Deuxième génération: ce que je n'ai pas dit à mon père
(Michel Kichka, Dargaud 2012)

A Második nemzedék: amit nem mondtam el apámnak az a fajta képregény, amely igazi hatását akkor fejti ki, amikor befejeztük és becsuktuk az albumot. Kérdések egész sora zúg a fejünkben, és korántsem biztos, hogy a válaszok a lapok között, vagy akár a sorok között vannak.

Túl saját jelentőségén, Spiegelman Mausának különleges érdeme, hogy számos más alkotót is megihletett személyes történetének a megfogalmazására, megírására és megrajzolására. Bevallottan közéjük tartozik a Belgiumban született Michel Kichka, aki 20 éves korában, 1974-ben vándorolt ki Izraelbe. Ő is holokauszt-túlélő apja történetéből indul ki, de töprengése egészen más irányt vesz.

Ismerkedjünk is meg a papával, hisz ő a történet kulcsa. Henri Kichka lengyel zsidó emigránsok gyermekeként született Belgiumban, ahol hontalannak nyilvánították a családot. A német megszállás idején megpróbáltak Franciaországba menekülni, ám a Vichy-rezsim visszafordította őket, és 1942-ben mindannyiukat – Henrit, szüleit és két lánytestvérét – deportálták. Auschwitzba érkezve a nőket azonnal meggyilkolták, Henrit és apját a következő három évben többször is áthelyezték táborok között, végül Buchenwaldban kötöttek ki, ahová egy hosszú kényszermenetelés után érkeztek meg – mindössze 750-en 5.000 közül. A tábor felszabadításakor Henri 19 éves volt, 39 kilót nyomott. Apja, akinek amputálni kellett a lábát, pár nappal később meghalt.

Visszaérkezve Belgiumba, Henri segélyszervezetek támogatásával új életet kezdhetett, megnősült, és 1952-ben végre megkapta a belga állampolgárságot is. Négy gyerekük született, Michel a második. Henri sosem beszélt a családjának a háborúról, a haláltáborról, a múltról, de azt mindig hangsúlyozta, hogy senki sem szenvedett annyit, mint ő. Noha Henri már nem volt képes hinni, ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekek hagyományos zsidó nevelésben részesüljenek, minden iskolai sikerüket úgy élte meg, mint kisebb bosszút a zsidók kiirtására törekvő nácikon.

Henri legkisebb gyermeke, Charly, aki a megszólalásig hasonlított hozzá, 1988-ban, alig harminc évesen főbe lőtte magát. Az érthetetlen tragédia váratlan hatást gyakorolt Henrira, aki egyszerre csak elkezdett beszélni a holokausztról, sőt minden lehetséges forrásanyagot begyűjtött, könyvet írt, túlélőként előadókörútra indult, és rendszeresen Auschwitzba utazott, ahol idegenvezetést tartott.

Michel döbbenten fogadta apja megváltozott viselkedését, nem értette, miért éppen öccsének a tragédiája váltotta ki belőle ezt a reakciót. Nem értette, miért lett egyszerre ennyire fontos a tanúságtétel, miért unszolja állandóan az apja, hogy ő is utazzon el vele egyszer Auschwitzba. A Deuxième génération ebből az értetlenségéből fakad, a képregény eszközével próbálja felderíteni családja összetartó szövetét és repedéseit.

A képregény végére Michel Kichkának sikerül feldolgoznia a helyzet, és megígéri, hogy elkíséri apját Auschwitzba, de azzal a feltétellel, hogy kettesben mennek, nem egy turistacsoporttal együtt.

Az olvasónak – legalábbis nekem – bőven maradt még megválaszolatlan kérdése. A legfontosabb, amire nem tér ki Kichka: miért emigrált Izraelbe, ahol azóta is, és ahol karikaturistaként a zsidó-arab megbékélés egyik hangos pártolója? Lehet, hogy neki és sok „második generációs” kortársának evidens a válasz. De lehet, hogy nem véletlenül nem merül fel a kérdés a történetben, és valamikor számíthatunk egy kapcsolódó kötetre.

Lulu femme nue 1-2
(Etienne Davodeau, Futuropolis, teljes kiadás 2014)

Egy negyvenes asszony egy sikertelen állásinterjú után hirtelen elhatározza, hogy nem megy haza férjéhez és három gyermekéhez. Elege lett, kiürült. Elindul, bár fogalma sincs, hová megy és miért.

Amikor családja és barátai telefonon kérdezik, azt mondja, majd hazamegy, csak nem tudja, mikor. Férje kiborul, ami nála az ivás fokozásával jár, és bosszúból letiltja a hozzáférést közös bankszámlájukhoz. Lulu így teljesen ki van szolgáltatva azoknak, akikkel találkozhat. Neki, akivel évtizedek óta nem történt semmi különleges – sem különlegesen jó, sem különlegesen rossz – minden pillanat új és érdekes. Eddig gépiesen, kötelességszerűen, helyesen cselekedett, ám most a hétköznapokból való kiszabadulás lecsupaszítja, meglepődve fedezi fel újra önmagát.

