Mike Friedrich 25 éves korára beteljesítette minden képregénygeek álmát: rendszeresen dolgozott íróként és szerkesztőként a két legnagyobb amerikai kiadónak, a DC-nek és a Marvelnek. Olyan sorozatokat írhatott havonta, mint a Justice League of America és az Iron Man, alkalmi szerzőként pedig gyakorlatilag valamennyi szuperhős kalandjaihoz hozzátett pár történetet. A korszak legnagyobb rajzolóival dolgozhatott együtt. És erre ahelyett, hogy hátradőlt volna, és élvezte volna a helyzet előnyeit jó húsz-harminc évig, mint nem is egy pályatársa, mit csinált?

Kiszállt az egészből és létrehozta az amerikai független képregénykiadás előfutárát. Bemutatjuk a Star*Reach magazin és kiadó rövid történetét.

Ha volt valaha keménymagos DC-rajongó, akkor azt Mike Friedrichnek hívták. 13 éves korában írt először Julius Schwartznak, a Superman- és Batman-képregények szerkesztőjének, aki roppant hálás volt is neki, mint értelmes, közölhető olvasói levelek szerzőjének – ahogy később Friedrich megtapasztalta saját bőrén, az ilyesmi ritka, mint a fehér holló. Schwartz türelmesen levelezett éveken át a tinédzserrel, és amikor az elkezdett sztoriötleteket küldeni, tanácsokkal látta el az írópalántát. Míg aztán egyszer csak rábólintott az egyik forgatókönyvére: a Batman 200. számában, 1968-ban látott napvilágot Mike Friedrich első képregénye, egy rövid Batman-történet. Ekkor még alig múlt 18 éves.

Egyetemi évei alatt Friedrich szabadúszóként dolgozott a DC-nek. Első rendszeresebb megbízását a Spectre jelentette, három történetet írhatott, amelyeket Neal Adams illusztrált. 1970 és 1972 között ő írhatta az Igazság Ligája kalandjait, de kedvence Batman volt, és nagy örömére több sztorija is megjelenhetett a Detective Comics-ban, bár inkább csak a kiegészítő Batgirl- és Robin-epizódokat bízták rá. Aztán lediplomázott, és eljött a váltás ideje: bármennyire is hálás volt Schwartznak, amiért megadta neki a lehetőséget, már nem voltak azonos hullámhosszon, így hát átszerződött a konkurenciához. A Marvelnél még gyorsabban ívelt a pályája: három éven át egyetlen számnyi megszakítással írhatta Vasember kalandjait. Közben Jim Starlinnal közösen megalkotta Thanos és Drax figuráját, és emlékezetes epizódokat készítettek együtt a Captain Marvel sorozatban is.

Mindezen idő alatt Friedrich belekóstolt a képregény más zsánereibe is: írt horrort, westernt, fantasyt és háborús képregényt is, és dolgozott pár kisebb kiadónak, köztük a tiszavirág életű Atlasnak (nem azonos a Marvel jogelődjével) és a Skywaldnak. Utóbbinak volt egy Nightmare című fekete-fehér antológiája – nem kizárt, hogy ez is szerepet játszott Friedrich hirtelen váltásában. Futó történetíveit még befejezte, de közben létrehozta saját kiadóját.

A Star*Reach első száma 1974 áprilisában jelent meg. Színes címlap, fekete-fehér tartalom, 48 oldal, 75 cent – vagyis a „nagyok” 25 centes árának a háromszorosa. Felnőtt tartalmával automatikusan kizárta magát az amerikai képregények hagyományos terjesztési színtereről (újságárusok, szupermarketek, vegyesboltok), és a közvetlen megrendelésen és az előfizetésen kívül az akkoriban még éppen csak kibontakozó képregénybolt-hálózatra és néhány „rokonszellemiségű” boltra támaszkodott. A példányszám is csak töredéke (10 ezer körüli) volt a nagyokénak.

