Ismerve a képregények iránti rajongásomat, egyeseket meglephet, hogy mindössze másodszor vettem részt nemzetközi képregénykonferencián – míg másokat az lephet meg, hogy egyáltalán léteznek nemzetközi képregénykonferenciák. A magyarázat részben abban rejlik, hogy a képregénykutatás a mai napig nem intézményesült igazán. Bár amikor a szakdolgozatomat írtam, bő harminc évvel ezelőtt, már találtam néhány referenciaként használhat könyvet, a korai tanulmányok nagyrészt csak történeti áttekintések és elemzések voltak, néhány úttörő munkától eltekintve elmélyültebb elméleti művek valójában csak az 1980-as évek derekán kezdtek megjelenni, és még a terület legelismertebb szakértői is alig több, mint húsz éves kutatói múltat tudhatnak maguk mögött. Az északi országok egyetemeit átfogó NNCORE közös kutatói program pedig egészen páratlan kezdeményezés.

Képregénytanszéket, persze, egyetlen felsőfokú oktatási intézmény sem tart fent. A képregény tanulmányozása új dolog, ahogy az volt még nem olyan régen a filmé is, nehéz kimutatni a „hasznosságát”, márpedig ez a követelmény világszerte egyre erőteljesebben jelentkezik. Különösen igaz ez a gazdasági válság óta: a konferencia valamennyi résztvevője egyhangúan megerősítette, hogy a források csökkentése elsőként a humán területeket érinti, így újabb területek megnyitása finoman szólva nem szerepel a napirenden.

De ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne lehetne foglalkozni a képregénnyel egyetemi szinten. Csak hát nem valami önálló stúdium keretében, hanem egy befogadó rokonterület berkein belül, amihez persze szükségeltetik az érintett egyetem, kar, tanszék, professzor nyitottsága a téma iránt. A helsinki konferencián irodalommal, történelemmel, filozófiával, vizuális művészetekkel, médiával és kommunikációval, valamint a társadalmi nemek kutatásával (gender studies) foglalkozó oktatók és posztgraduális képzésben részt vevő diákok vettek részt, néhány magamfajta kósza „független” társaságában.

A három nap alatt négy hosszabb plenáris, valamint három szekcióban ötven 20-25 perces előadás hangzott el a legkülönbözőbb témákban. A párhuzamosan futó szekciók között válogatni kellett, és mivel előzetesen vajmi keveset tudtam az előadók túlnyomó többségéről, inkább témák szerint válogattam, de még így is muszáj volt lemondanom olyan érdekesnek ígérkező prezentációkról, mint az extratextualitás és az intertextualitás Alan Moore V for Vendettájában (ez speciel a saját előadásommal ütközött), a jó és a rossz ábrázolása az iráni képregényekben, Joe Sacco képregényei, és így tovább. De volt, ahol már maga a cím is jelezte, hogy a szemiotika olyan szintjére emeli az előadó az elemzést, amely már meghaladja az érdeklődésemet („A Peirce-i tipológia kiterjedt használata a képregényelmezésben”), sőt, bevallom, a tájékozottságomat is.

Ezzel együtt hallottam néhány olyan előadást is, amelynél kissé el voltam veszve. A kávészünetekben és az esti sörözések során némileg megnyugtatott, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ezekkel a beszélgetőpartnereimmel megállapítottuk, hogy bár üdvözlünk minden rokontudomány felől érkező érdeklődést, és elismerjük, hogy nagyon sok oldalról lehet elemezni a képregényeket (egyeseket jobban, mint másokat), azért mégis azok az elemzések voltak a legérdekesebbek, amelyek nem túl távolról és nem nagyon magasról közelítettek a témájukhoz. Problémát jelentett az is, hogy nem egy, a természettudományokból kölcsönzött szakkifejezés messze nem olyan egzakt egy filológiai területre alkalmazva, mint a forrásában, valamint néha az előadó maga is előrebocsátotta, hogy két terminus között különbséget szeretne tenni, de még ő is bizonytalan abban, hogy hol húzódik a határ.

Gondolom, hasonlók előfordulnak más témákban tartott konferenciákon, csak nekem volt kicsit szokatlan – eddig még nemigen volt olyan a praxisomban, hogy képregényekről beszéljenek körülöttem, és ne értsem, miről van szó.

Mielőtt áttérnék a beszámoló lényegi részére, feltétlenül meg kell említenem, hogy mivel Magyarország a legnagyobb jó indulattal sem tekinthető Észak-Európa részének, a szervezőknek nem állt módjában vállalni az utazásom és szállásom költségeit. Ezért a Balassi Intézethez fordultam, és az ő közvetítésük révén kerültem kapcsolatba a Finnországi Magyarok Egyesületével. Nekik köszönhetem, hogy volt tető a fejem felett, és még a repülőút felét is fizették. Mivel egyes napokon olcsóbb a repülés, már a konferencia előtti napot Helsinkiben tölthettem, amiben sajnos, kevés örömömet leltem, ugyanis végig zuhogott az eső – de azért felkerestem a hat évvel ezelőtti képregényfesztiválról megismert helyeket, és amennyire lehetett, városnéztem. A szállásom egyébként Helsinkin kívül, egy Espoo nevű kisvárosban volt, ahonnan forgalomtól függően 35-40 perc alatt értem a központba, és szerencsére a busz éjszaka is jár, aminek az elhúzódó esti sörözések után nagyon tudtam örülni.

A konferencia helyszíne a Helsinki Egyetem volt, a belváros legközepén, félúton a pályaudvar és a kikötő között, ideális környezetben (ráadásul a Balassi Intézettől is öt percre gyalog). 23-án, csütörtökön reggel 9-kor regisztráltam, köszöntöttem azt a pár embert, akivel az előző este a Café Engelben rögtönzött ismerkedésen már bemutatkoztunk egymásnak, aztán mentünk is meghallgatni Kai Mikkonen professzor rövid megnyitóját, utána pedig Ann Miller, a képregénykutatás egyik igen komoly tekintélye következett.

