ös számú rekeszében egy hatalmas urnát talál. Ebből bukkan elő nem kevés tortúra és tárgyak röptetése után Jim Corrigan, akit ismételten megszállt a Szellem.

Miután így összeállt a főbb karakterek sajátos négyese, Madame Xanadu felvilágosít mindenkit (beleértve az olvasót) az új szereposztásról: Corrigan és a Szellem egymásra van utalva, csak együtt maradhatnak életben. Ha a Szellem 24 óránál hosszabb időt tölt távol Corrigan testétől, az elveszti erejét, és 48 óra után elpusztul. Maga a Szellem is legyengül, és szétszóródik az éterben. Kim feladata pedig vigyázni Corriganre, nehogy bajba kerüljön, amikor éppen házon kívül tartózkodik a Szellem. A rendőrségtől már hetek óta igazolatlanul távol lévő Corrigan magánnyomozói irodát nyit Xanadu szentélye fölött, Kim pedig hivatalosan a titkárnői teendőket látja el mellette. Közben Corrigan keresésére indul egy kollégája, ám lecsap rá a Vérvörös Hold Szektája, amely hírét vette a Szellem visszatérésének és Corrigan újabb feltámadásának. Ezt használják ki arra, hogy egy másik, gonosz entitást is a földi síkra hívjanak.

A történet hangvétele egyszerre hátborzongató és morbidan humoros. A szekta véres gyilkosságok egész sorát követi el, miközben Corrigan rágógumi-automatájából rózsaszín slejmes szörnyek bújnak elő, akiket persze nem fog a golyó, és csak a vízköpőnek álcázott Szellem közbelépése menti meg az óvatlan detektívet. (Mivel a Szellem jelenlegi formájában Corriganen kívül más élőlényt nem tud megszállni, ellenben bármely tárgyat képes animálni, gazdateste védelmére egyszerűen elcsen egy hatalmas vízköpőt, és partnere megnyugtatására mogorva tekintetét mosolygósra változtatja. A monstrum mostantól Corrigan irodájának az erkélyén csücsül, és az eleinte csodalkozó szomszédok rövidesen belátják, hogy a vízköpő mindig is ott volt.)

A következő, egyetlen részes sztoriban kezd kialakulni a munkamegosztás Corrigan és a Szellem között: amikor lehet, hagyományos nyomozói eszközöket alkalmaznak a bűnelkövetők felderítésére, és csak akkor folyamodnak természetfeletti megoldásokhoz, amikor szükséges. A büntetések kiszabásában és főleg azok mértékében a vitáik okozója, hogy a Szellemnek egyszerre kellene megfelelnie küldetésének és figyelembe vennie, hogy Corrigan lelkiismeretéhez van kapcsolva. Márpedig Corrigan azt kéri a Szellemtől, hogy ha végez is a gonosztevőkkel, lehetőleg minél gyorsabban és kínzás nélkül tegye a dolgát.

Az 5.-6. füzetben Corrigan második meggyilkolásának a történetét ismerjük meg, vagyis megtudjuk, hogy kerülhetett eleve ama bizonyos urnába. Az ellenségek egyre rondábbak és bizarrabbak, és ebben a részben kevés híján lejár ama bizonyos 48 óra. A Szellem nem tud időben visszatérni Corriganhez, mert egy épület összeomlását kell megakadályoznia, és fogytán lévő ereje csak arra elegendő, hogy egyensúlyban tartsa – végül a már lépni sem tudó Corrigan szó szerint odakúszik hozzá, és így sikerül újra egyesülniük.

Alakul a szerelmi szál is. A klasszikus főnök-titkárnő klisének megfelelően Jim már a 3. szám végén meghívja vacsorára Kimet, és most elcsattan az első csók is. Még tovább is mennek a veszély közepén, ám később kiderül, hogy ez csak egy illúzió volt, az ügyeletes főgonosz álcázta magát a fiatal lánynak. Mindez azonban előkészíti a későbbi fejleményeket, mint látni fogjuk.

