Igaza van Dunai Tamásnak, valami valóban megváltozott, vagy legalábbis változóban van a képregény hazai megítélésében. A debreceni egyetem oktatója, a képregényes körökben is jól ismert médiakutató a Szépirodalmi Figyelő 2013/4., tematikus számának a bevezetőjében fogalmaz így, és az a tény, hogy egy irodalmi folyóirat fontosnak és időszerűnek tartotta egy ilyen összeállítás elkészítését már önmagában is örömteli fejlemény.

Figyelemreméltó a szerzői gárda kiválasztása is. Míg az átfogó tanulmányok megírására többnyire a képregényes szcénában a jártasságukat évek óta bizonyító elemzőket kértek fel, a legfrissebb hazai megjelenések műbírálatát olyan nagyrészt fiatal kritikusokra bízták, akiknek ilyen irányú érdeklődéséről eddig nem volt tudomásunk.

Az eredmény roppant érdekes, és egyben vissza is igazolja a mindhárom „veterán” író (Dunai Tamás, Szabó Zoltán Ádám és jómagam) több helyen is felbukkanó, fájdalmas állítását a képregény hazai elszigetelődéséről. Meggyőződésem ugyanis, hogy a képregények világát egyáltalán nem, vagy csak felületesen ismerő olvasóközönség számára szinte minden egyes sorunk az újdonság erejével hat, legyen szó a képregény meghatározásáról, elhelyezéséről a médiumok rendszerében (Dunai: A képregény mint médium), a magyar képregény történetéről, a szerzőiség hiányának a magyarázatáról (Szabó: A magyar képregény és az önkifejezés) vagy az egyre nehezedő hazai sajtó- és könyvpiacon belül a képregény számára halmozottan hátrányos tényezőkről (Bayer: Volt-e valaha, lesz-e valaha képregénypiac Magyarországon?). Itt kell megjegyezni, hogy kicsit kilóg a sorból a negyedik tanulmány, Szathmáry-Kellerman Viktória írása a nők és a képregény viszonyáról, erre még később visszatérünk.

Míg az elméleti-történeti-gazdasági írások a szélesebb értelemben vett nagyközönség számára bírnak revelativ erővel, és kevés olyan információt tartalmaznak, amellyel a képregények iránt aktívan érdeklődök ne bírnának, vagy amelyről ne szerezhetnének tudomást a képregény „belső nyilvánosságának”, szaklapoknak, blogoknak, fórumoknak és rendezvényeken elhangzó előadásoknak köszönhetően, a kritikák tekintetében pont fordított a helyzet. Kissé sarkítva fogalmazva: Hegedűs Márton, Felvidéki Miklós, Pertics Róbert, Németh András, Koska Zoltán, Pádár Ádám és Molnár Gábor most szembesülhet azzal, hogy mi várna rájuk, ha – nagyrészt saját kiadásban, minimális példányszámban – megjelent képregényeik a mostaninál jóval nagyobb nyilvánossághoz jutnának.

(És akkor most arról ne is beszéljünk, hogy a képregényfogyasztók többnyire csak a „tetszett” és a „nem tetszett”, vérmérsékletüktől függően enyhébb vagy hevesebb, szófukarabb vagy  szószátyárabb megfogalmazásával élnek a közösségi fórumokon, amely visszajelzések, valljuk be, nem sokat segítenek az alkotóknak. Nekik is javasolom ennek a kritikagyűjteménynek az átböngészését.)

A már említett képregényes szaklapokban és blogokon megjelenő kritikák szerzői nagy képregényfogyasztók, néhányan maguk is alkotók. Az esetek többségében személyesen is ismerik a bírált művek rajzolóit, íróit, és tisztában vannak az alkotás és a megjelentetés teljes problémakörével. Ebből következően egyrészt az általuk jól ismert nemzetközi áramlatokhoz tudják viszonyítani a hazai képregényeket, könnyen felfedezik a jellemző stílusjegyeket, a finom és kevésbé finom utalásokat, és természetesnek veszik a képregény formanyelvi sajátosságait, másrészt viszont elnézőbben kezelnek bizonyos tüneteket, amelyekről tudják, hogy a túlnyomó többségükben a szabadidő terhére és „magányos hősként” készített képregényeken nem teljesen fair számon kérni.

A Szépirodalmi Figyelő kritikusaival pont fordított a helyzet. Elsőre szinte megdöbbentem azon, hogy milyen hosszasan tudnak írni az elemzett művekről, 24 oldalas füzetekről is közel négyoldalas kritikák születtek. Alaposság hiányával semmiképpen sem lehet vádolni őket, rendesen megdolgoztak valamennyien a képregények megemésztésével és feldolgozásával. Azonnal feltűnik azonban, hogy számukra a képregény világa még nagyrészt felfedezésre váró, ismeretlen tartomány, és megint csak visszaigazolva Dunai Tamás felvezetőjét, nem egyszer a rokonművészetek, leginkább az irodalom és a film irányából közelítenek hozzá, ezeknek a meghatározásait, toposzait, szaknyelvét alkalmazva igyekeznek eligazodni a képregényekben. Mivel pedig a bírált művek alkotói még pályájuk kezdetén vannak, munkáik óhatatlanul tele is van bírálnivalóval.