Miller a Leicester-i egyetem francia tanszékének volt oktatója, jelenleg kutatója, fő érdeklődési területe a francia képregény és film, így a témaválasztása sem volt meglepő: az utóbbi években gombamód szaporodó politikai képregényekről beszélt. Előadásában főként Jacques Rancière francia filozófus politikaelméleteinek a tükrében vizsgálta a Nicolas Sarkozy volt elnökkel foglalkozó számtalan képregényt, kitért a Dominque de Villepin volt miniszterelnökről mintázott főszereplőre a Quai d’Orsay című, roppant népszerű képregényben, és feltette a kérdést, hogy a trend folytatódni fog-e az új elnökkel – mind ő, mind a hozzászólók úgy vélik, hogy Hollande sokkal kevésbé alkalmas „képregényhősnek”, messze nem ihleti meg olyan mértékben az alkotókat. Az előadás második részében Etienne Davodeau három politikai témájú képregényéről esett szó (Un homme est mort, Les mauvaises gens, Lulu femme nue – utóbbiból éppen most készül film, csak úgy, mint a Quai d’Orsayből), és mindhárom beszerzéséhez igen nagy kedvet csinált, nekem legalábbis feltétlenül.

Az „Egy férfi meghalt” egy 1950-ben készült, ám nyom nélkül elveszett dokumentumfilm rekonstrukciója. Rendezője, René Vautier úttörője volt az elkötelezett, állást foglaló dokumentarizmusnak, és interjúalanyként ő maga is részt vett Davodeau képregényének a munkálataiban. „A rossz emberek” önéletrajzi ihletésű, Davodeau militáns kommunista szüleinek a története, akik 1981-ben, a szocialista Mitterand elnökké választásakor úgy érezték, elérték, amiért küzdöttek, a baloldal diadalmaskodott, és mostantól minden másképp lesz. Nem lett. A „Lulu, a meztelen nő” egy negyvenes asszonyról szól, aki a sokadik sikertelen állásinterjú után egyszerűen úgy dönt, hogy nem megy haza a férjéhez és a három gyerekéhez, és csak tizenkilenc napnyi távollét után tér vissza. Azzal, hogy kilépett az addigi életéből, úgy érezte, visszaszerezte az irányítást az idő felett, ám hogy mi az igazság, hogy mi történt vele távolléte alatt, csak ő tudja.

A kellemes hangulatú kezdés után obligát kávészünet következett, majd lehetett izgulni, mivel a három szekció egyikét éppen az én prezentációm nyitotta. Eredetileg két témával jelentkeztem, és bár nagy örömömre mindkettőt elfogadták, muszáj volt választani közülük. Az egyik a „képregény és politika” témába vágott volna, a két évvel ezelőtti izraeli képregénykonferencián előadott prezentációm frissített változataként (Képregények a kommunizmus idején Magyarországon), de mivel a másik is izgatott, és rákérdezésemre Kai Mikkonen is ebbe az irányba terelt, inkább azt választottam. Az angolul jól hangzó „The Temptation of Adaptation” címet adtam a témámnak, az adaptáció kísértése alatt azt értve, hogy bár az irodalmi művek képregényes feldolgozása többnyire nem hoz létre emlékezetes alkotásokat, egyes alkotók és kiadók mégis újra meg újra képtelenek ellenállni a kísértésnek, hogy adaptáljanak egy ismert, népszerű művet. Tekintettel arra, hogy a magyar képregény történetének az egyik igen fontos szelete, az „aranykor” az akkori kultúrpolitikának köszönhetően szinte kizárólag irodalmi feldolgozásokból állt, úgy gondoltam, hogy ez a téma alkalmat nyújthat arra is, hogy szót ejtsek Korcsmáros Pál, Zórád Ernő és Sebők Imre munkásságáról.

A prezentációban több napnyi munkám fekszik, illetve valójában heteken át készültem rá, itt-ott ellopott órákban állítottam össze a gerincét, tömegközlekedés közben is fogalmazgattam magamban a gondolatokat. Tavasszal a szokásosnál is többet kellett dolgoznom, a képregényfesztivál szervezéséből is rendesen kivettem a részemet, így nem lehettem igazán nyugodt, hogy mennyire lesz jó, amit kitaláltam. Végül az indulás előtti napon végeztem a szkennelésekkel, betördeléssel, fejben elpróbáltam a mondandómat, és bár már akkor sejtettem, hogy a húsz perc kevés (amúgy is mindig túllépem az időkorlátokat, sajnálom), egyszerűen nem tudtam, hol húzzak az anyagból.

Szerencsére az elmúlt nyolc évben vagy ötven előadást tartottam képregényes témában, így hát lámpalázzal nem kellett küzdenem, de azért mégis szokatlan érzés egy valóban szakmai, ráadásul nemzetközi közönség előtt beszélni. A három szekció között nagyjából egyenlő arányban oszlott meg a hallgatóság, nekünk ránézésre 12-14 érdeklődő jutott.