Colan finoman szuggesztív, gyönyörűen árnyalt, szinte észrevehetetlenül okosan részletezett grafikája után majdnem kínszenvedés kézbe venni a 7.-8. számot. Cam Kennedy nyersebb, harsányabb, keményebb és elnagyoltabb rajza eltúlozza az addig csak sugalt apróságokat, mint például Madame Xanadu ördögszarvakat idéző frizuráját. Talán az a stílus teszi még abszurdabbá, mondhatni nevetségessé a történetet is, amelyben egy Wotan nevű zöld démon Zatanna, a szimpatikus varázslónő testrészeit egyenként lecserélve igyekszik visszatérni a földi síkra. Ebben végül Zatanna halott apjának, Zatarának a lelke akadályozza meg a Szellem segítségével. Érdekessége még ennek a két számnak (meg a következő egynek), hogy címlapját a még nagy dobásai előtt álló, stílusát alakítgató Mike Mignola készítette. (Hármasával haladt a szerkesztő: a korábbi számokét Mike Kaluta és José Luis Garcia Lopez, a következőket Jerry Bingham és Charles Vess rajzolta.)

A következő rajzoló munkája elüt mindkét elődétől, ám ez a váltás kifejezetten előnyös a sorozat szempontjából: Gray Morrow még Colannél is jobban eltalálta a Spectre szellemiségét. Mint Colan, ő is veteránnak számított már a szakmában, csakhogy egészen más irányból érkezett. Az eredetileg reklámgrafikus Morrow szuperhősöket nemigen rajzolt, ismertségét fantasztikus és erotikus magazinok és könyvek címlapjaival, illusztrálásával, az Eerie-ben és Creepy-ben közölt horror és szupernaturális témájú képregények készítésével alapozta meg. Közös múltjuk ellenére nem találtam nyomát, hogy korábban is dolgozott volna Moenchhel, ám itt nagyon egymásra találtak. Sajnos, csak hét számig tartott az együttműködés, és Morrow a Marvelnél, majd a Dark Horse-nál folytatta karrierjét. Halála tragikus volt: szélütés érte, és mivel ezután már nem tudta gyakorolni az életének értelmet adó mesterségét, 2001-ben, 67 évesen önkezűleg vetett véget életének.

Ha Colannál helyére került a horror műfaj minden szükséges komponense, Morrow a titokzatosságot, a sejtelmességet, helyenként a fülledt szenvedélyt keverte hozzá a Spectre-koktélhoz. Nagy pech, hogy rövid megbízásának már a második számában a szuperhősöket és robotokat tucatjával szervírozó Millennium-hoz kellett kapcsolódnia, de a többi részben hozza a formáját. Főleg a legelsőben, és ez az, amiatt némi hiányérzetünk lehet: a 9. szám talán túl sokat ígért, a következőkben morzsákkal kell beérnünk.

Az első oldalon Madame Xanadu odaliszkként fekszik az ágyán. Valami titokzatos kék köd lengi körül, ami úgy tűnik, kéjes reakciót vált ki a hölgyből. Ha nem is azonnal, de megértjük, hogy a kék (a későbbiekben inkább zöld) füstféleség nem más, mint a Szellem tudata, és voltaképpen egy magasabb szintű szexuális aktusnak vagyunk a tanúi. Megállapíthatjuk, hogy Xanadu egész jól tartja magát ahhoz képest, hogy több ezer éves. Kim is minden eddiginél kívánatosabb. A Colan-féle naiva vamppá alakult át, a csábítás felgyorsul, és az utolsó oldalon az író diszkréten informál minket arról, aminek csak a kezdetét mutatják be a pamlagon.

