Először is tisztázzuk: ezek nem „azok” a Ragadozók, nem Predators, hanem Birds of Prey. Batman köpenyegéből előbújt és szuperhős-jelmezbe bújt lányok, többségükben valódi szuperképességek nélkül. Velük sikerült bizonyítania a DC Comics-nak, hogy lehet női főszereplőkkel csinálni mainstream képregényt Amerikában a nemi sztereotípiák – vagy eltúlzásuk, vagy éppen kifigurázásuk – mellőzésével. A 22. Képregénybörzére megjelenő kötettel pedig a Kingpin kiadó igyekszik ugyanezt bebizonyítani idehaza.

A Birds of Prey ötlete 1995-ben pattant ki a DC egyik szerkesztője fejéből. Barbara Gordon, a korábbi (és a jelenlegi, no de ez már egészen más történet) Batgirl, akit a Gyilkos tréfában Joker súlyosan megsebesített és tolószékbe kényszerített, jóval népszerűbbnek bizonyult inaktivitásában, mint a kiadónál ezt gondolták, és elég hamar reaktiválták Orákulum néven, a Suicide Squad bevetéseit a háttérből segítő számítógépes zseniként. Mellérendelték a Zöld Íjász társaként szintén egyre kedveltebb, de önálló sorozataiban nem különösebben sikeres Fekete Kanárit, és megbízták Chuck Dixont egy egyedi történet megírásával. Ez olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy rövidesen egy minisorozat követte, majd három újabb egyke után megadták az esélyt egy havi sorozatnak is. Jó ötlet volt, ez az első folyam tíz éven át tartott, 127 számig jutott, ami egész szép teljesítménynek számít.

A Birds of Prey alapkoncepciója kicsit emlékeztet a Charlie Angyalaiéra, de még inkább az 1960-as/1970-es évek egyik legnépszerűbb (nálunk tudtommal nem vetített) krimisorozatára, az Ironside-ra. Ebben egy volt rendőrdetektív tolószékbe kényszerül, miután egy orvlövész súlyosan megsebesítette, ám ő bénultan is ki akarja venni a részét a bűnüldözésből, eléri, hogy különleges tanácsadói státuszt és néhány fiatal segédet kapjon, akik a nyomozások aktív részét bonyolítják le helyette. Hasonló tehát a munkamegosztás ahhoz, amelyet Orákulum és Fekete Kanári alakít ki, és amelyhez idővel egész csapatot verbuválnak.

A Megtorlóval és Batmannel híressé vált Chuck Dixon egyértelműen az akcióra koncentrált, amelybe igyekezett a lehető legtöbb női szereplőt bevonni, gyakran felbukkantak benne a többi Batman-közeli sorozat alakjai, és néha ölelkeztek is a történetek. Az epizódok nagy része igen jól sikerült, bár egy idő után fáradni látszott az alapötlet, és megújulás helyett néha fura ötletekkel állt elő az író, mint például amikor Fekete Kanári romantikus kapcsolatba került Ra’s al Ghullal. Az utolsó Dixon által írt ciklusban kissé háttérbe is szorultak a főszereplők, nagyobb teret kaptak a férfivendégek, leginkább Deathstroke és az ifjú Zöld Íjász. Az egész jól sikerült fináléra a 45. számban került sor, ezután Dixon a CrossGenhez távozott.

Ezután azonban valakik a DC-nél úgy határozhattak, hogy ezzel a sorozattal próbálják megfogni a női olvasókat. Első ötletként Terry Moore-t, a kultikus Strangers in Paradise sorozat íróját környékezték meg, rajzolónak pedig Amanda Connort kérték fel, utánuk pedig Gilbert Hernandez, a talán még kultikusabb Love and Rockets egyik szerzője következett. Az irányváltás izgalmasnak ígérkezett ugyan, de hamar kiderült, hogy egyik alkotónak sem fekszik igazán a szuperhősös közeg, az eredmény felemásra sikerült.

És ekkor jött Gail Simone, és vele együtt Ed Benes – és ekkor kapcsolódunk be mi is a történetbe a magyar kötettel. Az új szerzőpáros telitalálatnak bizonyult, nekik sikerült új életet lehelniük a sorozatba. Simone azon ritka női írók egyike, aki komoly karriert csinált a szuperhősös zsánerben. Erőssége – ahogy ez már az első epizódból is kiderül – a karakterek izgalmas interakciója, a társak hullámokat verő rivalizálása, szenvedélyek és indulatok hiteles ábrázolása. Ebből részben következik, hogy történetei viszont kicsit talán lassabban folynak, mint Dixon idején, és kevesebb teret engednek a látványos akciónak, ám éppen itt egészíti ki őt kiválóan Benes elsőrangú, (férfi)szemet vonzó grafikája.

A Gotham City: Ragadozók címen megjelenő, eredetileg a Birds of Prey 55-61. számában közölt első Simone-Benes történet jó bevezetése a sorozatnak, hiszen itt bővül ki a csapat Vadásznővel, és ebben lép színre először a később is fontos szerephez jutó zseniális, ám memóriazavarokkal küzdő Savant. Személy szerint jobban kedvelem a következő két hosszabb ciklust, és remélem, megtetszik annyira a sorozat a hazai rajongóknak, hogy azokat is megismerhessék.

Részletek a kiadványból a Kingpin kiadó honlapján. Harza Tamás ismertetője a sorozatról a kepregeny.netről (eredetileg a Fandom fanzin 1. számában jelent meg).