Előadásomban először rámutattam a próza és a képregény alapvető különbségeire (szerkezeti egységek, terjedelem, formanyelv, általános érzékelés), majd az adaptációkat szándék és funkció szerint rendszereztem, és példákkal illusztráltam. Kiválasztottam néhány konkrét regényt, röviden összefoglaltam a lényegüket, és bemutattam két-három különböző adaptációjukat. A Moby Dick és a Notre-Dame de Paris természetesen közismertek, úgyhogy ezeknél csak pár alapvető pontra mutattam rá, amelyek problémát jelenthetnek (és jelentenek is) az adaptációnál, harmadikként pedig az Egri csillagok Korcsmáros Pál, illetve Sebők Imre által elkészített feldolgozásáról beszéltem, pár mondatban összefoglalva a regény fontosságát és mondanivalóját. Ezek után áttértem az olyan adaptációkra, amelyek – bevallottan, vagy bevallatlanul – kisajátítanak, eltulajdonítanak egy irodalmi művet (példa erre a legelső Batman-sztori, amely egy Shadow-novella átirata, ráadásul a rajzokat is koppintották különböző forrásokból, valamint megemlítettem a XIII-at is, amelynek a kiinduló pontja megegyezik a Bourne-regényekével). A következő kategóriának az értelmezéseket, átértelmezéseket és tiszteletadásokat tekintettem (nálunk is megjelent példa erre Joann Sfar Kis hercege, de beszéltem Forestnek a Verne Rejtelmes szigetéből készült átiratáról, és megemlítettem Druillet Salammbóját is, biccentés gyanánt a következő előadó felé), végül pedig az „igazi” adaptációk jellemzőit foglaltam össze, amelyek a képregény formanyelvét alkalmazva igyekeznek az eredetivel egyenértékű művet létrehozni. Ennek a legjobb példája a nálunk is megjelent Tükörváros.

Természetesen a végén időzavarba kerültem, és egy kicsit gyorsítani kényszerültem – bár utólag kiderült, hogy erre nem is lett volna szükség, ugyanis a második előadó nem érkezett meg Kanadából… Mindenesetre túlvoltam rajta, kaptam három-négy kérdést, ezeket megválaszoltam, valamint bevallottam, hogy nem olvastam egy bizonyos tanulmányt, amely szerint nincsenek is adaptációk, és minden mű eredetinek tekinthető. Ezt a nézetet nem tettem magamévá, kiemelve, hogy legalábbis azokban az esetekben, amikor az eredeti szerző nevét feltűntetik, bizony adaptációról van szó, hiszen maguk az elkövetők is annak tekintetik.

A szekció harmadik előadója, Sonia Lagerwall a göteborgi egyetemről szintén francia szakos, eredeti kutatási területe Michel Butor regényei voltak, a mai francia irodalom mellett pedig a graphic novel műfaja foglalkoztatja, elsősorban az önfikció, különösen Edmond Baudoin képregényei. Izgalmas témát választott a konferenciához: Gustave Flaubert azon írók közé tartozott, akik mereven elzárkóztak műveik illusztrálásától, mivel úgy vélték, hogy az korlátozná a befogadót. „Egy lerajzolt nő csak egyetlen nő, míg a szavakban megírt nő hatására ezer nőről álmodunk”. Az író kívánságát figyelmen kívül hagyva halála után számos illusztrált kiadás készült munkáiból, a filmekről nem is beszélve, egyik regényét, a Salammbót pedig a képregényes űropera feltalálója, Philippe Druillet dolgozta át, méghozzá oly módon, hogy emblematikus főhősét, Lone Sloane-t összeolvasztotta Matho alakjával.

Jó kis prezentáció volt, az előadó részletesen bemutatta, hogyan ötvözte Druillet másik kedvelt kifejezési formáját, a fényképezést a képregénnyel, illetve milyen szerepet játszanak az önéletrajzi elemek a Lone Sloane-sorozat valamennyi kötetében, így a Salammbóban is. Bebizonyította, hogy Druillet-nek sikerült legalább részben megoldania a lehetetlent, és Salammbót sokarcú asszonyként ábrázolnia. A levezetések meggyőzőek voltak, az én problémám csupán annyi, hogy a nagy igyekezetben a Salammbo szinte olvashatatlan lett, többször is beletört a bicskám, szerintem messze a legkevésbé sikerült része a sorozatnak – nem grafikailag, persze, hanem „képregényként”.

Könnyű, az oktatói menzán elfogyasztott ebéd után váratlanul súlyos témával folytattuk. A „grafikus történetmesélés médiumspecifikus kérdései” olyan témának ígérkezett, amit szeretni szoktam, csakhogy Kai Mikkonen összehasonlító irodalomprofesszor fő kutatási területe a transzmediális narratológia, aminek az a lényege, hogy a képregényolvasónak különböző szemiotikai csatornákból származó információkat kell érzékelnie és értelmeznie, különös tekintettel az idő múlására. Szerzőtársa a dán, de Oxfordban kutató Karin Kukkonen az irodalomnak az emberi elmére gyakorolt hatásával foglalkozik. Ez az előadás tehát egy kicsit komolyabb szellemi erőfeszítést igényelt, mint amire fel voltam készülve, és bár végül képes voltam követni a mondandójukat, ekkor kezdtem először úgy érezni, hogy vannak olyan pontjai a képregénykutatásnak, amelyek iránt nehezemre esik érdeklődést ébresztenem magamban. Valójában azért nem volt ez olyan száraz, mint amilyennek hangzik, és a felhozott példák (Manu Larcenet Blast című képregénye, és főleg Azzarello és Risso 100 Bullets-ének néhány részlete) megihlettek újabb oldalelemzésekre. Ráadásul tanultam egy új szót: metalepszis, majd csak elsütöm valahol én is.

Sokkal könnyebb volt követni a Kaliforniából érkezett, bár finn Elsi Kaiser előadását. Elsi elsősorban pszicholingvisztikával foglalkozik (másodsorban finnugrisztikával), egyáltalán nem tartja magát képregényszakértőnek, és egy egyszerű példát mutatott be nekünk. Kutatótársával létrehoztak egy két, illetve három kockából álló képregényt. Az első képen egy figurát látunk, aki oldalt kinyújtja a lábát, valamint egy másikat, aki megbotlott, és készül elesni. Az „A” verzióban tehát ez egyetlen kép, míg „B” verzióban különszedték, vagyis az első képen van a kinyújtott lábú alak, a másodikon az eleső. Mindkét verzióhoz tartozik plusz egy kép, amelyen két másik alak az előző jelenetről beszélget. A kutatás lényege egy kísérlet volt, két csoportnak mutatták meg egyik illetve másik verziót, és a feladat annyiból állt, hogy ki kellett egészíteniük az utolsó képben beszélők szövegét. Az eredmény pedig az volt, hogy míg az „A” verziót megismerő olvasók szerint a figurák inkább leírták és kommentálták az eseményt, addig a „B” verziót megismerők szerint inkább az esemény következményeiről, folyományairól beszéltek. Ezt a kísérletet a szemmozgás megfigyelésével kombinálták. Nagyon érdekes volt, bár maga az előadó is elismerte, hogy „valódi” képregényekkel nem próbálkoztak, és nagyon kíváncsi, hogy mi jönne ki egy olyan vizsgálódásból.

