A Nero Blanco Comix idén márciusban megjelentet egy Teddy Ted-képregényt. Ehhez kapcsolódóan mutatjuk be ezt a figurát, amelynek a kalandjai magyarul eddig csak pár oldalon jelentek meg (Vadnyugati télapó, Reklámújság, 1977), mielőtt folytatás nélkül abbamaradtak.

Az 1950-es, 1960-as években elképzelhetetlen volt képregénylap western nélkül. Nem csak Amerikában volt ekkor csúcson a vadnyugati zsáner, hanem Európában is számos klasszikus született – a legismertebbek közülük a francia készítésű Blueberry és az olasz Tex, a humoros kategóriában pedig Lucky Luke. Így hát a Vaillant-nak is kellett, hogy legyen cowboy hőse. Volt is, méghozzá már 1949-ben elindultak Sam Billie Bill kalandjai. Ahogy a lap legtöbb figuráját, ezt is nagy valószínűséggel Roger Lécureux találta ki, és az első történeteket is ő írta Lucien Nortier rajzoló számára. Aztán számos egyéb elfoglaltsága miatt időnként átengedte az írói szerepet Jean Ollivier-nak és másoknak, míg aztán Nortier saját kezébe nem vette a dolgokat, és egyedül írta és rajzolta a sorozatot.

Ám amennyire kiváló rajzoló volt Nortier (különösen a természetben játszódó jelenetek ábrázolásánál érezte magát elemében), annyira kevéssé feküdt neki az írás. Elég hamar kifogyott az ötletekből, és mivel nem volt jelentkező a besegítésre, 1962 elején egyik napról a másikra véget vetett a sorozatnak. Magára valamennyire is adó képregénylap nem maradhat western nélkül – ezért sebtében elővette a szerkesztőség Sam Billie Bill néhány korábbi kalandját, és a 7-8 évvel korábbi sztorik utánközlésekkel vagy hat hónapig kihúzta valahogy az újság. Addigra pedig elkészült az új western ötlete és első oldalai.

Az új westernhőst Jacques Kamb találta ki. Bár nem tartozik a legismertebb Vaillant/Pif alkotók közé, valójában a leghosszabb időt, 41 évet ő töltötte a lap szerkesztőségében. Kamb 17 évesen közölte első karikatúráit, rá egy évre már a Vaillant-nál dolgozott, ahol amolyan mindenes volt, rendre rábízták a valamilyen oknál fogva üresen maradt oldalak kitöltését, és bár rajzolóként a humoros vonalon jeleskedett, szívesen beugrott realista figurák kalandjainak a megírásához is. Amikor megkapta a feladatot, hogy az „elöregedett” Sam Billie Bill helyett egy modernebb karaktert vezessen be, először a néven gondolkodott el. Szinte azonnal beugrott neki az akkor már befutott Lucky Luke – valami hasonló hangzásút akart kitalálni. Így lett az új hős neve Teddy Ted.

Rajzolónak a többnyire Yves Roy néven szignáló spanyol Francisco Hidalgót rendelték Kamb mellé. Hidalgo 1957 és 1961 között jó négy éven át dolgozott a Bob Mallard sorozaton, de valószínűleg nem nagyon érzett rá a repülős sztorik ízére, ezért örömmel engedte át a folytatás lehetőségét a fiatal André Chéret-nek (Rahan leendő rajzolójának), és kipróbálta magát a western terén is. Ám úgy látszik, nem igazán találta a helyét a képregény világában. Átszerződött a Pilote-hoz, és több más lapnál is dolgozott hosszabb-rövidebb ideig, mire aztán az 1960-as évek második felében új szenvedélyként felfedezte a fotózást és pályát változtatott (méghozzá igen nagy sikerrel).

Nem tudhatjuk, pontosan milyen körülmények között zajlott le a váltás, de elnézve az első három, Hidalgo által rajzolt történet minőségét, nem csodálkoznánk, ha a szerkesztőség elégedetlensége lett volna az oka. A legkevesebb, amit el lehet mondani a Teddy Ted első korszakáról, hogy nem volt egy emlékezetes sorozat. Még az sem segített rajta, hogy az utolsó időkben bekerült a ritka színes oldalak közé (a Vaillant-nál váltakoztak a fekete-fehér, kísérőszínes és négyszínnyomású oldalak). A történetek sablonosak, a szereplők élettelenek voltak, és Hidalgo korrekt, de jellegtelen rajza sem segített rajtuk. Annyit biztosan lehet tudni egy Kambbal készült interjúból, hogy egy nap Roger Lécureux azt mondta neki, volna egy ötlete Teddy Tedhez, amit a Vaillant-ban korábban Jacques Flash-t rajzoló Gérald Fortonnal szeretne megvalósítani. Mivel akkoriban a karakterek nem kötődtek szorosan kitalálóikhoz, Kamb habozás nélkül rábólintott és átengedte a lehetőséget Lécureux-nek.

