A 3. Szegedi Képregényfesztivál kapcsán közöljük a rendezvény dizájnjában visszaköszönő képregényfiguráról, Kalyber Joe-ról szóló elemzést. Megjelent a Buborékhámozó szaklap 8. számában. (Megjegyzés: a cikk öt Kalyber Joe-epizódról beszél, azóta elkészült a hatodik is.)

5 év Kalyber Joe-val

Ne habozzunk máris történeti kontextusba tenni a közelmúltat, végtére is elmondható: a kétezres évek egyik legfontosabb magyarországi eseménye a képregényes bumm, avagy kedvenc médiumunk reneszánsza volt – azok számára, akik ezt az írást olvassák, mindenképp. Ennek a felnőtté válásnak a jelenleg is tartó folyamatát a kezdetektől végigkísérte az igény, a szükség új magyar képregényekre. Tudjuk jól: hiába a külhoni klasszikusok és egyebek fordításai, ha nincs saját („kicsit sárga…” stb.) termékünk, akkor elvesztünk. Mantránk buzgó ismételgetése közben pedig hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy ilyenünk már a kezdetektől van.

Pont ezzel a címmel (ti.: A kezdet) indította útnak a szegedi illetőségű, de Szentesen született Pilcz Roland 2005-ben a végzős tanárjelölt, Kalyber Joe kalandjait. A szerző hőséhez hasonlóan főiskolai hallgatóként lépett a közönség elé a 10. Képregénybörzén. A képzeletbeli amerikai egyetemi városkában, Headstone-ban játszódó történet okosan és teljesen tudatos módon az alkotó saját élményanyagából táplálkozik. Egy békebeli csocsózós jelenetben nemcsak Tomster, a szintén szegedi képregényes haver, Pásztor Tamás alteregója, de maga Pilcz is felbukkan. Ebben az otthonos közegben: bárokban, kollégiumi szobákban, egyetemi előadásokon ismerjük meg a szereplőket. Humoros, stripszerű epizódok és életszerű helyzetek rántják be az olvasót az ismerős világba. Az egészből árad a természetesség, könnyedség, keresetlen lazaság – Pilcz ösztönösen remek történetmesélő, a végén még elhisszük neki, hogy képregényt írni ilyen egyszerű. Az alkotó célkitűzése azonban másfelé visz. Kalandképregényt akar csinálni, olyasmit, mint filmen az Indiana Jones, tele utazással, rejtélyekkel, kincses térképekkel. Régimódi műfaj, az igaz: épp erre reflektál a szerző, mikor az Indy-klón Hilia Derole kalandjai helyett a bugyuta Spániel Dánielről kerülnek be stripek a headstone-i iskolaújságba. A Derole-sztorikat amúgy maga Kalyber készíti, de a főhős nem csak ennyiben hasonlít kiagyalójára. Mindketten vallják, hogy a valódi felnőtté váláshoz, az élet megismeréséhez Headstone-nál messzebbre kell menni. Kalyber motivációja, a veszélybe sodort Mary megmentéséért indított expedíció azonban az első kötet gyenge pontja. Csak nehézkesen, fenntartásokkal hihető, hogy a címszereplő csapot-papot otthagy ezért a lányért, akinek kidolgozatlan jelleme nem rejtélyességet sugall, hanem szimplán ürességet. Egy másik tényező is akadályozza a hitelességet - a szerző képi világát később részletesebben tárgyaljuk, de annyit már most el kell árulnunk, hogy szép női karaktereket nem nagyon tud rajzolni. Maryvel sajnos később sem tud mit kezdeni az alkotó: a második részben (Eső) ugyan még visszahozza és egy meglehetősen kiszámítható műfaji húzással „feketíti be” a figurát, de gyorsan félreteszi ismét. Azóta sem igen tudjuk, mi van vele.

Ellenben a sorozat állandó szereplőjévé válik a borongós című Eső két újonca. Az egyikük Hugo, a megszállott vegetáriánus, a széria Jar-Jar Binkse, aki klasszikus műfaji mellékszereplő: markáns attribútumokkal (zöldségimádat, vicces akcentus) jellemezhető, korrekt humorforrás. A másik karakter izgalmasabb: Kay először nem több egy újabb Han Solo- vagy Indy-inkarnációnál, de később míves jellemábrázolással hozza őt közelebb a szerző. Felszínre kerül a bizonytalansága, szembesül saját kalandvágyó természetének árnyoldalaival, a kiüresedés, a gyökértelenség dilemmájával, ráadásul az ő életében is akad egy reménytelen szerelem. Értelmet nyer a funkciója: Kay élete Kalyber férfivá válásának egy lehetséges iránya, az egzotikus helyekre és helyzetekre vágyó főhős apafigurája. Neki és Kalybernek köszönhetjük a picit felszínes, de egyáltalán nem kocsmafilozófiai szintű bölcselkedéseket is, amely attitűd természetesen a szerzőtől sem áll távol – erről árulkodnak a kötetvégi utószavak. Hőseink néha túl direkten moralizálnak és keresik önmagukat, de ez nem válik zavaróvá. Jó olvasni ezeket az elmélkedéseket, mert érezzük, hogy az alkotó értékrendje teljesen rendben van, ráadásul az említett jeleneteket Pilcz sosem felejti el humorral oldani.

