Szép és küzdelmes volt az a négy év, ami a Death Note nyitókötetének hazai kiadása óta eltelt, de mozgalmasságában össze sem hasonlítható a manga nagyjából ugyanennyi időt felölelő cselekményével. Csak most, a végjáték olvastán szembesülünk vele, hogy az izgalmakat mindvégig eredményesen fenntartó Tsugumi Ohba félelmetes disztópiává alakította azt a világot, ami már a kezdésnél bántóan rideg és érzelemmentes volt, visszagondolva azonban szinte otthonosnak tetszik. Kira álma ugyanis valósággá vált: végre istenként tartják számon, néhányan őszintén hisznek benne, a legtöbben pedig rettegnek tőle. Az, hogy megszűnt a bűnözés, részletkérdés - Kirát, vagyis Yagami Lightot már régesrég hidegen hagyja a világ „jobbá tétele". Csakis a saját hatalmának érvényesítése, önimádatának újabb és újabb igazolása élteti. Hullanak az ártatlanok, a barátok és családtagok, a rosszkor rossz helyen lévők, a hangoskodók vagy épp azok, akik némák maradtak, megy a listára mindenki, aki Light terveit keresztezi. A Death Note utolsó fejezeteiben bemutatott diktatúra Orwellt idézi, miközben Ohba végig tett róla, hogy ne tudjuk egészen valóságosnak látni ezt a világot. Sosem találkozunk átlagemberekkel, nem látjuk, ők hogyan élik meg a változásokat (magyar olvasóként az is elidegenítően hat, hogy a nyugati nevek, például Mihael Keehl vagy Halle Bullook, furcsán valószínűtlenek az egész sorozatban). A főszereplők között bonyolódó macska-egér játékba viszont annál jobban bele tudjuk élni magunkat.

Light, ez a hajdan szépreményű, tehetséges és okos fiatalember a legutóbbi részekben jobbára csak gyanakvóan méregeti a környezetét, és önmaga felsőbbrendűségén morfondírozik. Ohba behoz egy újabb Kira-jelöltet, aki épp olyan, mint Light, csak róla már eleve ordít, hogy közveszélyes pszichopata – és így Lightot is egyre nehezebb kedvelni. Megdöbbentő látni, hogy mennyire másképp nézett ki a karakter az első kötetben, pedig Takeshi Obata ugyanazt a néhány vonalat vetette papírra a korai Light megrajzolásakor is. A szeme villanásán, vagy a szája szegletében húzódó megvetésen múlik, nem tudom – Obatának a kisujjában van a mangarajzolás minden rejtelme. Azt sem lehet tudni, mégis mikor lenne vége Light szempontjából a világ átformálásának. Ha végezne az ellene kitartóan nyomozó Nearrel és Mellóval, akkor sem lenne elégedett. Ezúttal azonban nem ő hozza a játékszabályokat: az L örökségéhez felnövő Near színvallásra készteti. Near, a széria utolsó harmadának főszereplője, szintén remek karakter. Robotfigurákkal játszik a földön kuporogva, miközben egy csapat titkosügynök vakon követi az utasításait, mintha egy zseniális, autista Kisjézus irányítaná őket.

A 12. kötet egy nyitóakciót követően végig egyetlen helyen játszódik, abban az elhagyott raktárban, ahol Light és Near végre találkoznak. Ez az a rész, az olvasó jutalma, amikor Hercule Poirot végre-valahára elmeséli, hogy mégis mi történt és ki a tettes, csak itt az a tét, hogy ki tudta átverni a másikat. Ezúttal nincs még egy csavar, még egy cliffhanger, egyre több lesz viszont az egész- sőt duplaoldalas kép, ahogy a szerzők kivezetnek minket a történetből. Jó érzés magunk mögött hagyni ezt a kellemetlen világot, és egészen másképp, de szintén jó érzés így elbúcsúztatni egy remek sorozatot.

Kránicz Bence