Elég kevés maradt meg bennem a DC pár évvel ezelőtti nagy csinnadrattával bevezetett New 52 sorozataiból. Az egyik az Aquaman első 13 száma volt, aminek a megtartásával egyrészt a szorgalmas Geoff Johnsnak és az átlagon felüli rajzolónak adtam meg a tiszteletet, másrészt pedig a nosztalgiafaktor lépett életbe. Egyik legelső angol nyelvű képregényem az Aquaman 52-es száma volt, 1970-ből, és egyben annak a mindössze kettőnek az egyike, amit azóta is őrzök a gyűjteményemben (a másik a Green Lantern/Green Arrow 78). Azóta is időnként beszerzek egy-egy számot a gyakran megszakadó, gyakran újrainduló sorozatból, és újra meg újra megállapítom, hogy „az” volt az igazi.

Szerencsémet, hogy van egy ilyen régi, eredeti számom, azzal is tetéztem, hogy pár évvel ezelőtt egy amerikai webshopból elfogadható áron megvettem az 52-es szám történetének az előzményét és az azt követő néhány füzetet, egészen az 56-osig, amely az utolsó volt ebből a szériából – még azelőtt tehát, hogy a New 52-őrület miatt a többszörösére ugrott ezeknek az ára.

Nem szívesen mondok ilyet, hisz azzal vádolhatnak, hogy már én is beálltam a „régen mindig jobb volt” táborba, de újraolvasva az Aquaman 50-56-os számait muszáj kijelentenem, hogy ennek a karakternek ez volt a legjobb időszaka.

Itt most kénytelen vagyok egy (ígérem, rövid) történeti kitérőt tenni. Az 1960-as évek végén a DC Comics gondokkal küzdött. A legnépszerűbbek amerikai képregényfüzetek még mindig a Batmant és Supermant szerepeltetők voltak (meg a saját kategóriájában legyőzhetetlen Archie), de az összes sorozat eladását tekintve időtlen idők óta először fordult elő, hogy egy másik kiadó, a Marvel vette át az első helyet. Ráadásul az 1966-os Batman-film és az azt követő tv-sorozat fenomenális hatása kezdett lecsengeni, így a Denevérember kalandjait már nem 1 millió, hanem „csak” 500 ezer olvasó vásárolta havonta. Sőt, 1969-re még az a csúfság is megesett, hogy a Batman eladásai valamivel alámentek a Marvel legerősebb címének, az Amazing Spider-Mannek – méghozzá nem azért, mert a Pókembert vették többen, hanem Batmant kevesebben. Márpedig az amerikai mainstream képregénykiadókat a legesleginkább mindig is az eladott példányszámok és az azokból befolyó dollárok érdekelték.

Ha csökkennek az eladások, biztos változtatni kell. Az újonnan kinevezett főszerkesztő, Carmine Infantino úgy gondolta, hogy vérfrissítésre van szükség. Több más személyi döntés mellett ekkor hívta át a szuperhős-sorozatait éppen ekkoriban parkoló pályára küldő Charlton Comicstól a lényegében munkanélkülivé vált Dick Giordanót, aki pedig magával hozta a Charltonnál edződött legjobb munkatársait, köztük Denny O’Neilt, Jim Aparót és Steve Skeates-et. Tőlük függetlenül, de ugyancsak ekkoriban került a DC-hez az ügyeletes csodagyerek, Neal Adams is.

Az újoncok érkezése a szerkesztőségbe valóságos kulturális sokként hatott mindkét „oldal” számára. A DC régi motorosai 40-50 évesek voltak ekkor, jól fésült rövid frizurát és öltönyt-nyakkendőt viseltek, Giordano csapatának több tagja viszont még a harmincat sem töltötte be, hosszú hajuk és farmernadrágjuk láttán az idősebbek azt hihették, valóságos hippi-invázió történt a cégnél. Bár az új szerkesztők, írók és rajzolók nem igazán voltak az ellenkultúra képviselői (ha azok lettek volna, aligha vágynak az „establishment” részének tekintett DC-hez), kisebb felfordulásokat mégis okoztak. Ezeknek egy része – főleg grafikai téren, ahol az illusztrátorként és divatrajzolóként edződött Adams, Aparo és Giordano szinte forradalmasították jó néhány szuperhős kinézetét – tartós hatásúnak bizonyult, míg más téren – témaválasztásban, történetmesélésben – O’Neil és Skeates kezdeményei elég hamar visszaszorultak. Hatásuk viszont hosszú távon igencsak emlékezetesnek bizonyult.