Ahogy Kalyberrel, Kayjel és Hugóval együtt járunk be dzsungeleket és sivatagokat, úgy válik egyre hangsúlyosabbá a címszereplő kételkedése önmagában és Mary iránti érzelmeiben. Nem lenne tanácsosabb visszamenni Headstone-ba, a régi barátokhoz? Megéri folytatni ezt a ki tudja, hová vezető kalandozást? Az Álmodozók címet viselő harmadik kötetben hőseink újra megpróbálnak a realitás talajára evickélni - Kay és Kalyber bárt nyitnak Manhattanben. Itt mellesleg meggyőződhetünk arról, ami az Esőben talán még nem annyira egyértelmű: hiába a tengerentúli helyszín, Kalyber teljesen magyar figura. Nemcsak azért, mert Rejtő Jenőt olvas, hanem mert rácsodálkozása New Yorkra jellegzetesen, ismerősen kelet-európai szemszögből történik. Egy amerikai máshogy látja Manhattant, mint mi és mint Kalyber Joe. Ennek persze nincs túl nagy jelentősége, de ha a karakter kitüntetett szerepét nézzük a hazai képregényes palettán, rögtön fontossá válik. De térjünk vissza a kérdéseinkhez: igen, egyszerűbb és biztonságosabb lenne visszatérni Headstone-ba, de a szerző és hőse más utat választanak. Meg kell valósítaniuk az álmaikat, Kalybernek be kell járnia a világot, Pilcz Rolandnak pedig kockázatosabb terepre kell követnie őt.

Méghozzá Afrikába. A két rövidebb füzetben megjelent Angyalok a pokolban hamisítatlan kincskereső túra. Kay és Kal a New York-i bár ünnepélyes megnyitóján véletlenül szereznek tudomást a sivatagban elásott aranyról, és naná, hogy a nyomába szegődnek. Visszalépésként is értékelhetjük ezt a kalandot, repetitívnek, tét nélkülinek tarthatjuk. De a szerző itt tökéletesíti a Kalyber-Kay-Hugo triumvirátus közti kémia működtetését, és zárja le a sorozat első szakaszát. A sztori végén ugyanis Kalyber Joe mégiscsak elhatározza, hogy visszamegy Headstone-ba. És mennyit változott, mennyivel érettebbé vált az eltelt idő alatt! Alig várom, hogy a megváltozott helyzetből mit hoz ki a szerző.

Eddig csak futólag érintettük a széria egyik fontos rétegét. Pilcz nagy élvezettel, lelkesen reflektál történetének előképeire, amik jórészt saját rajongásának tárgyai is. Star Wars-poszterek a falakon, Yodának és Palpatine császárnak öltözött farsangoló egyetemisták, felbukkanó droidok tűnnek a szemünkbe. Még több utalást kapunk Indiana Jonesra, az Esőben több helyütt is Indy-relikviák vannak elrejtve. Aztán itt vannak a már említett Rejtő-reminiszcenciák, a szuperhősképregényekre tett reflexiók, underground zenekarokat hirdető pólók és ismét csak Tomster. Az alkotó imád ezekkel a kikacsintásokkal játszani, és sikerrel vonja be az olvasót is. Minden szempontból a sajátja ez a sorozat, de ennek megvan a maga árnyoldala is. Pilcz grafikai tudása egyértelműen elmarad történetmesélői tehetségétől. A keretezésre, plánozásra vagy a hátterekre semmi panaszunk nem lehet, és a karakterábrázolásának is vannak erősségei (gondoljunk csak Kalyber védjegyszerű szemeire), de ezen a téren mégis zavaró néha a forgatókönyv és a képi megvalósítás közti szintkülönbség. Értem, hogy a szerző nem akarja kiengedni a kezéből a rajzolói ceruzát sem, de egy kísérlet erejéig talán ki lehetne próbálni a közös munkát egy másik grafikussal. De tagadhatatlan, hogy az első rész óta Pilcz sokat fejlődött – a színezés kötetről kötetre egyre szebb, az Angyalok a pokolban néhány képe egyenesen gyönyörű.

Ahogy az alkotó a legfrissebb epizód utószavában finoman utal rá, sorozatának egyik legkomolyabb fegyverténye az állandósága. 5 éve olvashatjuk Kalyberék kalandjait, esőben és napsütésben, városban és dzsungelben, mesés vagyon vagy az igaz szerelem után kutatva. Pilcz Roland már az induláskor magasra tette a lécet, és azóta sem verte le soha. Olvasóként néha elfelejtjük, mennyire értékes ez a képregény, mennyire elengedhetetlenül fontos szerepet tölt be a műnem alakuló itthoni kultúrájában. Magától értetődőnek tartjuk, hogy van, mert annyira otthonos, természetes közegbe kalauzol minket. Vannak hiányosságai, nem is tör igazán magasra, de csupa szép és igaz dologról mesél. Egy életen át elolvasgatnám.

Kránicz Bence