Lelkesen üdvözöltem tavaly év végén az utóbbi évek egyik legjobb Marvel-képregényének, a Fenegyereknek az induló magyar nyelvű kiadását, és reméltem, hogy szép sorjában jönnek majd a folytatások. Nos, elérkezett a Kingpin kiadó által beígért következő rész megjelentetésének az ideje, és… Hát, a kiadó állta a szavát, mégis szomorúak lehetünk egy kicsit.

Csalódottságunknak külső oka van, nevezetesen az, hogy a könyvpiaci fejlemények komoly fejtörést okoznak a kisebb kiadóknak, főként azoknak, amelyeknek a kiadványait az Alexandra-hálózat értékesíti a legnagyobb példányszámban. Márpedig a populáris, szuperhősös képregények ezek közé tartoznak. A terjesztő egyre növekvő adósságai miatt a Kingpin tavasszal már megpróbálkozott azzal, hogy új köteit más könyves csatornákon keresztül juttassa el az olvasókhoz, de ennek a hatékonysága elmaradt reményeitől. Így hát nem volt más hátra, gyorsan lépni kellett – a második Fenegyerek-kötet az újságosoknál kapható, a Marvel + kéthavi lap különszámaként.

Fenegyerek-kötetről beszéltünk, pedig a középpontban nem a különleges érzékeléssel rendelkező szuperhős áll, hanem alteregója, a vak ügyvéd. Nem a Fenegyerek, hanem Matt Murdock. Olyannyira, hogy már közelítünk a történet feléhez, amikor hősünk magára ölti jelmezét, de csak azért, hogy a sztárvendég Pókember segítségével ellássa egy szupergonosz baját, majd ismét visszatér civil énjéhez. A dramaturgia szándékos, az egész történet Murdock kettős identitásának a fenntarthatóságáról szól, hiszen egy lebukott bűnöző Fenegyerek kilétének a felfedésével próbál vádalkut kötni.

A Marvel-szuperhősös történetek alapvető dilemmája a kontinuitás és a következetesség látszatának a fenntartása. Immár ötven éve létező karakterekről beszélünk, akiknek a kalandjait közös megalkotójuk, Stan Lee óta több tucatnyi szerző írta. Bérmunkában ugyan, de azért mégis valamennyire a saját szájízének, valamint az ugyancsak változó szerkesztői előírásoknak és persze a korszellem fejlődésének is megfelelően. Különösen igaz ez Fenegyerek figurájára, akit csak keveseknek sikerült igazán jól meghatározniuk. Szerencsére Brian Michael Bendis ezek közé tartozik. Bár bevallottan a klasszikus Frank Miller-féle értelmezésből indul ki, Bendis Fenegyereke egyedi. Gondolkodásában hosszasan tépelődő, cselekedeteiben pillanatig sem habozó figurája kiválóan adja magát az olyan elaprózott, a legkisebb részletekig megtervezett történetmesélésre, amely Bendis védjegye.

Nem az akció megszállottainak való elsősorban ez a képregény, amelyben a hosszú, de fontos párbeszédek egész sora viszi előre a cselekményt – hol Murdock és társa, Foggy Nelson, hol Jonah Jameson kiadóvezető és Ben Urich riporter, hol Fenegyerek és Pókember, hol pár szövetségi nyomozó dialogizál, aztán az elhatározásához egyre közelebb kerülő Murdockot három egymást váltó női szereplő (a Fekete Özvegy, Vanessa és Elektra) is felkeresi. A történet mégis hihetetlenül izgalmas, bővelkedik a meglepő fordulatokban, unatkozásra semmi esély.

Bayer Antal