A szekció harmadik előadásának már a címében is volt olyan szó, aminek utána kellett néznem: „Szándék, arthrológia és transztextualitás Seagle és Kristiansen It’s a bird című képregényében”. Az arthrológia kifejezést az orvostudományból kölcsönözte a szemiotika (személy szerint Roland Barthes), ezt alkalmazta elsőként a képregénykutatásra Thierry Groensteen, aki maga is ott ült a közönség sorai között, és rengetegszer volt alkalma csuklani a három nap alatt. Az arthrológia magyar neve ízülettan, egyszerűen megfogalmazva a képregény „ízületeinek” az oldal egyes elemeit tekintik, tehát ezeknek az egymáshoz való viszonyulásáról van szó. Az előadó Dale Jacobs a kanadai Windsor egyetemről jött, irodalmár, fő területe a retorika, az amerikai egyetemeken népszerű tantárgy, a „creative writing” oktatója, több tanulmányt írt már a képregényekről. Az It’s a bird egy kiváló képregény, egy Stephen nevű képregényíró a főszereplője, akinek felkínálják a Superman-sorozatot, aminek kapcsán elgondolkodik arról, hogy mit is jelent Superman figurája. Elriasztó címe dacára ez az előadás is lényegében egy érdekes oldalelemzés, illetve a képregényen belüli egységek elemzése volt, és azonnal kedvet is csinált hozzá, hogy újraolvassam ezt a 2006-ban Eisner-díjjal elismert művet.

Az újabb kávészünet után jött az egyik talán legizgalmasabb szekció, amelynek „Identitáskérdések a képregényben” volt a gyűjtőcíme. Külön érdekessége, hogy ebben a szekcióban mindhárom előadó hölgy volt, méghozzá fiatal, 20-25 éves, és általában is elmondható, hogy – számomra legalábbis – meglepően magas volt a női résztvevők aránya, nagyjából egyformán volt reprezentálva a két nem. (Ráadásul – bár talán nem illene egy ilyen komoly tudományos esemény kapcsán ezt akár csak észre is venni – néhány kifejezetten csinos képregénykutató lányt is volt alkalmam megismerni.)

A Koppenhágából érkezett, művészet és kortárs kultúra szakon végzett, most PhD-re készülő Sabrina Seerup egy ingyenesen osztogatott, Asylum Komix című dán kiadványról beszélt. Az akció lényege az volt, hogy felkértek hat alkotót, hogy a bevándorlás, a beilleszkedés és a befogadás kérdésköréről készítsenek képregényt. A tézis pedig arról szól, hogy ezek a személyes hangvételű képregények – az egyik alkotó maga is bevándorlók gyermeke – mennyire alkalmasak rokonszenv, elfogadás és aktív részvétel kiváltására a társadalomban. Az előadó véleménye szerint a képregény erre az egyik legalkalmasabb forma lehet, és úgy gondolom, ebben egyet is lehet érteni vele. (A képregényt ingyen osztogatták egy nagy fesztiválon.)

Remekül szórakoztunk a következő prezentáción, amelyben a Tamperei Egyetem Nyelv, Fordítás és Irodalom karának PhD hallgatója, Leena Romu a hazánkban is ismert, nagyapja révén magyar származású, évek óta Olaszországban élő finn képregényalkotó, Kati Kovács Karu selli című albumából elemzett részleteket. Témája a test megtapasztalásának az ábrázolása volt, és azt már a magyarul is megjelent Paprikás rapszódiából tudhatjuk, hogy Kati nem kíméli sem magát, sem embertársait. Az 1996-ból származó Karu selli főszereplője egy féltékeny nő, aki azt hiszi, hogy a férje megcsalja egy 16 éves lánnyal, és bosszúból el akarja tenni láb alól képzelt riválisát. Meg is teszi, ám kiderül, hogy valójában a gyilkosság előtt baleset áldozata lett, és az egészet csak álmodta. De persze, ennek a képregénynek nem is a zanzásított történet az érdekessége, hanem az ábrázolás módja. A dolgozat tézise szerint a női alkotók képesek kitörni a populáris kultúrában kialakult nőábrázolási sémákból, és ki tudják alakítani a nőiség élményének az ábrázolására alkalmasabb módokat.

Ugyancsak érdekesnek bizonyult a jordániai Aseel Abudayeh előadása. Aseel a malagai egyetemen PhD hallgató, fordítás, tolmácsolás és interkulturális tanulmányok témában. Prezentációja az identitás felépítését mutatta be az arab képregényekben. Az előadás első részében főleg a The 99 című pánarab szuperhős-képregényről beszélt, amelyről Európában is sok szó esett pár évvel ezelőtt, kiemelve, hogy ezek a szuperhősök mennyire összhangban vannak az Iszlámmal. A második részben a fordítás szerepéről esett szó, konkrétabban arról, hogy a Walt Disney-képregényeket hogyan alakítják át (az amerikai kiadó jóváhagyásával) a szigorú vallási előírásokat alkalmazó arab országokban: Minnie egér nem a barátnője, hanem a felesége Mickey-nek, a medence mellett állva bikini helyett a teljes testét elfedő ruhát visel, és a kacsavárosi karácsonyfáról leretusálják a díszeket, így a szaudi verzióban a keresztény ünnep helyett egy egyszerű születésnap alkalmából gyűltek össze a barátok. Aseel bemutatott néhány, kifejezetten az arab piacra készült Mickey Mouse-címlapot is – épületes. Ami pedig a legelgondolkodtatóbb: ennek az „arabosított” verziónak az olvasói nem is tudják, hogy amerikai képregénnyel van dolguk, abban a hitben élnek, hogy ez egy eredeti arab képregény.

