Az Asterix és a piktek október 24-i világpremierjéhez kapcsolódó cikksorozatunk befejező részében az új epizód keletkezési körülményeit foglaljuk össze. Ahogy arról már korábban beszámoltunk, a képregény egyszerre jelenik meg 15 nyelven, köztük magyarul is, és különlegessége, hogy ez az első olyan Asterix-történet, amelyet már nem az eredeti alkotók készítenek.

Goscinny halálát követően a ritkuló megjelenések és a képregény keretein túllépő népszerűség arra késztették az immár saját tulajdonú kiadóval dolgozó Uderzót, hogy csapatával együtt hatalmas médiakampányt csináljon minden új Asterix-kötetből. Noha a kritikák egybehangzóan úgy vélték, hogy a Goscinny szellemességét nélkülöző újabb Asterix-epizódok jóval halványabbak, a példányszámok még magasabbra nőttek, elhagyták a 2 milliót is (miközben természetesen a korábbi kötetek utánnyomásainak az eladásai is felzárkóztak az újakhoz).

A nyolc egyedül készített kötet közül az utolsó 2005-ben jelent meg (immáron 3 milliót meghaladó példányszámban, amihez hozzá kell adni még 1,5 milliót a különböző nyelvi kiadásokból). Az ekkor már 78 éves Uderzónak kezdett komoly problémákat jelenteni a rajzolás. Mint kiderült, az autodidakta művész abszolút rossz technikát használt, ez és a fiatal korában végzett nehéz fizikai munka megártott az ujjainak. Hosszú gondolkodás után végül 2008 végén úgy döntött, hogy eladja az 1979-ben Goscinny lányával közösen létrehozott Albert-René kiadó általa birtokolt üzletrészét az Hachette-nek, és ezzel párhuzamosan bejelentette, hogy ha majd meghal, nem akarja, hogy további Asterix-történetek is keletkezzenek.

Hamarosan kiderült azonban, hogy ez az elhatározás kissé elhamarkodott, és részben annak tudható be, hogy Uderzo Sylvie lányát, aki 2007-ig az Albert-René ügyvezetőjeként ténykedett, teljesen váratlanul érte apja kiszállása a családi vállalkozásból. Mi több, a rajzoló úgy döntött Asterix sorsáról, hogy előtte nem egyeztetett a figura másik kitalálójának az örökösével, aki szerint a kis gall elég erős és népszerű karakter ahhoz, hogy eredeti alkotói nélkül is megálljon a lábán.

Újabb hosszú gondolkodás és tárgyalássorozat következett, aminek eredményeképpen 2011 nyarán jelentették be Uderzo „nyugdíjba vonulását” és Asterix kalandjainak a folytatását más szerzőkkel – ugyanekkor számolt be az Hachette a 350 milliomodik Asterix-album eladásáról.

Mint utólag kiderült, a háttérben ekkor már lázasan folyt az utódlás előkészítése. Az ekkor még egyértelműnek tűnt, hogy a rajzolás feladatát Uderzo asszisztense, Frédéric Mébarki veszi át, aki már évek óta dolgozott mellette tuskihúzóként, és színező testvére, Thierry társaságában az Asterix-sorozat karaktereit ábrázoló különböző derivált termékek vizuális megjelenésének a felelőseként. Az író kiválasztására pedig a legnagyobb titokban hirdettek meghívásos pályázatot, amelyre már bizonyított képregényalkotókat kértek fel.

Egyes jelöltek megírtak egy teljes kötetet, mások csak felvázolták az elképzeléseiket – a győztes az utóbbiak közül került ki. Jean-Yves Ferri ötlete, miszerint Asterix és Obelix következő kalandja Skóciában játszódjon, elnyerte Uderzo tetszését. A kéttagú zsűri másik tagja, Anne Goscinny is áldását adta erre, noha utólag bevallotta, hogy az ő választása inkább a főleg politikai töltetű karikatúráiról és képregényeiről ismert Julre esett volna – ennél többet nem is tudunk a többi pályázó kilétéről.

