Ajánlani jöttem, nem szembedicsérni, de azért egy kicsit mégis. Az utóbbi időben különböző okokból ritkábban jelentkező Pinkhell magazinnak jót tett a hosszabb kihagyás, beértek folyamatok, megértek művek, és az alkotócsoport csatlakozása a képregényszövetséghez a csak a bennfentesek számára értékelhető változásokon kívül némi vérfrissítést is hozott. A Pinkhell 7 egyszerre szép és izgalmas kirakata az újkori magyar képregénynek: az eddig is tagadhatatlan magas színvonalú grafika egyre olvasmányosabb és szórakoztatóbb történetekkel párosul.

A kiadóváltásnak és a szerkesztőbizottság kisebb átalakulásának egyik látható nyoma, hogy az új számban jobban megkülönböztetik a címlap és belívek vastagsága, valamint most először gerincet is kapott a kiadvány, ami javítani fogja az esélyeit, hogy legalább néhány könyvesboltba eljusson, és szélesebb közönség előtt is bizonyíthasson. A borítót a lap művészeti vezetője, Cserkuti Dávid jegyzi, és azonnal egyértelművé teszi, hogy az első számok kapcsán egyesek által emlegetett rózsaszínes lila gőznek még nyoma sem maradt a megújult koncepcióban. Dögös csajok, tökös zombi – jöhetnek a geekek is Pinkhellt olvasni.

Ahogy azt már a címlap is sejtetni engedte, Fórizs Gergely és Andok Tamás Sea Zombies című képregénye nyitja a lapot, és egyben ez az egyik leghosszabb, ráadásul folytatásos mű. A történet a „jó nagy marhaság” kategóriába tartozik, de remek kivitelezésben, néhány igazán kitűnő poénnal súlyosbítva. A karakterek amennyire valószínűtlenek, annyira jól sikerültek, és bármennyire is furán hat ilyet kimondani, szerethetők. A rajzok tekintetében öröm nézni Geri gyors fejlődését, a színkezelés is igen jól sikerült. Igazság szerint ez a sztori (a következő számra várható folytatással együtt, persze) akár önálló füzetet is kaphatott volna, és simán el tudom képzelni, hogy sorozattá váljon.

A csomag egy pályázatnyertes mű, a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Képregény(kiadók) Szövetsége által 2009-ben meghirdetett pályázat „több oldalas” kategóriájának első helyezettje. Haránt Artúrt eddig főként kiválóan színezett képregények rajzolójaként (valamint szintén kiválóan kivitelezett fekete-fehér Nero Blanco-történetek rajzolójaként) ismerhettük meg, ám ezzel a történettel ékesen bizonyítja, hogy íróként is megállja a helyét. Az pedig külön örvendetes, hogy a műnek egyáltalán nincs „pályázatszaga”. Komoly képregény, egyáltalán nem propagandisztikus, de a ló túloldalára sem esik át. Még a kiírásnál is pontosabban érzékelteti, hogy nem babra megy a játék, miközben arra is emlékeztet, hogy a harctéren túl is van világ. A pályázati anyagot egy exkluzív oldallal is kiegészítette Artúr a megjelenéshez.

A három strip közül az első Haragos Péteré, a pár évvel ezelőtt Alfabéta-díjat nyert Strip sorozatból. Igencsak sajnálatos, hogy egyéb elfoglaltságai miatt ritkán kapunk friss részeket a blogján (és akkor még finoman beszéltem), előny viszont, hogy három nagyon aktuális témát dolgozott most fel (chilei bányászok, Facebook, Megasztár), méghozzá oly módon, hogy nem fogjuk pár év múlva értetlenkedve nézni, miről is szólhatnak.

A Pinkhell talán legkitartóbb szereplője Noname, Felvidéki Miklós névtelen rókája, ez már az ötödik epizódja. Eleinte nem tartozott a kedvenceim közé, ám ahogy egyre több irányba kandikál ki Miklós, egyre többfajta, de mindig jellegzetesen kivitelezett képregénnyel lep meg minket (a „Zsuzsi”-tól a Fa*zzine-on át a Buborékhámozó 8 címlapjáig), egyre jobban értékelem ezeket a munkáit is, és jobban összeáll számomra a kép. Többször is elmondtam, mennyire tetszik, ahogy Miklós „anyanyelvi szinten beszéli” a képregény formáját, minden oldal egyedi élmény, és mindegyik emlékeztet valamire, mindig másra, és mégis egységbe fonódva. Most már kifejezetten várom, hogy összeálljon egyszer egy hosszabb történet is ebből.

