Óvatos kezdése után szépen belelendült a Marvel +, így második évfolyamát példányszámemeléssel és oldalszámnöveléssel indíthatta. A Marvel Comics „nem Pókemberes” képregényeiből válogató füzetben ezentúl számonként nem két, hanem három történet szerepel, és a tavalyi Bosszú Angyalai-dömpinget követően egy másik szuperhőscsapat, az X-Men kerül a fókuszba.

Tehát visszatér a magyar képregénypiacra az X-Men, és ennek örülni kell, örülök én is, minden fenntartás nélkül. De azt azért nem árt tisztázni, hogy „ez az X-Men nem ugyanaz az X-Men”, mint amelyet az 1991 és 1997 között 36 számot megért szériában megismerhettek az olvasók, és persze nem azonos a 2005-től másfél év alatt 26 számban bemutatott „Újvilági” verzióval sem.

Ez az „új” X-Men leginkább a 2007-ben – eddigi egyetlen magyar nyelvű kötetként – megjelent E mint eltörölni című epizódnak az örököse. A Marvel +-ban az első számtól kezdve futó Astonishing X-Men eredeti, 2004-es indításákor nem is titkolták, hogy Joss Whedon a Grant Morrison által modernizált változatra tervez építkezni.

A „régi” magyar X-Men a híres Chris Claremont-korszakból válogatott, a 131. és a 250. szám, vagyis 1980 és 1989 közötti időszakból. Valójában még ennél is hosszabb időn át határozta meg Claremont az X-Ment, hiszen még 1975-ben vette át a Stan Lee által teremtett, majd Len Wein által újraértelmezett csapat krónikáját, és egészen 1991-ig, vagyis 17 éven át alig volt olyan X-Men történet, amelyet ne ő jegyzett volna, legalább társszerzőként. A „társat” azért lényeges kiemelni, mert bizony, a 17 év egyenetlenségeit nagyrészt magyarázza, hogy Claremont igen nagy teret engedett néhány rajzolójának, leginkább John Byrne-nek. Bár nincs rá bizonyítékom, merem feltételezni, hogy Claremont nem egészen saját maga döntött arról, hogy mikor távozik a sorozattól, hanem inkább az egyre követhetetlenebb ingadozás miatt kellett átadnia a helyét Fabian Niciezának és Scott Lobdellnek (akiknek azonban nem feltétlenül az X-Menen végzett munkájuk a legemlékezetesebb).

Ugyanakkor Claremont regnálása messze nem csak a hosszúsága miatt marad emlékezetes. Bár lehet, hogy ma, amikor félévenként dicsőítenek az egekig majd minősítenek kiégettnek írókat, Claremont nimbusza is megtépázódott, ahhoz nem fér kétség, hogy munkásságát nagyobb távlatban vizsgálva az egyik legfontosabb írónak számít a szuperhősös képregények történetében.

Chris Claremont érdemeinek a sorolását itt meg is szakítjuk, hiszen semmi köze a Marvel +-hoz. Csak azért hoztuk szóba, mert azoknak a magyar olvasóknak, akiknek a számára teljesen vagy nagyrészt kimaradt az elmúlt 16 év X-Men termése, nyilván fel fog tűnni, hogy itt valami jelentős fordulat történt, és mintha nem is ugyanazok a karakterek mozognának egy totálisan megváltozott térben és viszonyrendszerben.

A Claremont-féle X-Mennek ugyanis a legfőbb, nagyon sokszor ki is mondott, és a háttérben kimondatlanul mindvégig tetten érhető motívuma az, hogy az X-Men egy „család”, ez különbözteti meg a többi szuperhősgárdától. És ez alapvető összetevője is volt a sorozat sikerének: az X Generáció tagjai minden korábbi nemzedéknél erőteljesebben érezték magukat elhanyagoltnak saját szüleik által, az eredetileg is a minden „furcsaságuk” ellenére nagyon is értékes tinédzserek metaforájaként értelmezhető X-Menben az 1970-es és 1980-as évek olvasói olyan helyre leltek, ahol a diszfunkcionális családjaiktól elmenekülő fiatalok valódi kapcsolatokat teremthettek egymással és a pótpapáként működő Xavier professzorral.