A Vaillant indulásától kezdve egészen 1965-ig az volt a szokás, hogy a realista történetek gyakorlatilag szünet nélkül futottak, heti egy-két oldalas folytatásokban. Ha kifogyott az adott sztoriból a szufla, gyorsan lezárták, és a lap alján közölték, hogy a jövő héttől új epizód következik. Ha egy-két hétnél hosszabb szünet állt be, annak mindig megvolt az oka – a Teddy Ted harminc héten át pihent az utolsó Kamb-Hidalgo és az első Lécureux-Forton történet között.

A harminc hét alatt sok minden történt – az új Teddy Ted szinte egészen más karakter lett. Míg Kamb egy nagyon fiatal cowboy kalandjait vitte színre, Lécureux egy legalább tíz évvel idősebb, érett férfi barangolásairól számolt be. Mi több, hamarosan mellékszereplők egész sorát mutatta be, akik jóval összetettebb történetek mesélését tették lehetővé.

A sztorik terjedelme jelentősen megnőtt. Míg a három Kamb-féle rész egyaránt 26 oldalig bírta szusszal, az első, Lécureux által szignált epizód meg sem állt 65-ig. Ezután egy 30 oldalas önálló (szokatlan, fekvő formátumú) melléklet jött, majd éveken át követték egymást a 48-60 oldalas történetek, amelyeket a gyorsan dolgozó Forton heti háromoldalas folytatásokban ontott ki magából, úgyszólván megszakítás nélkül. Lécureux remekül érezte magát ezekben a bármeddig ragozható sztorikban, és amikor 1965-ben a Vaillant új formulát vezetett be – amelynek értelmében a realista karakterek többsége 12 oldalas teljes történetekkel váltotta egymást, rotációs alapon, míg a humorosak nagyrészt egy-két oldalas poénokra korlátozódtak, a Teddy Ted maradhatott meg a heti folytatásos történetek egyikének.

Ám ennek az állapotnak véget vetett a Pif Gadget 1969-ben bekövetkezett forradalma, amely teljesen száműzte a folytatásokat. (És mivel az új recept – persze, nagyrészt a „gadgetnek” köszönhetően – az eladott példányok hatalmas növekedésével járt, aligha lehetett vitatkozni a döntéssel.) A realista sorozatokat két kategóriába osztották: a nagyágyúk 20, a kevésbé érdekesnek tartottak 10 oldalt kaptak, és megint csak rotációs alapon kerültek sorra. Lécureux látszólag nem járt rosszul ezzel a megoldással, hiszen két régi sorozata, a Reménység úttörői és Nasdine Hodja mellett az újonnan induló Rahan is a 20 oldalasak közé  került, ám Teddy Tedet nem sikerült megmenteni, és innentől kezdve 10 oldalban kellett gondolkodnia (igaz, három hetente került rá a sor).

Ebben az időszakban 1975 februárjáig összesen 101 „rövid” Teddy Tedet készített a Lécureux-Forton páros, túlnyomórészt 10 oldalas epizódokat, néhány 20 oldalasat, és a vége felé a feltehetően túl sűrűnek ítélt kockák nagyobbra vételével több 16 oldalasat. Aztán hirtelen elvágták a fonalat: az utolsó résznek – egyetlenként a sorozat történetében – még cím sem jutott, és egy békés családi jelenetben láttuk utoljára Teddy Tedet. A helyére pedig – ugyanazzal az indokkal, mint amikor Sam Billie Billt felváltotta – egy modernebb westernt akart tenni a vezetőség. Ezt is Forton rajzolta, de már Jean Sanitas forgatókönyvei alapján, méghozzá a Wild Wild West (Vadiúj vadnyugat) tévésorozat karaktereinek a felhasználásával. Aztán öt rész után ennek is vége lett, és jött a még modernebb (?) Apacs Kapitány, ismét Lécureux tollából. De az már egy másik történet.

Bayer Antal