(Ezt speciel nem Aseel mutatta, a neten találtam.)

Ezzel lezárultak ugyan a csütörtöki szekciók, de még messze nem volt vége a napnak.

Kis pihegés után plenáris ülésre jöttünk össze, ahol a NNCore projekt jövőjéről beszéltek. Bár többnyire az „északi”, tehát érintett tagok szóltak hozzá, más országbeliek is szolgáltak ötletekkel, tanácsokkal. Ha jól értem a dolgot, az eredetileg megpályázott összeg elfogyott, valójában ez a konferencia a projekt záróakkordja, és várhatóan csak minimális pénz marad majd utána a kasszában. De a csapat motorjai folytatni szeretnék valamilyen formában, erről folyt vita – nem valami magas hőfokon, mert tulajdonképpen mindenki egyetértett az alapvető kérdésekben. Outsiderként kíváncsi vagyok, mi lesz ebből, elvileg jövőre Tamperében lenne egy újabb konferencia, de nyilván majd kapok értesítéseket a dolgok előrehaladtáról.

Ezután átmentünk az egyetemnek egy másik épületébe, egy nagyterembe, ahol abszolút informális fogadásban részesítettek minket, és ott készült fotó a (majdnem) teljes társaságról. Némi lézengés után mintegy húszan úgy döntöttünk, hogy erre még inni kéne, és a külföldi vendégek többségének a szállodája mellett megszálltunk egy mit sem gyanító sörözőt. Itt aztán főleg olyanokkal kerültem egy asztalhoz, akik megszállottjai a képregényeknek, a végletesen elméleti kérdések kevésbé izgatják őket, egy húron pendültünk, fizettük egymásnak a rundókat, nem csoda, hogy éjjel 2 volt, mire hazavergődtem.

Sokat nem tudtam aludni, mert 8-kor már indulni is kellett a pénteki, hasonlóan hosszú bevetésre.

Szerencsére rögtön az első (plenáris) előadás olyan témával szolgált, amitől teljesen felébredtem. Az előadó Jan Baetens volt a leuweni egyetemről. Alapvetően irodalomprofesszor, de foglalkozik filmekkel, fényképészettel és persze képregényekkel is. Egy mára elfeledett képregényműfajról, a „roman dessiné”-ről beszélt. Ezek az eredetileg olasz, de a francia nyelvterületen is széles körben elterjedt képregények közvetlenül a második világháború után jelentek meg és értek el hatalmas sikereket, elsősorban a női olvasók körében, mielőtt kiszorították őket az olcsóbban előállítható fénykép-regények. Főként az olasz Grand Hotel és a francia Nous Deux című magazinok közölték ezeket a történeteket, heti egy oldalas folytatásokban. Különlegességük, hogy regényadaptációknak álcázzák magukat, illetve állítólagosan az ezekből a regényekből készült filmek állóképei alapján rajzolták őket. Csakhogy valójában sem a regények, sem a filmek nem léteznek, a szerzők jól ismert panelekből építkeztek. Baetens azzal az érdekes felvetéssel is élt, hogy a közvélekedéssel ellentétben ezeket a képregényeket nem csak nők olvasták, amit nem csak a bemutatott képanyag látszott némileg alátámasztani, hanem az is, hogy meglepően nagy szerepet kaptak a történetekben az akkori friss technikai vívmányok, márpedig azok iránt főleg a férfiak érdeklődnek. Ezen érdemes lehet továbbgondolkodni, de sajnos, elég kevés anyagot lehet találni a neten.

Ezt a nap első szekcióülései követték, a magam részéről a „politika és identitás” témát választottam. Az első előadó Fredrik Strömberg volt, a malmöi egyetem tanára, ami nála szinte csak melléktevékenység, ugyanis ő a svéd képregényszövetség elnöke, kiadót vezet, oktatást szervez, archívumot tart fent, hihetetlenül aktív egy ember. Előadásának „A képregény, mint a feminizmus eszköze” címet adta, és három példával illusztrálta, hogy a női alkotók az általános képregényolvasóknál szélesebb körben is hallatni tudják a hangjukat, fontos mondanivalót tudnak eljuttatni a társadalomhoz. A három példa az amerikai Alison Bechdel (a Fun Home szerzője), az iráni-francia Marjane Satrapi (Persepolis) és az előttem eddig ismeretlen svéd Liv Strömqvist voltak. Sajnos, utóbbinak a munkáit nem nagyon fordították még le más nyelvekre, de a bemutatott pár oldal alapján megérdemelné.

Ezután az egyetlen olasz résztvevő, a nápolyi egyetemről érkezett Francesco Chianese következett. Olasz, amerikai és összehasonlító irodalommal foglalkozik, és persze képregénykedvelő. Egy Alessandro Baronciani nevű illusztrátorról beszélt, aki a képregény eszközeit is felhasználva keres új utakat. Alapvetően az olasz külvárosi életről, a vidékről nagyobb városba érkező fiatalok félelmeiről és vágyairól, a személyes anyagi és kulturális válságokról szólnak Baronciani minimalista munkái. Különleges kivitelezésű kötetei teljesen elütnek a fumetti szokványos megjelenési formáitól, művei rengeteg irodalmi, filmes, képzőművészeti és zenei kapcsolódási pontot tartalmaznak. Ez is új volt nekem, érdemes lenne megismerni közelebbről a munkásságát.