Nem tudom, mennyire volt tudatos, hogy a grafikából szinte áradnak a szexuális utalások, de aligha beszélhetünk véletlenről. A Szellem kinézete is megváltozott. Korábban nagyon ritkán lehetett látni a szemét, a csuklyája teljesen eltakarta. Most egy „sportosabb” köpenyt öltött, és mozgásával nem egy képen hat úgy, mint egy óriási óvszer.

A sztori ebben a számban gyakorlatilag lényegtelen – gyaníthatóan nem is nagyon akart írni semmit Moench, mert nem is tudott, hiszen a következő szám kötelező kapcsolódás volt a Millennium minisorozathoz. Ez az eredetileg csak „időhúzásnak” szánt történet szerintem az egész Spectre-sorozat csúcspontja, még ha önmagában nem is könnyen érthető.

Az utolsó oldalon az akkoriban induló Hellblazer-sorozat beharangozó reklámja díszeleg, és erről ugrott be, hogy mi is lehetett az alapvető problémája a Moench-féle Spectre-nek (persze utólag könnyű ilyeneket felismerni). A sorozat történeteinek nagy része simán elment volna korai Hellblazer-nek, Jim Corrigannak még a vonásai is emlékeztetnek némileg John Constantine-ra. Márpedig a DC univerzumban a Szellem kozmikus szerepet tölt be, nem éri be piszlicsáré borzalmak megbosszúlásával. Bármennyire is jó ötletnek tűnhetett 1987-ben egy „emberközelibb” Szellem életrehívása, a következő sorozatban John Ostrander első dolga az volt, hogy az egészet egyetlen tollvonással eltörölje.

A 10. rész címlapja talán a legjobb (addig), Jerry Bingham követte el. A belbecs ellenben nagyon zavaros, tulajdonképpen teljesen érthetetlen a Millennium és a kapcsolódó sorozatok (Suicide Squad és Detective Comics) aktuális számának az ismerete nélkül. Amennyire gyönyörűek Morrow hölgyei, annyira esetlen Batmanje. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy kerül ez a figura a Spectre grafikai környezetébe. A rajzoló igyekszik ugyan a maximumot nyújtani ebben a kissé ötvenes évekbeli sci-fis hangulatban is, de csak néhány jobb plánra futja neki. Nem sokkal jobb a folytatás sem: a 11. számban a Millennium utáni levezetésként szuperhősök egész sora teszi tiszteletét, és ez a névsorolvasás nem nagyon kedvez Morrow-nak, nem tudja kibontakoztatni erősségeit. Abszolút jópont ellenben a sorozat eleje óta szem elől tévesztett szekta visszatérése, legfőbbképpen a Deschanta névre hallgató sötét szépség felbukkanása. Említett hölgy hátborzongató átalakuláson megy át a későbbiekben, Moench morbid humorának a jegyében.

A Moench-Morrow páros egyetlen hosszabb története egyben közös produkciójuk záró fejezete, a Major Arcana című, négy füzetet felölelő küldetés. Ezúttal Madame Xanadu kerül komoly bajba, amikor a jósnő egy kuncsaftja ellop három misztikus tárgyat. Maga a kártyavetés is balul sült el, és káoszt idéz elő Xanadu szentélyében. Míg ő egy koporsóban lebegve igyekszik visszaállítani otthona rendjét, Jim és Kim elindul felkutatni az eltűnt (és roppant veszélyes) tárgyakat. Rögtön az első egy ronda vörös törpedémont rejtett, aki macskán lovagolva rémiszti halálra a környezetét, majd a vele szövetkező piti tolvajt kettéhasítja és a hullájába belebújva embernagyságúra nő. A Szellem látszólag lazán el tud bánni vele, de rövidesen felbukkan ismét.