Persze, Ferri sem volt már ekkor ismeretlen a szakmában, hiszen 1993 óta dolgozott a Fluide Glacial-nál és egy sikeres sorozatot készített együtt Manu Larcenet-vel (Retour à la terre). Mi több, ahogy annak idején Goscinny is rajzolóként kezdett, Ferrinek is voltak egyedül készített képregényei, amelyek közül a legismertebb a De Gaulle à la plage. Jelentős tapasztalata dacára azonban a kihívás óriási volt, hiszen egyéni hangját nagyrészt elhallgatatva kellett folytatnia a mások által, egy más korban megkezdett sorozatot. Ellen kellett állnia annak a kísértésnek is, hogy a diszkrét modernizálás közben a modelltől túlságosan elrugaszkodva átcsapjon paródiába.

Ebből a szempontból is szerencsésnek mondható, hogy az Asterix és a piktek a sorozat egyik legnépszerűbb vonalát, az utazgatást folytatja, hiszen a kulturális különbségek anakronisztikus ütköztetése mindig hálás téma, és ebben talán könnyebb is volt utánozni Goscinny stílusát, mint másik nagy specialitásában, a kifinomult társadalomkritikában.

A problémák a forgatókönyv elkészülte után kezdődtek: hamarosan kiderült ugyanis, hogy a már 25 éve Asterixszel foglalkozó Mébarki egyszerűen „nem tud” képregényt rajzolni, nem érzi a szakma dinamikáját. Az eredménnyel sem Uderzo, sem maga a rajzoló nem volt megelégedve, így végül meg kellett hozni a szomorú és nehéz döntést: új pályázatot kell kiírni, ezúttal a rajzoló személyére, és itt a kiválasztás jogát Uderzo saját magának tartotta fenn.

A jelöltekről nem szivárgott ki információ, így csak a győztes személye biztos. Didier Conrad lett az, aki saját jogán a Les Innommables című sorozat társalkotójaként szerzett nevet magának a szakmában, és három Lucky Luke-epizóddal (köztük a magyarul is megjelent Oklahoma Jimmel) már bizonyította, hogy remekül képes belebújni más rajzolók bőrébe, illetve stílusába. Mivel ekkor már némi csúszás volt a tervezett megjelenéshez képest, a hosszú ideje Kaliforniában élő, és ott elsősorban animációval foglalkozó Conradnak mindössze hat hónap állt a rendelkezésére az új kötet megrajzolásához.

Elég hamar kiderült, hogy ezt a határidőt lehetetlen betartani, hiszen Conradnak a nulláról kellett megtanulnia Uderzo munkamódszerét, amit a távolságon kívül az is megnehezített, hogy Uderzo nem nagyon tudott válaszolni ifjabb utódja technikai jellegű kérdéseire. Amikor az megkérdezte, hogy milyen módszer szerint dolgozik, Uderzo csak annyit felelt: „Hát… csak úgy rajzolok”. Végül Conrad beszkennelt eredeti rajzokat tanulmányozott nagyítóval, majd pontosan ugyanolyan papírt és rajzeszközöket szerzett be, mint amiket Uderzo használt. Mi több, kitalálta, hogy miután elkészült a teljes kötet ceruzarajzával, a tuskihúzást fordított sorrendben fogja elvégezni, így jobban ki tudja majd egyenlíteni a tanulási folyamatból fakadó különbségeket.

Uderzo kőkemény kritikusnak bizonyult, minden egyes rajzot hosszasan tanulmányozott, és jó néhány kisebb – és pár nagyobb – módosítást kért Conradtól. Ugyanakkor hatalmas segítséget is nyújtott néhány karakter megtervezésével, így például Numerusclausus, a római népszámláló figurája az ő teremtménye. Végül Conrad három hónap késéssel fejezte be a munkát, és ezután tűzték ki a megjelenési dátumot, amikorra viszont már valamennyi nyelvi verziónak is el kellett készülnie.

Ferri és Conrad érthető módon izgatottan várják október 24-ét, amikor Uderzo után több millió rajongó mond majd ítéletet a munkájukról. És hogy lesz-e folytatás? Ferri óvatosan nyilatkozik erről, de annyit elárult, hogy amennyiben ismét ráesne a választás, a következő rész a gall falun belül játszódnak, amolyan „kamaradarabként”. Conradnak viszont inkább azon főhet a feje, hogy hová is kapjon, hiszen máris befutott a következő megrendelés: Lucky Luke és Asterix után a francia-belga képregény egy újabb ikonikus karakterének, Spirou-nak a legújabb kalandjaira.

Bayer Antal