A két japán vendég közül az első következett, Mikako Hata a Hanazono egyetemről. A Japánban folyó képregénykutatás egyik legaktívabb területével, a gender studies-zal foglalkozó Mikako arról számolt be, hogy egy csoport áttekintett egy sor tudományos kiadványt, és kigyűjtötte belőle mindazokat, amelyek a mangákkal foglalkoznak, illetve megemlítik a mangákat. Amennyire értettem, ez tulajdonképpen csak egy listázás, következtetéseket nem vonnak le, hanem csak lehetővé teszik másoknak, hogy ebből az anyagból dolgozzanak, ami eddig nem létezett. Derék dolog.

A következő szekcióban, amely „Az üzenet irányítása: a képregény, a hatalom és a társadalom elméleti és analitikus vitája” címet viselte, elsőként Ralf Kauranen kapott szót. A Turkui Egyetem irodalomtanárát a kulturális szociológia irányából érdekli elsősorban a képregény. Nagyon érdekes áttekintést nyújtott arról, hogy miként viszonyult a politikai hatalom a képregényekhez az évtizedek során, hogyan jutottak el a teljes érdektelenségtől a hazai készítésű képregények aktív támogatásáig, a „transznacionális” megközelítésig, amelynek köszönhetően egyre szélesebb körben ismerik meg más országokban is a finn képregényeket.

Végre vitákat is hallottunk a következő előadás után. Gunhild Borggren a koppenhágai egyetem vizuális kultúra és képzőművészet tanszékén tanít, és kiemelten foglalkozik a japán művészetekkel, így természetesen mangatémában szólalt fel. Levezette, hogy a japán kultúrpolitika milyen tudatosan igyekszik a „Japan Cool” kampány révén a mangát, illetve a manga/anime esztétikáját egy nemzeti brandként pozícionálni, amit a japonizmus harmadik hullámaként is lehet definiálni. (Sajnos, nem jegyeztem fel, hogy melyik volt az első kettő, így utánaolvasva az első az 1850-es, 1860-as évekre tehető, a másodiknak még nem találtam nyomát, de ha lesz rá időm, még keresgélek.) Arra a következtetésre jutott, hogy ez a törekvés kudarcot vallott abban az értelemben, hogy bár a manga nagyon sikeres számos európai/amerikai illetve más ázsiai országban, a helyi közönségek magukévá tették, és saját szubkultúrájukká alakították át. Ezzel többen nem értettek egyet a hallgatóságból, de nem győzték meg az előadót, aztán meg lejárt az idő.

Egészen különleges csemegét fedeztem fel a szekció utolsó prezentációjának köszönhetően. A konferencia másik főszervezője, Anne Magnussen a Dél-Dániai Egyetem történelem tanszékének a professzora egy 1926 és 1928 között megjelent didaktikus célú comic strip, a Texas History Movies elemzésébe bocsátkozott. (Külön érdekesség a számomra, hogy a sorozatot annak idején felkaroló-megrendelő professzor a comic strip helyett a „movies on paper”, tehát „papírmozi” kifejezést használta rá.) A tézis arról szólt, hogy a korabeli oktatási rendszer fontos szerepet játszott Texas állami etnikai dinamikájában, így az is, ahogyan ez az egészen az 1970-es évekig alkalmazott képregény értelmezte Texas történetét és az egyes etnikumoknak az abban játszott szerepét. A képregényre alkalmazott kulcsszavak statisztikája egyértelműen igazolta, hogy milyen lekezelő módon beszéltek mind az indiánokról, mint a mexikóiakról, a feketékről pedig szinte szó sem esett.

Bár a következő szekcióban is lettek volna érdekes témák, a közösen elfogyasztott gyors ebéd után a még Izraelben megismert Michael Scholz barátommal úgy döntöttünk, hogy inkább tanulmányi kirándulást teszünk a helyi képregényboltokban. Mivel én ezeket már két nappal korábban felfedeztem, könnyen odataláltunk, és újabb kincsekre tettünk szert. Az NDK-ban felnőtt, de már hosszú ideje Svédországban élő Michael imádja a régiségeket, és mivel Finnországban a svéd is hivatalos nyelv (minden utcanevet két nyelven írnak ki), bőségesen lehet kapni svéd nyelvű képregényeket is. Bizony, én is éreztem kísértést, hogy vegyek pár számomra érthetetlen nyelven készült remek darabot, de győzött a józan ész, és maradtam az angolnál. A legérdekesebb az 1955 körül megjelent Cowboy Stories című brit sorozat volt a számomra, egy-egy Buck Jones és Kit Carson epizódot vettem meg, igencsak jutányos áron. Ezeket annak idején franciául olvastam, Buck Jonest valamiért ott Buck Johnnak hívták.

Amikor visszaértünk, épp elkezdődött a következő szekció, amely folytatta a politika és identitás témát. Az előadó, Marc Blancher jelenleg a Regensburgi Egyetemen francia lektor, romanisztikával, germanisztikával, összehasonlító irodalommal foglalkozik, kedvenc szakterülete a krimi, olyannyira, hogy ő maga is írt párat. Azért a képregények is érdeklik, bizonyítja ezt a Le coiffeur (A fodrász) című marokkói képregényről írt tanulmánya, amely az országban az 1960-as években uralkodó politikai viszonyokat elemzi. A képregény hitelességét igazolja a szerző személye, a múlt hónapban elhunyt Abdelaziz Murid egyik alapítója volt 1965-ben a II. Hasszán király ellen lázadó ún. március 23. marxista mozgalomnak, ami miatt börtönbe került, és meg is kínozták. A képregény központi eleme a fodrászszalonnal szemben folyó építkezés, amelyről találgatják, hogy netán színház vagy mozi készül – ám amikor befejeződik, kiderül, hogy egy újabb rendőrőrs, mert a többinek a fogdája már megtelt a rendszer ellenségeivel.