De a dolog működött, és ez elsősorban Friedrich érdeme, aki felismerte, hogy megérett a helyzet egy érettebb olvasóknak szóló képregényantológia számára. Ahogy ő maga fogalmazott a belső borító önreklámján:

- Mit tennél, ha nulláról indítanál egy képregényes céget?
- Először is, nagyobb kreatív szabadságot adnék a szerzőknek és érdekeltté tenném őket az eladásokban, amivel ösztönözném őket, hogy a legjobbat hozzák ki magukból. Aztán felnőttek számára készítenék képregényeket, intelligens és magvas történetekkel, izgalmas és érzelemgazdag rajzokkal. Olyan képregényeket csinálnék, amelyeket én is szívesen olvasnék. Újra szórakoztatóvá tenném a képregényt!

A Star*Reach 1 rendesen beletrafált. A két címlapot Jim Starlin és Howard Chaykin készítette (az első nyomáson utóbbi volt a címlapon, a későbbiekben felcserélték a hátlappal, nyilvánvaló marketing okokból).

Starlin itt végre szabadon engedhette a fantáziáját: azokat a témákat, amelyeket Thanosszal a Marvelnél éppen hogy csak súrolhatott, három rövid, összesen 16 oldalas történetben bőven kifejthette. Kevés hátborzongatóbb és izgalmasabb sztorit írtak a Halál megszemélyesített főszereplésével, és rajzstílusa kiválóan érvényesült fekete-fehérben.

Neal Adams csak egy vicces csíkot adott, a pálya elején álló Walter Simonson pedig egy évekkel korábbi, még erősen amatőr munkáját. Steve Skeates (akit addig csak íróként ismerhettünk, emlékezeteset alkotott az Aquamannel), pár roppant szórakoztató kétoldalassal mutatkozott be rajzolóként is. A legnagyobb felfedezés azonban Howard Chaykin volt, akinek ezt megelőzően csak egy-két képregénye jelent meg a Marvel és a DC kisebb címeiben.

Valójában Chaykiné volt az egyetlen, kifejezetten a Star*Reach 1-hez készült képregény, egy Cody Starbuck című űropera-kezdemény. Főhőse űrbéli kalóz, akinek a cselekedetei a törvényesség és a jó erkölcs határait súrolják, méghozzá nem mindig belülről. A több oldalról is megerősített legenda szerint éppen ez a képregény győzte meg George Lucast arról, hogy a Star Wars képregényváltozatát Chaykinnel lesz a legjobb megrajzoltatni. Kevésbé egybehangzó vélemények szerint pedig éppen Cody Starbuck figurája inspirálta Han Solót a filmben – a hasonlóságot elsőként maga Friedrich tette szóvá a Star*Reach 9 előszavában, 1977 júniusában (vagyis alig egy hónappal a premier után). Lucas ezt cáfolta (Friedrich a Star*Reach 11 előszavában idézett leveléből), azzal érvelve, hogy a Star Wars forgatókönyvének az első változata már 1973-ban elkészült, egy évvel Cody Starbuck felbukkanása előtt. Nemrégiben azonban előkerült egy magnófelvétel, amelyen Lucas, Roy Thomas és Chaykin beszélget az adaptáció lehetőségéről. Ezen hallani, ahogy Chaykin mondja: „Han Solo könnyű lesz, pont úgy néz ki, mint az én Cody Starbuck karakterem. Darth Vader pedig tisztára Fátum doktor”. Mindenesetre Chaykin volt olyan nagyvonalú, hogy sosem erőltette a hasonlóság kimutatását – egyébként helyesen tette, elvégre ő maga is éppen a Star Wars képregényadaptációjának köszönhette, hogy egyik napról a másikra szélesebb körben is megismerték a nevét. (Halkan hozzáteszem, hogy a Star*Reach 1-ben olvasható Cody Starbuck-epizód rajza pedig arról tanúskodik, hogy Chaykin sokat vett át akkoriban Al Williamson stílusából – akire egyébként Lucasék a napi Star Wars-stripek megrajzolását bízták. Vagyis a kör valahogy bezárult.)