Etienne Davodeau-t egész munkásságában a „normális emberek” története érdekli. Mint elmondta egy interjúban, szándékosan nem szuperhősökről vagy titkos ügynökökről készít képregényeket, mert az ő környezetében nincsenek ilyenek. Lulu is egy ilyen „normális ember”, akit megalkotója szabadon enged, lássuk, mihez kezd ezzel a helyzettel.

Különlegessége a történetnek, hogy míg Lulut követjük, a gondolataihoz, az indíttatásaihoz nincs közvetlen hozzáférésünk. Mindkét kötetnek van egy szubjektív narrátora. Az első részben Xavier, a család egyik barátja, aki utánamegy Lulunek a tengerpartra, megtalálja, ám ahelyett, hogy megpróbálná rábeszélni a hazatérésre, csak figyeli, látja, hogy felszabadult, boldog, még egy pasit is felszedett. Nem érti ugyan, de ösztönösen érzi, hogy ami Luluvel történik, fontos és különleges. A második részben a narrátor Morgane, Lulu nagylánya, akit erős indulatok hajtanak, hiszen anyja távollétében a kedves apuka magától értetődőnek tartaná, hogy ő vegye át a háztartási teendőket a főzéstől a nyolcéves ikerfiúkról való gondoskodásig bezárólag.

Amikor végül Lulu hazamegy, a dolgokat még mindig kevéssé felfogó férje, Tanguy, megkérdezi: „Akkor folytatjuk? Mint azelőtt?” Mire Lulu azt válaszolja: „Talán. De biztos nem úgy, mint azelőtt”.

Őszintén csodálom az olyan képregényalkotókat, akik képesek arra, mint Davodeau (vagy például Manu Larcenet vagy Tanigucsi), akik valós életképekkel tudják lebilincselni olvasóikat anélkül, hogy az akár csak egy pillanatra is úgy érezné, valamit meg akarnak magyarázni neki, valamiről meg akarják győzni. A valódi vagy valóságközeli történéseket eseményeiket éppen csak annyira színezik, tömörítik vagy bontják ki, hogy azok történetként hassanak. A Les mauvaises gens (A rossz emberek) után ez a második képregénykötetem Davodeau-tól, és most már biztosan bekerül számomra a nagymesterek körébe.

Megjegyzés: a képregény alapján készült film is, magyarul Lulu szabadon címen mutatták be. Nem láttam ugyan, de az összefoglalók alapján elég rendesen átírták.

Transperceneige 1-3
(Rochette-Lob-Legrand, Casterman, teljes kiadás 2014)

Új képregényeim közül a legvastagabbnak a leghosszabb a története. Még 1977-ben kezdte el rajzolni Alexis, ám a kiváló alkotó hirtelen halála előtt csak 16 oldalig jutott, így Jacques Lob írónak új szerzőtárs után kellett néznie. Öt évvel később találta meg Jean-Marc Rochette személyében, aki el is készítette az első részt, ám a másodikat meg Lobnak nem maradt ideje megírni, mivel 1990-ben elhunyt. Hosszú csend után Benjamin Legrand vette át a stafétabotot, és akkor már gyorsan megszületett a második és a harmadik rész is (1999-ben és 2000-ben), továbbra is Rochette rajzaival. Már csak hányattatott múltjából fakadóan is kultikussá vált a Transperceneige képregény, a 2013-ban készült filmes adaptáció (Snowpiercer, magyarul Túlélők viadala) pedig ismét divatba hozta, ennek köszönhető a gyűjteményes kötet, amiről most beszélünk.

A Transperceneige egy irdatlanul hosszú vonat, amely egy meg nem nevezett világméretű katasztrófa után az emberiség megmaradt részével robog a jéghidegben. A vonaton természetszerűleg kialakult egy kasztrendszer, a szerelvény elején az első osztályú vagonokban a kiváltságosok luxuskörülmények között élnek, míg a többség hátul nyomorog.

A vonatnak folyamatosan mennie kell, mivel odakint lehetetlen az élet. A cél csak a túlélés, tervezni értelmetlen, a rend fenntartása nélkülözhetetlen, a konfliktusok kialakulása elkerülhetetlen. A zárt környezet kihozza az emberekből a legrosszabbat, miközben az együttműködés kényszere összetartja őket. Az utazás már hosszú ideje tart, vannak, akik alig emlékeznek az indulásra, vannak, akik szerint nem is vonat, hanem űrrakéta, ami viszi őket, ki tudja, hová.