A Pinkhell megnyitása az MKSZ többi alkotója előtt eredményezte Csordás Dániel első megjelenését a lapban. Dani keményen bele is csapott a lecsóba a Sátán pecsétjével – olyannyira, hogy már-már a 18-as karikát is fontolóra vette a szerkesztőség. Ez a másik folytatásos történet a Pinkhellben, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan megy majd tovább ez az agymenés. A zombis sztorihoz hasonlóan egyszerre zsáner és zsánerparódia, remekül egyensúlyozva.

Fritz Zoltán korábbi „tisztavonalas”, Flashben készült képregényei után most egy más stílussal lep meg minket, amely közel áll a francia gyerekképregények világához. De csak stílusában: a szöveg nélküli Korhelyhajhászatban durva dolgok történnek. Ezúttal is érződik, hogy Fritz Zoli „kettős életet él”, nem tud kibújni animátorbőréből, akár rajzfilmnek is átdolgozható lenne ez a sztori.

A lap másik újonca egyben az első női munkatárs, Vincze Nóra, akinek eddigi képregényei a Panel, a Fülesbagoly és a Nero Blanco Comix oldalain jelentek meg. Ez a képregény valójában vizsgafeladat volt (sikeres, szeptember óta a MOME hallgatója), de annyira jól sikerült és hangulatos, hogy helyet szorított magának a Pinkhellben. A maszk kedves kis egyperces, és ahogy az előző, ez is szöveg nélkül bizonyítja a képregényes forma elbeszélő képességeit.

Újabb zsáner (sci-fi) következik, a Fülledt világűr. Rajzolója Fabe, írója Szabó Jenő, a színezést Haránt Artúr vállalta magára. Bevallom, ez a történet nekem nem nagyon jön be, talán túl sok benne az ellipszis, ennél egy kicsit szájbarágósabb meséléssel jobban tetszett volna. De a hangulata erős, és simán beleférne akár egy amerikai tematikus antológiába is.

Második strip: Pen Club. Matheika Gábor sorozata aranyos, a poénok szellemesek, de kezdem úgy érezni, hogy nagyjából kihozta belőle azt, ami benne van – legfeljebb egy merészebb irányba mozdulva lehetne megújítani, ami viszont nem biztos, hogy jót tenne visszamenőleg. Gábortól legközelebb egy realista stílusú munkát olvasnék szívesen, nagyon sokoldalú rajzoló.

Mindössze három oldal a Bluestrip, amelynek az előzménye a Direkt fanzinban jelent meg. A Haránt-Fórizs-Koppányi trió jegyezte műből szerintem egyértelműen kiérződik, hogy ez Artúr szívügye (aztán lehet, hogy csak jól meg vagyok tévesztve). Az egyik leghangulatosabb sztori (ha egyáltalán lehet sztorinak nevezni), nincs hiányérzet, és bár nem hittem volna, hogy színesben is jól mutat – tévedtem, klassz ez így is.

Következik a legtiszteletlenebb képregény az egész antológiában – amit ó, minő meglepetés, Magyarország legtiszteletlenebb képregényalkotója, Geek írt. Jól ismert, szinte ikonszerű figurákat rángatott elő a naftalinból (vagy gyermekkorunk tévéképernyőjéről), és költöztetett át napjaink szókimondóbb világába, amihez kiváló társra talált Varga Zsolt rajzolóban. Jó kis paródia az Atomókor, kell ilyen, és egyébként is hiányzik nekünk Geek tiszteletlensége.

A harmadik stripet Szabó Jenő írta, és az MKA tagságát átmenetileg szüneteltető ex-főszerkesztő, Zorro de Bianco rajzolta. Nem tudott elszakadni a laptól... aminek mindannyian nagyon örülünk. A Mélypont (születési nevén még Halak) ritkán jelentkező képsor, jó lenne többet látni belőle – ebben a tempóban aligha fogjuk egyhamar megunni. A tanulság pedig: nincs olyan ronda hal, akibe ne lehetne szerelmes valaki (például egy ugyanolyan ronda hal).

A lapot két duplázás zárja: Csordás Dániel blogjáról egy remek egyoldalas, Machete címmel, valamint Fritz Zoltánnak a „60 fölött” jeligéjű pályázaton osztatlan sikert aratott egyik kétsorosa, amely erre az alkalomra a Mamucipőke címet kapta.

Összességében egy nagyon erős és sokszínű anyagot tárt elénk a csapat, és érződik, hogy még sok minden van a tarsolyukban. Remélhetőleg sikerül visszatérni a régi tempóhoz, és már tavasszal olvashatjuk a folytatást.

A lap a Bartók 32 galériában debütált kedden, a nagyközönséggel először a Hungarocomixon találkozik, az MKSZ standján.