Közben Xanadu küzdelme az elszabadult misztikus energiákkal rosszra fordul, és varrások zárják le a száját, Kim pedig valahogy egy varázsgömbben találja magát a kis vörös démon társaságában. A második misztikus tárgy egy egyiptomi amulet. Ifjú felhasználója végre bosszút állhat az uzsonnáját minden reggel erőszakosan eltulajdonítjó izmos osztálytársain, de Corriganék a nyomára bukkannak, és a hatalmasra nőtt szárnyas amulet nem bírja sokáig a Szellem ellen.

A történet harmadik fejezetében kiderül, hogy már megint a Vérvörös Hold szektája áll a bizarr és borzalmas feljemények hátterében. Ezalatt a harmadik tárgy, egy furcsa váza, egy vak lány birtokába kerül, aki a vázából áradó köd hatására visszanyeri a látását. Először csak víziója támad, és egy vonzó fiatalember karjaiban látja magát, ám ahogy kimegy az utcára, szembe is találkozik az illetővel. Hirtelen úgy dönt, hogy hagyja megtörténni, aminek meg kell történnie, ám a csók közben újabb látomás támad rá. A jövője villant be, amelyben a vonzó idegen megöli. Kitépi magát a karjából és taxit fog, de mire hazaér, ismét elvesztette a látását. A váza közelében újra elhatalmasodik a lányon a vágy, hogy visszamenjen a férfihoz, bár tudja, hogy az meggyilkolná. A Szellem azonban már közelít, és a váza ködével egyesülve rajtaüt a lányt már borotvával fenyegető férfira. A Szellem tudja, hogy sorozatgyilkosra lelt, és kitépi a szívét.

Bár már mind a három misztikus tárgyat sikerült visszaszerezni, Madame Xanadu és Kim helyzete mit sem javult. A Szellem rájön, hogy a tárgyak együtt egy kulcsot képeznek, amihez a zár a Xanadu által kivetett kártya. A megoldás: harcba kell szállni magukkal a kártyalapok által képviselt erőkkel, és meg kell őket tisztítani a démonoktól. Mivel Corrigan ragaszkodik hozzá, hogy vele menjen, együtt lépnek át a tarot dimenziójába. Csakhogy ebben a térben a Szellem nem sebezhetetlen, mégpedig éppen azért, mert Corrigan is jelen van. Ezért egy sikeres bajvívás után leveti zöld csuklyás köpenyét, és most látjuk először, hogy fehér feje tar. Páncélt öltve, karddal a kézben harcol meg ellenfeleivel, legvégül a halállal, és a Vérvörös Hold szekta által rászabadított démonokkal. Sikerrel jár, és visszatérve a normális világba, Corrigannel együtt kiszabadítják a hölgyeket, akiknek némileg váratlanul – ha nem is teljesen következetlenül – szerelmet vallanak.

A történetnek kicsit hirtelen vetnek véget a szerzők, és ez minden bizonnyal összefügg Morrow távozásával. Innentől kezdve egészen más irányt vetnek az események, és bár a sorozat kitartott a 31. számig, már nem sok jóval szolgált. Az 1990-es Books of Magic-ban ismét a szinte korlátlan hatalmú Szellemmel találkozhattunk, és az 1992-ben indított The Spectre, volume 3 jóval durvább próbatételek elé állította Corrigant és társbérlőjét. John Ostrander egészen más típusú író lévén, szakított a Moench képviselte kissé onironikus, álomszerű klasszikus horrorral, az ő történetei realistább rettenetekből indulnak ki. Egyik első történetében fel is fedte, hogy a „volume 2” csak egy játék volt: Madame Xanadu a magáénak akarta a Szellem erejét, és sem Kim, sem az ebben a sorozatban látott Jim nem is létezett valójában, hanem csak Xanadu esszenciájából manifesztálódtak.

Hát az ilyesmik miatt utáljuk a végtelenül újra meg újra kezdődő Marvel és DC sztorikat. Pedig magukban egész jók tudnak lenni, csak ne akarnának mindig minden előzményt átértékelni és megsemmisíteni...

Bayer Antal

Megjelent a Buborékhámozó 4. számában.