Amikor még jelentek meg itthon Batman-kötetek, és azokról jelentek meg vélemények, újra meg újra felsóhajtottak a kritikusok: jó, jó, de miért pont ezt adták ki? Akkor, mint a sorozat akkor nekem kellett magyaráznom a bizonyítványt, ezért elvárható tőlem, hogy némi empátiával viseltessek más kiadók iránt, akik szintén szembesülnek azzal, hogy bármit is válasszanak a több száz lehetőség közül, mindig lesznek bírálók, akik fanyalognak a döntés miatt.

A Kingpin első Vasember-köteténél szerencsére könnyen megtaláljuk a választ: ha valamikor érdemes volt megpróbálkozni ezzel a figurával, az bizony pont most volt, az Iron Man 3 mozifilmhez kapcsolódva, márpedig annak a története az Extremis című epizódhoz köthető. Tulajdonképpen csak az lehetett a kérdés, hogy magát az Extremist, vagy az azt követő Execute Program című hatrészes sztorit vállalja be a kiadó. Mindkét változat mellett és ellen is szólhattak érvek, de csak egy maradhatott, és az utóbbi lett a befutó, Gyilkológép címen jelent meg magyarul pár hete.

Hogy mit vesztettünk az Extremis mellőzésével, azonnal kiderül a címlapról, amelyet Adi Granov készített, annak az epizódnak ugyanis végig ő volt a virtuóz grafikusa. Csakhogy ezzel a technikával nem könnyű gyorsan haladni, el is csúszott rendesen annak idején a kiadás ritmusa, nem csoda, hogy a Marvel szerkesztője megköszönte Granovnak a munkáját, és a folytatásban már csak a borítófestést bízta rá. A határidők védelmének a jogosságát nem vitatva megjegyezzük, hogy amúgysem lett volna feltétlenül jó ötlet hosszú távon Granovnál hagyni az Iron Mant, mert ami a címlapon látványos, ütős, egy teljes képregényben pár oldal után zavaróan steril és merev tud lenni.

A Gyilkológépben azonban Patrick Zircher egyszerre hagyományosabb és nyersebb rajzaival találkozhatunk. Zircher nem tartozik a sztárok közé, nem is művészkedik, hanem tisztességes iparos, nem több, de nem is kevesebb. Sajnos, úgy érzem, Antonio Fabella színezése nem igazán passzol hozzá, de ez sem változtat azon a tényen, hogy látványvilágában a Vasember-kötet hozzá a a Marveltől elvárt színvonalat, a képek lendületesek, dinamikusak, jól vezetik az olvasó szemét.

Lendületes és dinamikus a történet is, amelyet szokatlan módon egy apa-fia páros, Daniel és Charles Knauf jegyez. Még mielőtt elemeznénk a munkájukat, fontos elmondani, hogy az Extremisszel elődjük, Warren Ellis magasra tette a lécet, hiszen újradefiniálta Vasembert, illetve inkább Tony Stark karakterét. Ellis teljesen szakított az előzményekkel, kidobta az összes korábbi mellékszereplőt, és újakat hozott be helyettük, de még az eredettörténetet is frissítette, az 1960-as évekből és Vietnamból harminc évvel későbbre és Afganisztánba tette át Stark és Ho Yinsen találkozását (immár az Al-Kaida fogságában). Az Extremisben Stark súlyos döntést hoz, amikor emberiségének a részleges beáldozásával magára vállalja a szinte mindenható megmentő szerepét, aminek következtében az új Vasember minden korábbi változatánál erősebb, gyakorlatilag legyőzhetetlen lesz. Na, innen kellett nekik folytatniuk.

Megtették, nem hozták vissza a korábbi szereplőket, ellenben az Extremisben éppen csak megemlített Bosszú Angyalai most teljes létszámban tiszteletüket teszik, ahogy a Fantasztikus Négyes és Nick Fury is, és az írók dicséretes igyekezettel többüknek is találnak tennivalót a cselekmény előrelendítésében.

De persze, a történet ismét magáról a címszereplőről szól. Tony Starknak ezúttal is kemény, fájdalmas döntéseket kell hoznia önmagával kapcsolatban, amelyek – ha elfogadjuk a keretek elrugaszkodását a valóságtól – még éppen beférnek a hihető kategóriába. A sok vendégszereplőt Knaufék arra is felhasználják, hogy pontosítsák Vasember viszonyulását olyan csapattársaihoz, mint Amerika Kapitány és az Őrszem, ezek is olyan momentumok, amelyeknek lehetne (lehetett volna) érdekes folyamánya. Összességében derekasan bírták tehát az írók a kihívást, csak a sztorinak a kezelése hagy némi kívánnivalót maga után.

A történet szerkezeti felépítése egy krimire emlékeztet, ám a nyomozás izgalmait nehéz átérezni. Már csak azért is, mert eléggé nyilvánvaló az első pillanattól kezdve, hogy manipulációról van szó, csupán az a kérdés, hogy ki irányítja a szálakat, és kicsoda is ő valójában. Természetesen nem áruljuk el a megoldást, de azt csak meg kell említeni, hogy az olvasók egy részének csalódást okozhat, hogy ilyen egyszerű a „gonosz” motivációja, különösen a bevetett high-tech arzenálhoz viszonyítva. Persze, az is lehet tanulság, hogy ha valakinek nagyon eldurran az agya, semmitől sem riad vissza, nem ismer határokat.

Bayer Antal