Sebők Imre-sorozat: A feladat - kritika

sebok_feladat.jpgNem tudom, lehet-e, illik-e egy képregényrajzoló stílusából, technikájából, hozzáállásából bármilyen következtetéseket levonni a lelkivilágára, a magánéletére, de ha Sebők Imre munkáit olvasom, mindig elfog egyfajta szomorúság és sajnálat. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a kiváló mester nem lehetett egy önfeledten vidám, boldog ember.

Ha csak a rajzolói tudást, a magabiztos technikát nézzük, Sebőköt legfeljebb Zórád Ernővel lehet összemérni a magyar képregény történetében. Ám valahogy minden munkájára ugyanaz a nyomasztó hangulat települ, mintha minden történetének minden képkockájában bármikor bekövetkezhetne egy vészterhes fordulat. Sebők stílusa azonnal felismerhető, és ha a történetvezetés nem is (amiről nem a rajzoló tehet), de a beállításai nagyon is képregényesek – ellentétben Zóráddal, aki ritkán tudott elvonatkoztatni illusztrátori berögződéseitől.

Ha Sebők annak idején hallgat a hívó szóra, és nyugatra költözik, minden bizonnyal hasonló karriert fut be, mint a nagy tiszteletben álló francia klasszikusok, Gillon, Forest, Poîvet, Nortier. Okos szerkesztők megtalálták volna az ő stílusához legjobban illeszkedő zsánert, tapasztalt írók olyan történetekkel kínálják meg, amelyekben tökéletesen érvényesül egyedi fényárnyékos stílusa.

De az élet úgy hozta, hogy Sebőknek képregényrajzolói pályafutása leghosszabb időszakában, 1961 és 1977 között gyakorlatilag megállás nélkül kellett napi három képkockát készítenie a Népszavának, méghozzá mindig ugyanazzal a forgatókönyvíróval, aki a legkülönbözőbb történeteket zanzásította, egyszerűsítette ugyanazzal a módszerrel.

Nem akarok pálcát törni Cs. Horváth Tibor felett sem, elvégre nem tudhatom, pontosan milyen elvárásoknak, előírásoknak kellett megfelelnie, és utólag könnyű okosnak lenni. De az biztos, hogy bármennyire is igyekezett három fő munkatársának, Sebőknek, Zórádnak és Korcsmáros Pálnak a leginkább nekik való sztorikat adni, túlságosan is szűk volt a keresztmetszet, óhatatlanul bekövetkezett a sablonosodás. Úgy tűnik, ez a rutinmunka leginkább Sebőköt viselte meg, a stílusa egy idő után megkopott, elnagyoltabbá vált. Nem szeretetből készültek ezek a képregények, hanem kötelességtudatból.

A Windom kiadónál megjelenő életműsorozat legutóbbi részei éppen ebből az időszakból származnak, és ahogy átlapozgattam a köteteket, többnek az olvasását is elég hamar feladtam. Nézegetni jó még így is.

Kivételt tettem azonban a Zsoldos Péter klasszikus sci-fijéből készült feldolgozással. Azon kaptam magamat egy idő után, hogy ennél igenis bejön az alapvetően pesszimista, illetve inkább fatalista hangulat, amely átjárja Sebők minden egyes képkockáját. El tudja feledtetni a negyven évvel későbbi olvasóval, hogy a futuristának szánt gépezetek mennyire nem modernek ma már, hogy a lehetségesnek ábrázolt távoli jövő útjáról réges-rég letértünk, más irányokba fejlődtünk

Őszintén szólva nem emlékszem, hogy ez a hangulat mennyire passzol az eredeti mű üzenetéhez, régen olvastam. Lehet, hogy majd egyszer utánajárok, most nem fontos, jó így nekem.

Bayer Antal