Giordano szerkesztőként három kisebb sorozatot kapott, Skeates ezek közül választhatott egyet, amit írni fog. Rövid gondolkodás után az Aquamant mondta, és nagyon megörült, amikor kiderült, hogy Aparo lesz a rajzolója, hiszen korábban már dolgoztak együtt a Charltonnál. Giordano azonban rögtön meg is kötötte a kezét: kijelentette, hogy az első történetnek egy hosszabb, folytatásos sztorinak kell lennie, amelyben Aquaman eltűnt feleségét, Merát keresi világszerte. Ezek a részek nincsenek meg nekem, de Skeates visszaemlékezéseit olvasva ezt nem is nagyon bánom, mivel maga az író is úgy érezte, túl hosszúra húzódott a dolog, az akkoriban kéthavonta megjelenő lapban másfél évig tartott, mire eljutottak a lezárásig – ami eléggé szokatlan is volt abban az időben, és nem egy bosszús levél érkezett az olvasóktól, miszerint ha nem állnak vissza rövidebbekre, lemondanak a lapról.

Miután letudta a kötelezőt, Skeates már szabadabb kezet kapott. Ahogy O’Neilnek, neki is megengedték, hogy „socially relevant” történetekkel kísérletezzen, hátha éppen az fog bejönni. Bár Skeates odáig nem ment el, mint O’Neil a Green Lantern/Green Arrow-ban, ahol kábítószerről, szektákról, környezetszennyezésről és faji megkülönböztetésről is szó esett, azért kitett magáért rendesen a „lehet másként is szuperhősökről mesélni” kategóriában.

De inkább vegyük végig a gyűjteményem darabjait.

Aquaman 50-52

Ez rögtön az egyik kedvencem, és nem csak azért, mert ennek a befejező része az a füzet, amit immár negyvenvalahány érve őrzök féltve (na jó, eleinte nem annyira féltve, de most már rendesen bezacskózva, ahogy kell). Nem vagyok nagy szakértője az ufós-idegenlényes sci-fiknek, de érzésem szerint ez a történet megérdemli, hogy grafikailag klasszikusnak tekintsék. A sztori nem túl bonyolult, de a kezelésében vannak egyedi elemek, és van egy olyan sajátossága, amit nem nagyon láttam még máshol.

Az Atlantisz előtt békésen álldogáló Aquamant örök rivális féltestvére, Orm kétségbeesetten próbálja figyelmeztetni egy veszélyre, amit ő maga hozott a fejére, de már megbánta. Mielőtt azonban kiderülhetne, hogy miről van szó, űrbéli lények támadnak Aquamanre, és a döbbent Mera és Aqualad szeme láttára lelövik. Amikor magához tér, Aquaman egy idegen világban találja magát, ahol egy modern civilizációval ismerkedik meg, személy szerint leginkább egy csinos lánnyal, akivel viszont nem tud kommunikálni, mert az ő társadalmuk hite szerint csak egy szentélyféleségben szabad beszélniük. Amikor oda belépnek, kiderül, hogy bármennyire fejlett kultúrával rendelkezik is ez a népcsoport, a külvilágról semmit sem tudnak, és abban a hitben élnek, hogy ő városuk az egyetlen a világon. Így Aquaman hiába kérdezget, nem tudja meg, hogy egyáltalán a Földön van-e még, vagy az űrlények sugárfegyvere egy másik bolygóra, netán egy másik dimenzióba repítette.

A titokzatos világ geometriai formáiról Steve Ditko Dr. Strange-történetei juthatnak eszünkbe – Skeates Ditkóval is sokat dolgozott együtt, közösen alkották meg például a Hawk & Dove testvérpárt.

Sosem tudjuk meg, hogyan sikerült a víz alatt felépíteni ezt a várost, honnan származnak a futurisztikus ruházat anyagai.

Aparo humoros üzenete a beavatottaknak: a betű alakú hullámok számos DC-s kolléga nevét adják ki.

Az első tíz oldal után meglepetés éri az olvasót: új történet kezdődik, méghozzá Deadman főszereplésével. Hamar megtudjuk azonban, hogy a Neal Adams által írt és rajzolt sztori szorosan összefügg Aquaman sorsával: a Nanda Prabatból (az egyetlen helyről, ahol a halott Boston Brand nem csak szellemként létezhet) visszatérni készülő Deadman belebotlik az úrlényekkel üzletelő Ormmal, aki cserében azért, hogy az idegenek kiiktatják gyűlölt bátyját, titokzatos gépezeteket helyez el a tenger mélyén, mivel az űrbéli fazonok számára odalent túl nagy lenne a nyomás.