(Itt jegyzem meg, hogy az előadók közül elég sokan, főleg a PhD hallgatók és a fiatalabb oktatók egy már létező dolgozatukkal „neveztek” a konferenciára, és lényegében felolvasást tartottak, többnyire kevés képpel illusztrálva, és valamennyien jelentősen kifutottak az időből, illetve kénytelenek voltak a végén nagyokat ugrani. Valódi prezentációkat inkább az idősebb, rutinosabb előadók tartottak, és ezek élvezetesebbek is voltak. És ha már prezentáció: honfiúi lelkemnek jólesett, hogy minden harmadik-negyedik előadó Prezit használt – én azért még maradok a PowerPointnál, azt hiszem).

A francia neve ellenére német Catherine Michel következett. A jelenleg független kutató, elsősorban filmekkel, és csak másodsorban képregényekkel foglalkozó Catherine a cionizmusnak és Izrael államnak az ábrázolását vizsgálta zsidó és nem zsidó, Izraelben és más országokban élő alkotók képregényeiben. Catherine egy jóval hosszabb prezentációnak néhány részét emelte ki, kissé kapkodva ugrott egyik helyről a másikra, és bár nem szívesen mondok ilyet, úgy éreztem, hogy az előadásmódja sem igazán illett a téma komolyságához, felületesnek tűnt, pedig látszott az anyagból, hogy sokat dolgozott vele. Bemutatta röviden Robert Crumb Ószövetség-feldolgozását, valamint olyan szerzők műveit, mint Mack, Prath és Dankner, Krischen, Rajsfus és Demiguel, Libiki, Sarah Glidden (az általam is elemzett Israel in 60 dayst), Tobocman, Uri Fink, valamint Harvey Pekarnak a Waldmannal együtt készített Not the Israel my parents promised me című munkáját. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a nem Izraelben élő zsidó szerzők kritikusabbak a cionizmussal szemben, amit ő annak tud be, hogy ezek dupla identitással rendelkeznek, míg az Izraelben élő alkotók, még ha egyébként kritikusak is az aktuális hatalommal szemben, a cionizmus kérdésében inkább hallgatnak. Ezt a hozzászólók közül néhányan vitatták, még én is gondolkodtam azon, hogy beszámoljak az izraeli tapasztalataimról, hiszen a két évvel ezelőtti konferencia másik témája a „szubverzív” képregény volt, és láthattuk, hogy van belőle bőven, sok fiatal képregényalkotó nagyon is kemény véleményt formál meg, köztük például Amitai Sandy, akinek az egyik politikus munkáját meg is jelentettem a Papírmoziban. (Már csak azért is meglepő Catherine következtetése, mert látom a Facebookon, hogy ismerőse Amitainak és más izraeli képregényalkotóknak, csak kell ismernie a munkásságukat…) De végül már csak azért sem kértem szót, mert egy muszlim résztvevő kemény szavakkal illette az egész kutatást, mondván, hogy tényként kezeli, hogy Isten a zsidóknak ígérte Palesztinát, és hogy akkor ezzel az erővel az Iszlám hívei fél Európát magukénak követelhetnék. Catherine próbálta megmagyarázni, hogy ő ilyet nem mondott, csak a jelenséggel foglalkozott, és már odáig jutott, hogy ő maga nem is zsidó, semmilyen érdeke nem fűződik a cionizmus ügyéhez, és a politikai kérdésben nem is akar állást foglalni, amikor a szekcióvezetőnek sikerült finoman kioltani a vitát, mielőtt eldurvult volna. Megúsztuk.

Az utolsó szekcióelőadás, amelyet meghallgattam, a holland Erin La Couré volt, aki jelenleg a Koppenhágai Egyetemen vendégkutató, területe a kulturális memória építkezési módja. Lehet, hogy már fáradtak voltunk, de az az érzésem támadt, hogy senki sem érti igazán, miért lenne „jó” a képregénynek, ha „minor literature”-ként kezelnék. Az imént elolvastam a hosszabb dolgozat absztraktját a neten, és még mindig nem igazán világos számomra a mondanivalója. Mindenesetre a hölgy derekasan állta a kérdéseket, minden ellenvetésre elmondta ugyanazt még egyszer, aztán a többiek feladták a próbálkozást. Mondom, már fáradtak lehettünk.

Levezetésképpen Roger Sabin laza stílusban előadott kérdésfelvetéseit hallgattuk meg a képregénykutatás jövőjéről. Sabin a londoni Central Saint Martins művészeti főiskola tanára, leginkább talán képregénytörténészként lehetne jellemezni, illetve sokat foglalkozik a rockzenei formákkal is. Ez az előadás vetette fel leginkább azt a problémát, hogy milyen szakadék nyílhat a „profi”, tudományos kutatók és a „laikus” képregénykritikusok között, amire többen szolgáltak is példákkal. A másik áthidalandó szakadék pedig a kutatók és a képregény művelői, vagyis maguk az alkotók között alakulhat ki, a sokat idézett „gondolta a fene” effektus miatt. Alapvetően azért a többség jobban szeretné, ha kialakulna (vagy nem szakadna meg) a párbeszéd, ugyanakkor azoknak a számára, akik hivatásszerűen szeretnének foglalkozni a képregénykutatással, akik megpályáznának olyan állásokat, ahol képregényekkel (is) foglalkozhatnak, nagyon fontos a tudomány világában bevett minősítési rendszer. A „komoly” publikációknál elengedhetetlennek tűnik az úgynevezett „blind peer review”, ami azt jelenti, hogy két szakértőnek kell véleményeznie minden cikket, amely bekerül a kiadványba, és sem a szerző sem és a szakértők nem tudhatnak egymásról. Ez a gyakorlat a szélesebb közönségnek szóló kiadványoknál ismeretlen, ott a szerkesztő dolga eldönteni, hogy az adott cikk megüti-e a kívánt szintet. Szóval elhangoztak mindenféle érvek, különösebb végkövetkeztetés nélkül.