Ahogy a fiatal képregényalkotóknak is újra meg újra azt tanácsolom, hogy ne elégedjenek meg a mennyiségi képregényfogyasztással, hanem vegyék alaposabban szemügyre kedvenceiket, és vessék alá ezeket amolyan „reverse engineering”-nek, így ismerve meg a képregény működési elveit, valami hasonlót javasolok a fiatal kritikusoknak is, elemezzenek világhírű, díjnyertes képregényeket, és azok alapján építsék fel, finomítsák kritikusi szempontrendszerüket.

Ugyanakkor nagy hiba lenne annyival elintézni a Szépirodalmi Figyelő kritikusainak (és akkor most már nevezzük is meg őket: Vass Norbert, Hlavacska András, Demus Zsófia, Bali Dávid és P. Szathmáry István) a meglátásait, hogy á, ezek nem is értenek hozzá. Egyrészt azért lenne tévedés nem megszívlelni a bírálatukat, mert a törzsvásárlói körből kilépve valóban csupa laikus olvassa a képregényeinket. Hacsak nem kizárólag saját és barátaink szórakozására készítünk képregényt, muszáj meghallgatni és megszívlelni „külső” véleményeket is. Másrészt pedig azért, mert ha a kritikusok a képregények területén nem is mozognak annyira otthonosan, mint maguk az alkotók, más médiumokban viszont igen, és sok érvényes meglátást hoznak magukkal onnan (gondolok itt leginkább a szerkesztői kontroll hiányának az ismételt felemlegetésére).

A magam részéről örülnék, ha kialakulhatna egy párbeszéd a mai magyar alkotók és a folyóiratba bekerült kritikák szerzői között, már amennyiben utóbbiakban megvan a késztetés arra, hogy további írásokkal, elemzésekkel bekapcsolódjanak a magyar képregény vérkeringésébe – úgy gondolom, hogy ez kölcsönös előnyökkel járna, és így elkerülhetnénk az olyan bosszantó hibákat, amelyek szinte valamennyi kritikában előfordulnak, és amelyek miatt feltehetően nem egy „szakavatott” olvasó szemében veszítenek a hitelességükből. Teljes felsorolásra nincs helyem, így csak pár példát ragadok ki: a Papp Laci-képregény kritikusa számára nem világos, hogy mi a munkamegosztás író és rajzoló között, ezért utóbbi számlájára ró fel olyasmit, ami a forgatókönyvből következik; a Hey Jude kritikusa kétségbe vonja az impresszum adatai szerint vele egy korosztályhoz tartozó szerző szóhasználatának a maiságát (pedig nyilván csak arról van szó, hogy más körökben mozognak); A munka gyümölcséről írva a kritikus olyan alkotókat is besorol a az utóbbi időben önálló művek készítésére kevesebb energiát fordító rajzolók közé, akiknek ez bevallottan és közismerten nem is áll szándékukban, hanem eleve alkalmazott grafikusként tekintenek önmagukra.

Ígértem, hogy visszatérek még a nők és a képregény viszonyának szentelt tanulmányra. Bevallom, ettől nagyon féltem előzetesen, ugyanis a szerző hozzám (is) fordult tanácsért, és bevallotta, hogy nem sokat tud a témáról. Ehhez képest becsületesen helytállt, és sikerült egy bevezetőnek alkalmas áttekintést összehoznia – valószínűleg sokkal jobbat, mint amit például én írtam volna, hiszen zavart volna ismereteim rendezetlensége. Ugyanakkor ez a tanulmány indirekt módon rávilágít arra a problémára, amely Dunai bevezetőjében is tetten érhető, hiszen az általa felsorolt, a képregényekkel érintőlegesen foglalkozó tudományágak közül kifelejtette a gender studies-t, márpedig napjainkban ez az egyik legaktívabb terület ebben a tekintetben, különösen Japánban. Sajnos, a téma legjobb hazai ismerője, Kálovics Dalma éppen Japánban folytatja ez irányú tanulmányait, így nem volt mód bevonni őt is a munkába.

Összegezve tehát köszönet a Szépirodalmi Figyelő szerkesztőségének, amiért összeállították ezt a tematikus számot, elismerés Dunai és Szabó kollégáknak a kiváló és alapos tanulmányaikért, kalapemelés Szathmáry-Kellermann Viktóriának, amiért jól megbirkózott a számára ismeretlen feladattal, és gratuláció, köszönet és figyelemfelhívás a szám kritikusainak, abban a reményben, hogy lesz még alkalmunk beszélgetni velük ezekről és más képregényekről.

Bayer Antal

A Szépirodalmi Figyelő ára 600 forint, szerepel a Lapker kínálatában, az innen vezető linken megtekinthető, hogy mely Relay és Inmedio boltokban lehet megvásárolni.Valamennyi szám tartalma idővel felkerül a folyóirat online archívumába.