Az X-Mennek ez az imázsa azonban már régóta a múlté. Maga Claremont hintette el annak a váltásnak a csíráit, hogy az X-Men tagjainak és egyéb szereplőinek a „furcsaságának”, „megértetlenségének”, sőt üldözöttségének a közös nevezője nem a tizenéves korosztály, hanem a bármilyen jellegű „másság”, amivel behelyettesíthető a mutáns jelző – már Claremont távozása előtt is kezdett szétesni a nagy X-család.

A Claremontot követő íróknál a karakterek egymás közötti viszonya aztán igencsak esetlegesen alakult, és általában véve sem nagyon rajzolódott ki koherens koncepció, egészen Grant Morrison színre lépéséig. Morrison igazi „felnőtt” képregényíró lévén nem sokat vacakolt ezzel a „young adult” tematikához tartozó gondolattal, és teljes erővel saját érdeklődési területeinek az irányába kormányozta az X-Men sorsát. Claremont óta talán elsőként nála volt tetten érhető a hosszú távú tervezés, és páratlan fantáziáját ugyancsak csodálatra méltó önfegyelemmel mérsékelte. (Abba most ne menjünk bele, hogy nem mindegyik sztorija volt igazán követhető és/vagy értelmes, de mivel azoknak a többsége is dicsérte, akiknek fogalmunk sem volt, hogy miről is beszél Morrison, ez tulajdonképpen nem is igazán lényeges.)

Amikor az akkor már filmes és televíziós szerzőként jól ismert Joss Whedont felkérték X-Men írónak, úgy tudta, hogy Morrison helyére akarják szerződtetni, és az annak a kedvéért korábban New X-Mennek átkeresztelt sorozatot örökli meg. Ám időközben változott a helyzet: állítólag a rajzoló, John Cassaday kérte, hogy egy új, első számtól induló címen dolgozhasson, és mivel a filmek hatalmas sikere a Marvel számára teljesen indokolhatóvá tette, hogy akár három szálon is fussanak egyszerre az X-ek kalandjai, engedtek a kérésnek.

Bár ahogy más íróknál, Morrisonnál is színre lépett az X-Men úgyszólván valamennyi korábbi tagja, elég világosan kiderült, hogy kiket tekint a csapat magjának. Whedon számára is ez volt a kiindulópont, bár persze figyelembe kellett vennie Jean Grey (újabb) halálát és Xavier professzor távozását. Küklopsz, Bestia és Rozsomák mellett megtartotta azt az Emma Frostot, aki Claremont idejében még főgonosznak számított, és visszahozta Claremont egyik legszerethetőbb figuráját, Kitty Pryde-ot.

Már az első számból kiderül, hogy ez milyen robbanásveszélyes felállás. A felesége, Jean Grey halála után eredetileg csak „pszichés” alapú új kapcsolatát Emmával immár fizikailag és nyilvánosan is felvállaló Küklopsz és a vele évtizedek óta rivalizáló, vezetői tekintélyét újra meg újra megkérdőjelező Rozsomák közötti ellentét azonnal újraéled. Kevésbé nyilvánvaló a felszínen, hogy a Claremont-féle „család” végső széteséséért minden bizonnyal legalább részben felelőssé tehető, az egyenlőségen alapuló testvériesség helyett sokkal inkább a tanár-tanítvány viszonyokat favorizáló Emma Frostnak Kitty az ellentéte, aki már csak fiatalabb koránál fogva is a legalkamasabb a család-fikció fenntartására.

Küklopsz azonban már az „új” X-Men első megbeszélésén nyilvánvalóvá teszi, hogy a kulcsszó immár a „csapat”, nem pedig a család. Márpedig ez nagy különbség. Egy csapat tagjai összefognak a közös cél érdekében, tökéletesen megbíznak egymásban az adott feladat végrehajtása során, de a nap végén nem ölelik keblükre egymást. Ez az új korszak a kötelességek teljesítéséről szól.