Aquaman a folytatásban a lány társaságban igyekszik felfedezni kényszerű új otthonát, hátha talál kiutat. Nem veszik észre ezt a furcsa, köveket gyűjtögető párost: Jimm és Steev csak egy pillanatra hagyja abba a munkát, és már folytatják is, nehogy gazdájuk, Dikk megharagudjon. Ez a fajta kikacsintás nem volt ugyan ritka a DC-nél és a Marvelnél, de talán ez az egyik legszellemesebb.

Ekkor azonban előbb egy primitív törzs, majd egy másik idegen faj támad rájuk, és foglyul is ejti mindkettőjüket. Nem számolnak azonban Aquaman átlagon felüli erejével, akinek sikerül kiszabadulnia, és valami ellenállhatatlan erő hívására a víz alatti közeg egy konkrét pontjára igyekszik eljutni – a lányt hátrahagyva, mert attól tart, ha magával vinné, a primitív törzs ismét üldözőbe venné őket.

Deadman a szokásos módszerével („belebújik” mások bőrébe, így megismeri a gondolataikat, és kommunikálni is tud helyettük) apránként kideríti, hogy mi történt valójában. Amikor azt hiszik, Ormmal beszélnek, az idegenek elárulják, hogy ha majd működésbe hozzák a gépezeteket, azoknak a sugárzása 25 százalékkal csökkenteni fogja minden ember mentális képességeit, így tökéletesen alkalmasak lesznek rabszolgának. Az is kiderül, hogy nem ölték meg Aquamant (ezt, ugye, mi már tudtuk), hanem mikroszkopikus méretre zsugorították, és a világ, amelyben találta magát, valójában a felesége ujján viselt gyűrű belsejében van.

Deadman némi segítséggel megsemmisíti az agykapacitás-redukáló gépezeteket, majd Vulkónak, Aquaman miniszterének a bőrébe bújva azt szuggerálja Merának, hogy gondoljon erősen Aquamanre (mint megtudta az idegenektől, ez az egyetlen módja annak, hogy a király kiszabaduljon). Ez meg is történik, mihelyst Aquaman eljutott arra a pontra, ahová vonzotta ama bizonyos titokzatos erő. Deadman örül. Mi is örülünk, és valami furcsa elégedettséggel nyugtázzuk, hogy mi mindent tudunk, miközben Aquamannek és Merának halvány lila gőzük sincs arról, hogy mi is történt itt valójában.

Aquaman 53

Egy furcsa ügynök elhiteti egy dúsgazdag kaliforniaival, hogy az egész állam elsüllyedhet, ha nem robbantja fel egy atombombával Atlantiszt. Valójában azonban egy OGRE nevű terrorista szervezet áll a háttérben, amely szövetkezett Black Mantával, Aquamannek egy régi ellenségével. Manta elhencegi Aquamannek, hogy mi készül, ám bár a tenger királya későn találja meg az atombombát, az selejtes áru volt, és nem robban fel. Mi több, a titkosszolgálat is odafigyelt rendesen, és a dúsgazdag kaliforniai buta barátnőjének álcázott 03-as ügynök intézte úgy, hogy az illetőnek ne igazi bombát szállítsanak. Az OGRE-ügynök elnyeri méltó büntetését.

A nyitóképen megcsodálhatjuk Aparo részletgazdag grafikáját – igen kevesen rajzoltak ilyen valós házakat és berendezéseket. Ráadásul ennyire gyorsan. Saját bevallása szerint csúcsformában Aparo napi egy oldalt készített el – a ceruzarajzot, a tuskihúzást és a szöveg beírását is ő maga csinálta.

A milliomos neve megint egy bennfentes poén. „Eliot Harlanson” a neves sci-fi író és képregényrajongó Harlan Ellisonra utal. Ellison pályakezdőként képregényeket írt az EC Comicsnak, de időről időre később is visszatért, és sokszor dolgozott együtt Adamsszel és Giordanóval. Érdekesség, hogy Skeates egy másik sztoriban is felhasználta a nevet, de a két karakterben csak a gazdagságuk a közös. A „másik” Harlanson-os képregényt Sergio Aragones rajzolta a Plop című rövid életű humoros DC-magazinban.