A Julius Schwartznak ajánlott Star*Reach 1 szép sikert aratott, persze saját léptékéhez képest. Három utánnyomást is megért, az első nyomás példányai igen nagy ritkaságnak számítanak. Friedrich remekül érzett rá, hogy a „felnőtt” képregény számára milyen jó irányt jelent a science fiction és a fantasy. Párhuzamosan az akkoriban Amerikában még ismeretlen francia irányzatokkal (konkrétan a Moebius-Druillet-Dionnet-féle Métal Hurlant-nal), elsők között oltotta bele az erotikát és az antihős figuráját egy mainstream zsánerbe. Míg a korabeli fekete-fehér, „felnőtt” amerikai képregényeket egytől egyig undergroundnak tekintették olvasói, Friedrich tudatosan „ground level comics”-ként határozta meg saját lapját.

Az első szám bizonyos tekintetben a csúcsot is jelentette, de ezt persze csak utólag lehetett látni. A Star*Reach 2 ugyanis első látszatra még jobb volt elődjénél. A második szám címlapját maga a korszak legnagyobb sztárja, Neal Adams jegyezte, a bevezető, 20 oldalas történet rajzolója pedig Adams alkotótársa (számos történetének kihúzója), Dick Giordano volt. A Stephanie Starr ma már simán megjelenhetne „nem annyira felnőtt” képregényként is, ám 1975-ben egy (szinte minden egyes képen) fedetlen keblű hősnőnek csak a független szférában lehetett helye. A történet stílusából egyértelműen kitetszik, hogy Friedrich és Giordano eredetileg a DC-nek szánhatta, és miután kiderült, hogy ott nem tartanak rá igényt, átdolgozták saját ízlésük szerint. Előszavában meg is írja Friedrich, hogy az alapötlet még 1970-ből datálódott, amolyan „Modesty Blaise az űrlények ellen” lett volna – nos, egész más lett.

Ilyen remek kezdés és pár újabb Starlin-sziporka és Skeates-humor után némileg csalódás John Workman első képregénye – nem véletlen, hogy rajzolóként csak tisztességes iparosnak számító szerzője idővel beíróként vált világhírűvé. A Mal Warwick-Lee Marrs páros munkáján azonban tényleg csak csóválni tudjuk a fejünket. Marrs karakteres, de gyenge rajzait valamelyest ellensúlyozza a történet, de ez sokkal inkább kívánkozott volna egy „undegroundabb” magazinba, például a Slow Death-be. Zárásként Mike Vosburg (egy újabb ismert Marvel-rajzoló) egyoldalasa helyrebillentené a dolgokat, ha nem Marrs kapta volna a hátsó borítót is...

A következő számok már megerősítették az aggodalmat, hogy a lap nem tudja tartani a lendületet. A Star*Reach 3-hoz ugyan újabb nagyágyúként megérkezett Frank Brunner (Howard the Duck eredeti rajzolója) és Vosburg is nagyobb teret kapott, ám sajnos, Marrs is, míg egy újonc, bizonyos Steve Leialoha egy Crosby, Stills, Nash & Young dalt adaptált képregénnyé (Wooden ships). Szerencsére 1976 januárjában Friedrich is felismerte, hogy Lee Marrs stílusa nagyon kilóg a sorból, és külön címet indított számára Pudge, Girl Blimp címen. A három számot megért lapot a hölgy egymaga töltötte meg képregényeivel.

Utólag látszik igazán az a gond is, hogy bármennyire is remek barátai voltak Friedrichnek az első számok kiváló rajzolói, nem sok szabad idővel rendelkeztek, így csak egy-egy alkalommal tudtak neki is dolgozni. Részben ebből is fakad, hogy nem alakult ki egy állandó stáb, bár Chaykin visszatért a negyedik számmal, a hatodikhoz pedig beszállt Jeff Jones és Joe Staton is.