És mik ezek a kötelességek? Ismét azt kell mondanom, hogy ennek a részletes kifejtése messze túlmutatna ezen a recenzión, és tömören csak annyit állapítok meg, hogy a szuperhősös történetekben már régóta nagyrészt szinte teljesen absztrakttá vált a „világot megmentése”, az elvileg megvédelmezendő átlagembereket fenyegető veszedelmek sora, ellenben a magukat a szuperhősöket (illetve az ő általuk megtestesített csoportokat) megcélzó támadások egyre konkrétabbak, durvábbak és személyesebbek. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, ki fog derülni az Astonishing-sztorik kibontakozása során.

Az első fejezet biztos kézzel van megírva, Whedon mesterien mutatja meg, hogy sztárjainak melyik interpretációjára fog építeni, kiosztja a főbb szerepeket, és pár megvillantott jelenettel előrejelzi az első küldetés várható lényegét. Némileg kifogásolható az iskola új diákjának a „masszaként” történő kezelése, főleg a Morrison-éra után, ahol nagyon sok tanítvány kapott önálló arcot.

Cassaday rajzairól sokan beszélnek szuperlatívuszokban – ennek nem igazán értem az okát, szerintem nem több elsőosztályú profinál, aki jól érti és végzi a dolgát. Ami persze nagy szó, ezt én sem vitatom.

A magyar verzióval kicsit nehezen barátkoztam meg. Az X-Men fordítását a a számomra eddig ismeretlen Kovács-Tegda páros jegyzi, és úgy érzem, a munkájukra ráfért volna egy kicsit határozottabb lektorálás-szerkesztés. Nem valami kapitális gondról van szó, valódi hibát nem követtek el, és csak néhány mondatuk cseng idegenül, ám úgy érzem, az igyekezetben valahogy kiveszett a magyar szövegből Whedon stílusa, sok helyen egyszerűbb lett, nem adja vissza az eredeti finomságait, kissé elcsúsztak a párbeszédek hangsúlyai. De persze, ezen lehet javítani a jövőben.

Noha ugyanakkora helyet foglalnak el a füzetben, a Rozsomák- és Amazon-történeteknek ezúttal az a hálátlan szerep jutott, hogy kiegészítsék a nagyágyú visszatérését.

Ráadásul a Wolverine: First Class sorozatból kiemelt történet bonyolult tanmese, ami vagy bejön valakinek, vagy nem. Rozsomák az egyik legnehezebben írható figura a Marvel-univerzumban, hiszen van néhány alapvetően meghatározó attributuma, amelyeknek az összeegyeztetése komoly írói teljesítményt kíván. Sajnos, harminc év alatt minimum harmincféleképpen válogattak az egymást követő írók ebből a készletből, és Frank Van Lente érzésem szerint nem tartozik a brilliánsabbak közé. Tovább rontja a sztori esélyeit Francis Portela „sem ilyen, sem olyan” rajza, ez nekem még az átlagos Marvel-szintet sem üti meg. Inkább ajánlom a korábbi Rozsomák-füzeteket, bármennyire is rosszul bírom Mark Millart.

Más a helyzet az Amazon-sztorival, amely folytatódni is fog. Peter David író neve eleve garantálja is, hogy megadjuk neki az esélyt a kibontakozásra, és bár Shawn Moll sem fog bekerülni a 100 kedvenc rajzolóm közé, nála legalább következetesnek és a történet hangulatához illőnek érzem a megvalósítást. A Fény-Ív névre hallgató figura kinézete nekem túlságosan is hasonlít Küklopszéhoz, de nem kizárt, hogy ez szándékos is. A meglepő fordulattal végződő első rész mindenkinek fel tudja csigázni az érdeklődését, és egyébként is jó dolog, hogy egy női szuperhős is kibontakozhat a hazai kiadásban. A magyar címválasztást azonban nem igazán értem: a Jáde feltehetően Jennifer Walters zöld színére utal, csakhogy az eredeti legfeljebb játszik a szavak hasonlóságával, a jaded szó jelentése „elcsigázva, kimerülve”.

Bayer Antal