Közel fél éve már, hogy elindult a Marvel +-ban az első magyar nyelvű Thor-képregény, az Astonishing Thor című minisorozat. Az eredetileg ötrészes ciklus utolsó két epizódját egyszerre kaptuk meg a lap idei hatodik számában, így most már kiegészült, és ígéretünkhöz híven írunk is róla.

Nem állítanám, hogy lelkesen. Nem egyszer megkaptam már a Kingpin kiadó vezetőjétől, hogy a Marvel-képregényekről szóló kritikáimban dicsérő szavakkal indítok, aztán menetközben derül ki, hogy mennyi problémám van vele. Most nem érhet ilyen vád, ugyanis azonnal kibököm, hogy ennek a minisorozatnak igen csekélyek az érdemei a szememben.

Gyorsan végzek is a pozitívumok felsorolásával. Ez az első magyar nyelvű Thor-történet, ami persze jó dolog, és tök jól jött ki, hogy pár nappal a második Thor-film előtt vehetik kézbe az olvasók. A rajzok többnyire jók, de legalább nem rosszak. A történet kerek, és a megértése nem igényel különösebb előzetes ismereteket sem a viharestenről, sem a többi szereplőről. Van erkölcsi tanulsága, győz a jó, a rosszak elismerik vereségüket, belátják tévedésüket, vagy legalábbis megbékélnek a helyzettel.

Ezzel tulajdonképpen le is írtam, hogy milyen egy közepes, felejthető szuperhősös képregény.

Illetve ennél azért többről van szó: ez a Thor-történet szinte állatorvosi lóként mutatja be, hogy mit jelent a giccs a képregényben. Évekkel ezelőtt egyszer már írtam erről (egy másik szuperhősös, ha jól emlékszem, DC-s képregény kapcsán), amire sértett reakciók érkeztek az adott képregény kedvelőitől. Hiába válaszoltam erre akkor, hogy nincs azzal semmi baj, ha valaki szereti a giccses dolgokat. Nagyon sokan vannak így ezzel, sőt, finnyásabb esztéták valószínűleg azt mondanák, hogy a közízlés eleve a giccs irányába hajlik. Vallomást teszek: én is szeretek giccses dolgokat, bizony néha azon kapom magamat, hogy tetszik valami, amiről tudom, hogy az eszemmel ebbe a kategóriába sorolom, de egy másik szinten mégsem tudom kivonni magamat a hatása alól. Ilyenek vagyunk, furcsa az ízlésünk, de szerintem jobb nekünk, ha tudunk is róla.

Mike Choi rajzai (és Frank D’Armata színei) tehát nem rosszak. Nem technikai értelemben mondom ezt, hisz nyilvánvaló, hogy ügyes mesteremberek munkáját látjuk, és én, akinek egyenes vonalak húzása is gondot okoz, aligha merném leszólni őket. Viszonyítási alapom a hasonló jellegű képregények sokasága, ezeknek a halmazán belül értékelem ezeket a rajzokat „nem rossznak”, sőt többnyire jónak. De semmi különlegeset nem nyújtanak, illetve gyakran a hatásvadászat vétkébe esnek. Ráadásul néhol annyira túlzottan, hogy az ember megbocsátóan kuncog, nehogy vad röhögésben törjön ki. Igaz, Ego, az élő bolygó valamennyire is „hihető” ábrázolása nem egyszerű kihívás, de véleményem szerint a realizmusra való törekvés a lehető legrosszabb választás ebben a tekintetben, sokkal jobb lett volna megmaradni fogalmi szinten, vagy pedig olyan vizuális eszköztárat használni, amely elmosódott, alig kivihető részletekkel érzékelteti a monumentalitást – ez a realistának szánt megoldás a visszájára fordul, hiába mondják folyamatosan a szereplők, hogy micsoda univerzális katasztrófát tudna előidézni Ego és Alter Ego, legtöbbször úgy hatnak, mint két dühös biliárdgolyó.

(Marvel-filológiai érdekességként mindenesetre megtudjuk, hogy az élő bolygóknak pont ugyanannyi foguk van, mint nekünk, földlakó embereknek, ugyanolyan elrendezésben, és remek lehet a fogorvosuk, mert a fogsoruk kitűnő állapotban van, még egy zápfog sem hiányzik.)

Thor páncélon át is domboruló muszklijaira és Zefír unpraktikus, még a világűrben is a széltől (?) lebegő öltözéke okán szemügyre vehető bájaira nem különösebben érdemes kitérni, művész úr legyen a talpán, aki meg meri kockáztatni, hogy elhagyja ezeket az obligát elemeket egy amerikai mainstream képregényből.

Robert Rodi történetéről elismertem, hogy kerek, és nem igényel több éves előtanulmányokat marvelológiából, bár a megértés megkönnyítésének szánt magyarázat a kozmikus entitásokról ebben az esetben inkább csak megzavarja az ezen a téren még tapasztalatlan olvasót. Csakhogy fogalmak megtestesítéséhez nagyon át kell gondolni, hogy mit akarunk ezzel mondani, különben könnyen kipukkad a hártyavékony csomagolás. Az egésznek a „tudományos” háttérébe pedig jobb bele sem gondolni. Persze, lehet erre azt mondani, hogy esetleg felkelti néhány fiatalabb olvasó érdeklődését a fizika vagy a filozófia iránt, de őszintén szólva kétlem, hogy így lenne – márcsak azért is, mert tudjuk, egy ideje már nem annyira fiatal olvasók forgatják ezeket a képregényeket.

Épp utóbbi szempont miatt csodálkozom is kicsit a történetválasztáson, elvégre a Marvel + eddigi pályafutása során egyértelműen igényes kiadványként pozicionálta önmagát, talán csak a 7. szám Rozsomák-történetéről lehetett azt mondani, hogy kissé alálőtt az olvasók szellemi igényeinek. De Peter David, Joss Whedon, Gail Simone és Brian Michael Bendis szinte egytől egyig magas színvonalat képviselő történetekkel szolgált eddig.

Szóval elkényeztetett minket idén a Kingpin az egyenletesen szórakoztató Hihetetlen Pókemberrel és Marvel +-szal, a Bosszú Angyalai, Vasember- és Fenegyerek-kötettel, a Pókember-különszámon kívül ez mindössze a második igazán fakó szín a palettán. Azért ez nem rossz arány, félreértés ne essék, és azt el kell fogadnunk, hogy Garth Ennis és Glenn Fabry brutális Thor: Vikings minije valószínűleg túl erős lett volna egy újságárusoknál kapható laphoz…

Bayer Antal