Ma már nagyon fura szóhasználat: a „rossz” ügynök mindenkit „baby”-nek szólít. Mára a „punk” jelentése is megváltozott. A rendőrséget pedig az 1970-es évek óta nemigen nevezik „fuzz”-nak (a kifejezés még az 1920-as évekből származik, eredete bizonytalan). Megjegyzem, eleve bizarr, hogy egy gengszter a leginkább a hippi kultúrára jellemző szlenget használjon. (Mellesleg az 50-es számban Deadman is „baby”-nek szólítja Nanda Prabat őrét, Taj Zét).

Az epizód történetvezetésének a fő érdekessége szerintem, hogy Aquamannek pár pofon kiosztásán (Black Mantának) kívül nemigen jut aktív szerep a saját lapjában. A problémát névtelen rendőrök és titkos ügynökök oldják meg, akiket soha többé nem látunk.

Aquaman 54

Egy bűnbanda (ugyanaz, amelyik még korábban elrabolta Merát) sajátos agymosásnak vet alá embereket. Miközben a kezelés hatása alatt állnak, egy fantáziavilágba kerülnek, ahogy egy Thanatos nevű lény átveszi a külsejüket és az egyéniségüket. A kezelés által zombiszerűvé változtatott emberek aztán a bűnbanda megbízásából rablásokat követnek el. A banda Aquamant is meglepi és elkábítja, de ő keményen ellenáll az elméjében zajló csatának, és többszöri próbálkozás után legyőzi ellenfelét. Időközben két ügyes detektív, John és Paul lenyomozza a bűnbandát, és kiszabadítja az áldozatokat, köztük Aquamant is.

Két mentális összecsapás között Aquaman azt hallucinálja, hogy a palotában beszélget Merával. Ezen a képen azt mondja neki, hogy nincs az a magára kicsit is adó író, aki ilyen ostoba történetet találna ki.

Aquaman 55

Bár három számmal korábban Aquaman látszólag sorsára hagyta a társául szegődött lányt a Mera gyűrűjében található mikroszkopikus univerzumban, valójában vissza akart menni érte, és most Igazságliga-beli társától, Atomtól kapott is egy tippet, ami alapján Vulkóval létrehozat egy szerkezetet, és ennek a segítségével 24 órára visszatérhet abba a világba. Rá is talál a lányra, aki azonban időközben összebarátkozott fogva tartóival, és megértette, sokkal jobb lesz neki, ha velük marad. A lények azonban Aquamant is ott tartanák, ami újabb verekedéshez vezet. Bár Aquaman nyerésre áll, mégsem bánja különösebben, hogy az aggódó Mera véletlenül túl hamar hívja vissza. és növeli normális méretére.

Időközben Aqualad barátnője, Tula (Aquagirl) felfedezi, hogy Atlantiszon belül Aquaman-ellenes gyűlések zajlanak, és erősödnek azok a hangok, amelyek szerint félvér származása miatt nem érdemli meg a királyi címet.

Ebben a számban szerepel még egy rövid történet, amelyben Aquamant egy régi civilizáció által elfelejtett számítógép próbálja az uralma alá vonni. Mindig érdekes látni, hogy miket vizionáltak a számítógépekről negyven-ötven évvel ezelőtt.

Aquaman 56

Detroitban egy hete 24 órán keresztül világos van, és ezzel párhuzamosan gyors növekedésnek indultak a tó algái. Olyannyira, hogy kezdenek mindent elfedni, és már valóságos ökológiai katasztrófa van kialakulóban. Amikor Aquaman értesül erről, azonnal eldönti, hogy utánajár a dolognak, mert a jelenség kiterjedhet az óceánra, és akkor Atlantisz is bajba kerülhet. Ha már úgyis ott jár, felkeresi egy régi ismerősét, Don Powerst, egy volt rendőrt, aki azóta saját biztonsági céget működtet. Powers örömmel újságolja neki, hogy az állandó világosság miatt 30 százalékkal csökkent a bűnözés a városban. Sőt azt is bevallja, hogy mindez egy műholdnak köszönhető, amit ő maga állított be Detroit fölé. Aquaman próbálja megértetni vele, hogy micsoda bajt okozott, de Powers nem hallgat rá. Az ő dolga a bűnözés, a többivel törődjön más. Megemlíti, hogy ezzel más is egyetért, például a Crusader nevű szuperhős (aki titokban ő maga). Aquaman emlékszik az illetőre, mert korábban jelentkezett az Igazságligába, de durva módszerei miatt nem vették fel.