Az este abszolút felszabadult hangulatban telt, mázsányi képregény közepette, ugyanis a Finn Képregényszövetség által üzemeltetett Helsinki Képregényközpont látott minket vendégül egy svédasztalos vacsorára. Kiváló alkalom volt ismét találkozni régi ismerősökkel (Kalle Hakkolával, a finn szövetség elnökével, aki járt Budapesten a 2011-es fesztiválunkon, Otto Sinisalóval, a helsinki fesztivál főszervezőjével és Vesa Kataistóval, a Sarkköri Banánról elnevezett kiadó vezetőjével), és alaposan körülnézni a finn képregények között, amelyeket, sajnos, továbbra sem értek. A központ neve dacára nem a központban, hanem az Arabia negyedben van, ami jó 20 perces villamosozást jelent a belvárosból. Több termük van, ahol oktatást tartanak, kiállítanak, van egy kis kávézójuk meg egy képregényboltjuk, nagyon hangulatos. Természetesen ez a program is elhúzódott késő estig.

A konferencia utolsó napján már fogyni kezdett a társaság, hisz sokan még aznap hazautaztak, így eleve bőrönddel érkeztek a szintén az Arabia negyedben található szakközépiskolába, az utolsó előadások színhelyére. Könnyen odataláltuk, mivel szerencsére pár lépésre van a képregényközponttól.

Itt már nem volt szekciózás, csak plenáris ülések, amelyen fokozatosan fogyott a létszám. Az első téma a képregényarchívumok felépítése volt, egy japán, egy finn és egy német hozzászólóval. Akihiko Ieshima, a Shimane Egyetem oktatáskutató intézetéből érkezett, egy nemzetközi adatbázis felépítését mutatta be, manga témában. Hatalmas anyagot néznek át, amiből kiszűrik a mangához köthető cikkeket, ezeket szeretnék tucatnyi nyelvre lefordítani. Reija Sann, aki egy alapítvány támogatásával a Finn Képregényszövetség berkein belül dolgozik egy képregényarchívum kidolgozásán, a váratlanul felmerülő problémákról beszélt. Számos alkotótól, illetve annak örökösétől kaptak anyagot, és ekkor szembesültek azzal, hogy a várt „eredeti oldalak” valójában mi mindent jelenthetnek: vázlatok, variánsok, jegyzetek, és így tovább, amelyekből különösen izgalmas dolgokat lehet tanulni az alkotás folyamatáról. Végül pedig Bernd Dolle-Weinkauff, a frankfurti Goethe Egyetem professzora (és a Kecskeméti Főiskola címzetes tanára, valamint másik „izraeli” ismerősöm), az ifjúsági irodalom szakértője mutatta be a Frankfurtban összegyűjtött hatalmas anyagot. Minden Németországban, illetve német nyelvterületen megjelentetett képregényből kapnak példányt, a fotókon elképesztő mennyiségű polc és doboz volt látható. A könyvtár szabadon látogatható, a kiadványokat helyben lehet olvasni, valóságos kincsesbánya kutatók számára.

Az utolsó nagyelőadást a konferencia legismertebb résztvevője, Thierry Groensteen tartotta. Groensteen számtalan elméleti és történeti művet jegyez, ő alapozta meg az Angoulême-i képregényközpontot, ahol pár év kihagyás után most ismét vezető szerepet telt be, több nagy átfogó kiállításnak a kurátora, és még több bekezdésen át lehetne sorolni a tisztségeit, érdemeit, munkásságát. Az előadás témája szerencsére nem volt túlságosan elméleti, hisz már úgyis rendesen fel voltunk már töltve feldolgozandó ismeretekkel, elgondolkodtató ötletekkel. Az önábrázolásról beszélt, kiemelve Gotlib és Moebius munkáit, számos szórakoztató képpel illusztrálva.

Legvégül pedig (legalábbis ami engem illet) a szomszédos étteremben elköltött ebéd után villámfelszólások következtek arról, hogy szükség van-e interdiszciplinaritásra a képregénykutatásban. Igen hamar kiderült, hogy a résztvevők számára ez költői kérdés, és tulajdonképpen igazuk is van: mivel intézményes önálló képregénykutatás nem létezik, óhatatlan, hogy a kutatók eleve magukkal hozzák a rokonterületeken szerzett eszköztárukat. Sokak számára eleve nem is lenne érdekes egy „monodiszciplináris” képregénykutatás, bezárva éreznék magukat egy ilyen területen. Én azért nem bánnám, ha a képregénykutatás középpontjában maguk a képregények lennének, no de inkább megtartottam magamnak a véleményemet.

A legeslegutolsó esemény négy PhD-hallgató dolgozatának a bírálata volt, illetve részemről lett volna, mert néhány más renitenssel együtt inkább visszaszállingóztunk a képregényközpontba egy kicsit beszélgetni, aztán pedig már lassan mennem is kellett a Balassi Intézetbe, hogy eleget tegyek kellemes kötelességemnek, és a költségeim átvállalásának a fejében megtartani egy előadást a magyar képregény történetéről. Az érdeklődés, sajnos, nem volt túl nagy, mindössze hatan választották szombat délután ezt a programot, amit azonban az is magyaráz, hogy hosszú idő után először kisütött a nap, ezen a hétvégén tartották Helsinki több parkjában a Világfalu fesztivált, valamint ez volt a tavaszi „takarítónap”, amikor mindenki kipakolhat az utcára eladni a felesleges cumójait, így szinte minden sarkon kialakultak mini-bolhapiacok. Sok Donald kacsa-képregényt is árusítottak.

Tanulság részemről rengeteg, igyekszem feldolgozni, és utánajárni annak a sok mindennek, amiről előadótársaimról hallottam. És persze várom, hogy lesz-e folytatás.

Bayer Antal