Kevesen vitatják, hogy a New 52 egyik legjobban sikerült dobása az Aquaman megújítása volt, amit a DC legtöbbre tartott írója, Geoff Johns vezényelt le. Bár személy szerint továbbra is az első Aquaman széria utolsó szakasza mellett teszem le a garast, a teljes, 1941 óta tartó Aquaman-történelmet tekintve hajlamos vagyok azt mondani, hogy ez az ezüstérmes. Nem minden fenntartás nélkül.

Ízlések és szakértések ide vagy oda, valószínűleg ugyanolyan abszurd gondolat összevetni egy 2011-es szuperhősös képregényt egy 1970-essel, mint egy 1970-est egy 1941-essel. Totálisan megváltozott minden, a stílus, az elvárás, az olvasóközönség létszáma és összetétele, fejlődött a technika, szóval ezer és száz okot mondhatnánk, ami miatt teljesen igazságtalan ugyanazzal a szemüveggel vizsgálni Johns és Reis munkáját, mint a Skeates-Aparo párosét.

Miután ezt ilyen szépen leszögeztük, hasonlítsuk össze mégis a kettőt.

No, nem azért, hogy eldöntsük, melyik a „jobb”, hanem csak hogy rávilágítsunk néhány különbségre.

Az Aquaman első folyamának 50-56-os számát már korábban elemeztem, így most essen pár szó a legújabb („volume 7”) szériának az első 13 számáról.

Mielőtt belevágnánk, annyit talán érdemes elmondani, hogy a New 52 koncepciója szerint az újrainduló sorozatoknak van is közük az előző 70 évhez, meg nem is. A „kontinuitás” az előzményekkel lényegében megszűnt, de a karaktereknek van múltjuk, és ennek a múltnak a részeként többé-kevésbé adottnak vehetők egyes korábbi történések.

Aquaman 1-4

Az első számban nagyrészt újra megismerkedünk Aquamannel, a képességeivel, némileg a háttérével, és a feleségével, Merával. A négyrészes sztori csak a füzet utolsó pár oldalán indul, amikor a tenger mélyéről ijesztő fejű lények támadnak rá egy halászhajóra. A folytatásban ezekről a lényekről kiderül, hogy még Aquaman számára is ismeretlenek, telepatikus képességei nem hatnak rájuk, és valami rovarszerű kollektív tudatuk van. Az embereket csak tápláléknak tekintik, partra szállva foglyokat ejtenek, és elraktározzák őket későbbre. Valószínűleg azért kényszerültek feljönni a tenger fenekéről, mert odalent fogytán volt az ennivaló. Bár Aquaman és Mera elismerik, hogy a lényeket pusztán a túlélési ösztön hajtja, nem a kegyetlenség, az emberek megmentésére követik őket, és egy vulkánkitörést provokálva elzárják őket a külvilágtól, akaratlanul megölve a királynőjüket is.

Aquaman 5

Az előző történet lényeinek a lakhelyén egy falba fúródott tárgyat talált a hadsereg, ennek a megfejtésére hívják Aquamant. A tárgy valamilyen módon aktiválódik, páncélos és fegyveres katonákat hív elő, akiket a hadsereg visszaver, mire ők egy különös repülőgépen távoznak. Aquaman felkapaszkodik a gépre, közelharcba bonyolódik a katonákkal, akikről döbbenten állapítja meg, hogy atlantisziak. A csatában a gép felrobban, Aquaman egy sivatagba zuhan, vele együtt egy atlantiszi lándzsa és egy vízzel teli sisak. A lándzsát az atlantiszi eredetű vízbe mártva látomás jelenik meg előtte, visszajátszva Atlantisz katasztrófájának az utolsó perceit. Aquamant a hadsereg helikoptere kimenti a sivatagból.

Aquaman 6

Mera bement a városba kutyaeledelért (az ebet még a 4. rész végén kapták ajándékba hálás emberektől). Mivel Mera számára teljesen ismeretlenek a szárazföldi szokások, szinte elkerülhetetlenek a félreértések és az ezekből következő összetűzés, amely során Mera bemutatja vízmanipuláló képességeit és emberfeletti testi erejét.

Aquaman 7-13

A hétrészes történetben Aquaman régi ellensége, Black Manta kerül elő, hogy végre bosszút álljon apja haláláért. Kiderül, hogy Black Manta apját Aquaman ölte meg, nem szándékosan, és tévedésből, mert azt hitte, az ő apját viszont Black Manta gyilkolta meg, akivel viszont valójában szívroham végzett. Black Manta bonyolult bosszújába bevonja Aquaman régi társait az Others nevű csapatból, elragadva tőlük a rájuk bízott atlantiszi eredetű, titokzatos erejű tárgyakat. A csapat több tagját is megöli, az élve maradottak pedig felkeresik Aquamant. Mera ekkor értesül csak ezeknek a régi barátoknak a létezéséről, és arról, hogy férje nem pont olyan, mint amilyennek megismerte, hisz sötét titkok nyomják a lelkét. A bosszúnak részese dr. Shin is, az a kutató, aki a legtöbbet tudja Atlantiszról. Aquaman azt hiszi, Shin cinkosa Mantának, de valójában őt is csak kihasználja. Black Manta megszerzi a legerősebb atlantiszi relikviát, amellyel úgy gondolja, Aquamant is legyőzheti, ám ez tévedésnek bizonyul. Amikor pedig készül átadni a tárgyat egy titokzatos egyénnek – cserébe az apja által felkutatott kincsekért – Aquaman közbelép, és elragadja tőle. Aquaman legyőzi Mantát, de nem öli meg, hanem átadja a rendőrségnek. A titokzatos egyén nem fedi fel a kilétét, de Aquaman sejti, hogy féltestvére, Orm az.