Talán türelmetlenségnek tudható be, hogy időközben egy harmadik címet is elindított Friedrich: ez volt a Quack, amely a humoros történetekre koncentrált. A cím („háp”) és a címlapon szivarozó kacsa egyértelmű utalás volt a Howard the Duckra, amelynek a története akkoriban nagy port kavart. (Írója, Steve Gerber és a Marvel között vita alakult ki a jogok miatt, rajzolója, Frank Brunner pedig azért haragudott meg, mert nem kapott lehetőséget íróként is – ezért hát a Quackban bosszút állt.) A kiadó negyedik lapja, az Imagine pedig 1978-ban indult.

A Star*Reach 7 ismét új szerzőket mutatott be. Címlapját Barry (akkor még nem Windsor) Smith készítette. Ebben a számban található Dave Simnek, Cerberus alkotójának az első munkája (egyelőre csak íróként), és tartalmaz egy igazán fantasztikus négyoldalasat Jeff Boniverttől (My Fears). Vosburg (nagyon „Marveles”) és Staton (erősen „Wonder Womanes”), színvonalas munkáin kívül ismét kaptunk egy kis Lee Marrst, de az igazi különlegessége ennek a számnak, hogy elsőként közölte Amerikában japán alkotók munkáját.

Ezzel a The Bushi című sztori fel is került az „első mangák amerikai kiadásban” lista legelejére, ám van egy kis szépséghibája: a stílusa egyáltalán nem „mangás”, és a szerzők teljesen ismeretlenek Japánban. Sőt, az írónak, bizonyos Satoshi Hirotának ez az egyetlen ismert munkája, míg a rajzoló, Masaichi Mukaide csak a Star*Reach néhány következő kiadványában bukkant fel megint, más íróval. Még azt sem tartom kizártnak, hogy álnevekről van szó, amelyeket csak a japán téma miatt vettek fel szerzőik, de Friedrich csak annyit árul el róluk egy interjúban, hogy sosem találkozott velük személyesen.

A Star*Reach létezésének legjobb és leghosszabb képregénye a 9. számban kezdődött és a 13.-ban ért véget, ez pedig a The Sacred and the Profane című űropera, Dean Motter mesterműve, Ken Steacy korrekten vészjósló rajzaival, izgalmasan statikus panelelrendezéseivel. A kanadai szerzőpáros 81 oldalas képregényét sokan nevezték az első igazi graphic novel-nek (Eisner híres A Contract with God-ja valójában nem egyetlen összefüggő történet – ráadásul egy évvel később jelent meg), igaz, összegyűjtve csak tíz évvel később jelentette meg egy másik kiadó.

Bár ezekben a számokban is akadtak jól megrajzolt történetek (Vosburg Linda Lovecraftja, Gene Day, Michael T. Gilbert, P. Craig Russell Parsifal-adaptációja), és Lee Marrs is kezdte megemberelni magát, legalább a sztorija egyre érdekesebbek lettek, a csúcsot jelentő (17 ezer) 11. számtól csökkenni kezdtek a példányszámok és egyre nehezebben tudta tartani magát Friedrich a negyedévi tempóhoz. Lépéshátrányba került a jóval nagyobb apparátussal rendelkező és magasabb színvonalat képviselő, 1977-ben indult Heavy Metallal szemben, amely a Métal Hurlant három évnyi anyagából válogathatott. 1979-ben Friedrich még megpróbálkozott utánamenni a konkurenciának és magazinméretűre növelte a lapot, ám ez a formátum csak három számot ért meg, és a 18-assal le kellett húzni a rólót.

Friedrich ezt követően végleg felhagyott a képregényírással és -kiadással. Pár projektbe besegített a Pacificnél és a Malibunál, de fő energiáit a rendezvényszervezésre fordította: 1986-ban egy barátjával létrehoza San Franciscóban a WonderCont, amelyet 2001-ig vezetett, mielőtt eladta a ComicCon tulajdonosának.

Bayer Antal