A történet, illetve történetek rétegezett mondanivalókat rejtenek magukban, és az írók mesterien személyesítik meg a kilátástalan helyzetben a biztosnak tűnő céltalanságra adható válaszokat. Számos és összetett üzenete ellenére azonban a képregény rendesen bővelkedik akcióban és pergő párbeszédekben, személyes összetűzésekben is, így hát tökéletesen megfelel az általam sokat emlegetett „olvasmányos, elgondolkodtató és szórakoztató” hármas követelménynek.

Mégsem voltam teljesen elégedett, amikor befejeztem a kötetet. Úgy érzem, a trilógia első epizódja jóval erősebb a másik két résznél. Ennek lehet az az oka, hogy az eredeti koncepció Lobé volt, Legrand víziója kevésbé érdekes a számomra (itt több vonat is robog a világban). Egészen biztos viszont, hogy nem jön be nekem Rochette rajzstílusának a fejlődése az 1980-as évek eleje és az 1990-es évek vége között. Sokkal jobban örültem volna, ha végig a „régi” vonásokat látom – és talán annak még inkább, ha egykori nagy kedvencem, Alexis rajzolhatja meg az egészet. (A néhány oldal alapján, amit megosztottak a 16-ból a neten, az is kiderül, hogy a történet is megváltozott közben. Kár, hogy sose tudjuk meg, milyen lett volna úgy.) Elismerem ugyanakkor, hogy Rochette későbbi rajzainak a sötétebb hangulata jobban illeszkedik a vészjósló történésekhez, a nagyrészt félhomályban zajlódó eseményekhez.

Mindazonáltal örültem, hogy bepótoltam ezt a hiányt a gyűjteményben, hiszen korábban csak az első részt olvastam (azt sem egészében). Egészen máig azt hittem, hogy enyém a teljes Transperceneige – erre most olvasom, hogy készül egy negyedik rész! Ahogy Rochette fogalmazott: „találtam egy elvarratlan szálat, megráncigáltam, és ez lett belőle”. A Terminus című sztorihoz újabb írót is talált, Olivier Bocquet személyében. Persze csak magamat okolhatom, hiszen nem friss a hír… Na tessék, elkapkodtam a „teljes” megvásárlását.

Les sentiments du Prince Charles
(Liv Strömquist, Rackham, 2012)

Utoljára hagytam a brüsszeli újdonságok közül ezt a svéd képregényt, amely eredetileg 2010-ben jelent meg, és ha jól tudom, eddig csak franciára fordították le. Remélhetőleg ez nem marad így, és hamarosan magyarul is olvashatjuk.

A képregényre először a svéd képregényszövetség elnöke, Fredrik Strömberg hívta fel a figyelmemet a helsinki képregénykonferencián tartott, „A képregény, mint feminista eszköz” című előadásában, amelyben „radikális szubverzívként” jellemezte az alkotónőt. Nemrégiben pedig a Brüsszelben élő Marton Katalin keresett meg azzal, hogy szeretné lefordítani és kiadatni nálunk is. A két ajánlás és a részletek elengedők voltak ahhoz, hogy felkeltség az érdeklődésemet.

A Károly herceg érzelmei messze nem csak a brit trónörökösről (és a tragikus sorsú Diana hercegnőről) szól. A 2-20 oldalas epizódokból álló kötetet a témája köti össze: mit jelent férfi és nő számára a párkapcsolat, illetve hogyan és mennyiben engedi érvényesülni a társadalom az érzelmek különböző megélését.

Komoly olvasmány ez a képregény, sok-sok szöveggel, és nem kifejezetten vonzó, egyszerű rajzokkal. Erőt kell venni magunkon, hogy hozzálássunk, bele tudjuk költöztetni magunkat. De nagyon is megéri. A megközelítésében főként Nancy Chodrow szociológus és Jessica Benjamin pszichoanalista kutatásaira hivatkozó Strömquist ugyanis remekül él a humor, az irónia és a szatíra eszközeivel, és aki elég nyitott, hamar belátja, hogy „radikális szubverziója” nem keresztes hadjáratot hirdet a hímsovinizmus ellen, hanem valójában végtelen türelemmel és reménnyel párosul.

Nagyon szeretném, ha megjelenne magyarul a teljes kötet, ám miután végigolvastam, be kellett látnom, hogy nem a Nero Blanco Comix a megfelelő kiadó hozzá, hiszen én elsősorban a képregényrajongókhoz tudok eljutni, márpedig ez a képregénynek nem az a lényege, hogy képregény, sokkal inkább az üzenete a fontos, így hát egy olyan, nagyobb kiadónál a helye, amelynek hozzáférése van egy szélesebb olvasóközönséghez. Hogy megkönnyítsem a reménybeli kiadó dolgát, a szerzővel, az eredeti kiadóval és a fordítóval egyetértésben néhány részletet közre fogok adni a Papírmozi képregénymagazinom következő számában, így már magyar nyelvű referenciával tudjuk majd folytatni a házalást.

Bayer Antal