A két folyam közötti legfőbb különbség az utóbbi évek „találmánya” a történetek elhúzása, amit „decompressed storytelling”-nek vagy „deconstructed storytelling”-nek, magyarra fordítva „kibontott történetvezetésnek” neveznek. (Lásd Farkas Dávid cikkét a Fandom 1. számában, vagy online itt.) Ennek tulajdonképpen az a lényege, hogy az írók eleve nagyobb oldalszámban gondolkodhatnak, egy összefüggő történet minimum 3-4, de inkább 5-6 füzetnyit oldalt kap. A történet elnyújtásának a fejében mélyebben merülhetünk el a karakterekben, több/tartalmasabb a párbeszéd, jobban megismerhetjük a szereplők motivációit, és jóval több teret kap a grafika is.

Ezt az állítást sokan vitatják, azzal érvelve, hogy noha a történet tartalmi része, tényleges cselekménye valóban rövidül (mármint egy adott számra kevesebb történés jut), mindaz, amit ezért cserében kapunk, nem ad hozzá sokat az élvezethez. Szerintem is van ebben nem kevés igazság, bár elismerem, hogy a jobb alkotók (és Johns ilyen) ügyesen tudnak bánni a történet dinamikájával. Azt például mindenképp pozitívumként lehet elkönyvelni, hogy megritkultak az olyan bunyós jelenetek, amelyben mindkét résztvevő feje mellett akár öt-hat buborék is látható, valóban bizarr látvány volt, hogy hosszú tirádákkal kísérik az ökölcsapásokat. A „kibontott történetvezetésben” kissé a mangákhoz hasonló módon nyúlnak hosszúra a verekedések, a nézőpontok egész sokaságát láthatjuk.

A grafika valóban nagyobb teret kap, jellemzően kevesebb a kép egy oldalon, mint pár évtizeddel ezelőtt, több a nagy, akár egész- sőt kétoldalas kép is. Ennek a technikának megint csak vannak kedvelői és ellenzői egyaránt. Kedvelői örülnek a sok „szép rajznak”, a látványos mozdulatoknak és indulatos arckifejezéseknek, a bravúros számítógépes színezésnek. Az ellenzői mindezekben inkább giccset látnak, vagy kifejezetten unalmasnak tartják a grafika túlburjánzását, sőt olyanok is vannak, akik szerint a szövegmennyiség csökkenése annyira lerövidíti az olvasási időt, hogy már-már nem is éri meg 3 dollárt adni egy 15 perc alatt „kivégzett” füzetért. Persze, vannak, akik többször is újra meg újra elolvassák a képregényeiket, meg aztán jönnek a folytatások, amelyek miatt megint elő kell venni a régebbieket. Az sem érdektelen szempont, hogy az elmúlt 15 évben hatalmasat nőtt a gyűjteményes kötetek piaca, így egyre többen vannak, akik nem havonta, hanem rögtön egyben olvassák a történeteket. Márpedig a 200 oldalas képregénykönyvvel nem végeznek annyira gyorsan, és az áruk is kedvezőbb.

A szuperhősös képregények mai olvasói jellemzően 30-as férfiak, és a korábbinál hosszabb ideig maradnak hűségesek egy-egy sorozathoz. A marketingből tudjuk, hogy a „legjobb vevőt” illik kiszolgálni, mert bár erős a kötődése a márkához, az elveszítése nagyon fájhat. A „kiszolgálás” erre a képregényes zsánerre vonatkoztatva azt jelenti, hogy meg kell adni mindazt, amit kedvelnek az olvasók, és folyamatosan táplálni kell azt az érzésüket, hogy még mindig jöhetnek újabb érdekes fordulatok.

Bár a New 52 hivatalos alapgondolata az új olvasók bevonzása volt, a felmérések is igazolják, hogy a DC továbbra is a törzsközönségének játszik. És ez meglátszik a történeteken is. Nem tudom, végzett-e már valaki ilyen jellegű kutatást, de nagyon meglepne, ha bármilyen különbséget ki lehetne mutatni a New 52 előtti és utáni DC-képregények összetevői között. Ebből pedig érzésem szerint egyenesen következik, hogy továbbra is folyamatosan szűkül a szuperhősös képregényírók eszköztára.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szuperhősös képregényeken feltétlenül többet kellene adniuk szórakoztató izgalmaknál, és azt sem, hogy az olvasóik igényei erre korlátozódnának. Sokkal valószínűbb ennél, hogy ha volt is valaha más – nevelő-felvilágosító-társadalomkritikus-stb. – küldetésük a szuperhősös képregényeknek, immár nincs ilyen elvárás velük szemben, illetve a szuperhős-olvasóknak vannak ugyan más irányú igényeik, de ezeket más forrásokból elégítik ki. Remélem, hogy így van.