Kiderül közben, hogy Powersnek gyorsan romlik a látása, ezért is intézte úgy, hogy állandóan világos legyen. Ám ennek dacára végzetes baleset éri: Crusaderként éppen átlendül egy háztetőről a másikra, és nem vesz észre egy kifeszített drótot, amiben megbotlik, lezuhan és szörnyet hal. Aquaman pedig megtalálja a műhold önmegsemmisítő szerkezetét, amitől helyreáll a rend.

Crusader némileg előfutára a Vigilante nevű DC-hősnek, meg talán a Marvel Megtorlójának is, de 1970-ben Skeates még nyilvánvalóvá tette, hogy ilyen igazságosztónak nincs helye ebben a világban. Crusader egyetlen szám erejéig élt, és szerencsére azóta sem próbálták visszahozni.

Érdemes összevetni Powers és Aquaman vitáját a Zöld Lámpás és Zöld Íjász közötti szóváltással, ugyanebből az időszakból. Oliver Queen ott azt veti Hal Jordan szemére, hogy nem törődik a kisemberekkel, a hétköznapi bűnözéssel, csak a kozmikus léptékű problémákkal, az egész bolygót fenyegető veszélyekkel. Ez vezet oda, hogy Denny O’Neil elindítja a két szuperhőst Amerika felfedezésére, aminek a során Zöld Lámpás megtanulja, hogy mennyi gonddal kellene foglalkoznia saját környezetében is. Skeates egészen más szemszögből mutatja be a „kicsi és nagy” ügyek ütközését.

(Még egy apróság Crusader-ügyben: a már említett, Aragonesszel közös „Harlanson” történetben is szerepel egy Crusader nevű főhős. Skeates szerette újrahasznosítani egyszeri ötleteit.)

És ekkor hirtelen vége szakadt az első Aquaman-sorozatnak. Méghozzá minden ésszerű ok nélkül. Az eladások biztatóan alakultak, valamivel jobban is álltak, mint mielőtt Skeates és Aparo átvette sorozatot. A tartalom sem okozhatott problémát – soha senki nem mondta Skeatesnek, hogy gondot jelentenének a szokatlan történetei. Mint utólag kiderült, a háttérben a főszerkesztő Infantino és a többek közt az Aquamant is szerkesztő, de közben más címeken tusrajzolóként is dolgozó Giordano összetűzése állt. Infantino azt akarta, hogy Giordano ne rajzoljon annyit, inkább csak a szerkesztéssel foglalkozzon. Mivel Giordano erre nem volt hajlandó, Infantino kicsinyes bosszúból megszüntette az Aquamant.

Giordano nem sokáig tűrte ezt az állapotot, felmondott (bár rajzolóként maradt a DC-nél), és Neal Adamsszel közösen saját céget alapított, a Continuity Studiót. Majd tíz évvel később visszatért (addigra már Infantino távozott), és ő lett valamennyi Batman-cím szerkesztője.

Skeates-et Nagyon megviselte az Aquaman elveszítése. Mint elmondta, szinte második énjének tekintette ezt a karaktert, és meg is fogadta, hogy soha többé nem invesztál ennyit saját magából egyetlen figurába sem. További karrierje a DC-nél nem hozott sok sikerélményt. Írhatott pár Teen Titans-történetet, amelyben igyekezett úgy beszéltetni a karaktereket a kor valódi tizenéveseihez hasonlóan beszéltetni, és olyan témákat behozni, amelyek valóban érdeklik ezt a korosztályt, de erre nem volt vevő a kiadó. Kicsit később visszatérhetett még Aquamanhez, amikor az az Adventure Comics egyik sorozataként folytatódott, de ekkor már nagyon frusztrált volt, ami saját beismerése szerint meg is látszott a munkáján, ezeket a részeket legszívesebben elfelejtené. Ezután szinte teljesen szakított is a képregényekkel, más kreatív területeken folytatta a pályáját.

A „socially relevant” műfajt pedig jó időre eltemették a DC-nél, hiszen a ma már minden idők egyik legjobb szuperhősös sorozataként tisztelt Green Lantern/Green Arrow is leállt nemsokára. A kísérlet nem vált be, a DC visszatért a jól megszokott terepére, a kockázat nélkül szórakoztató történetek világába.

Bayer Antal