Ez a cikkem a Buborékhámozó 12. számában jelent meg nyomtatásban.

Amikor a francia-belga képregényről beszélünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni egy harmadik európai országról, amelyben szintén hivatalos nyelv a francia, és ahol szintén komoly népszerűségnek örvend ez a művészeti forma. Pedig ez már csak azért is igazságtalan, mert egyik legelső művelője, és mindenképpen első teoretikusa, Rodolphe Toepffer is innen származik. A Svájc francia nyelvű kantonjait magába foglaló, a helyiek által Romandie-nak nevezett országrész számos kiváló képregényművész szülőhelye, és az utóbbi években mintha minden korábbinál több figyelemre érdemes alkotót adna ez a régió a világnak.

A felsorolást minden bizonnyal az elmúlt tíz év legnagyobb francia nyelvű kasszasikerének, a Titeufnek a szerzőjével, Zeppel kezdenénk, de biztos sokan hallották már Derib nevét (Yakari nevű kis indián figurájának a kalandjai rajzfilmként a magyar tévékben is rendszeresen megy), régi motorosnak számít már Poussin, Cosey és Ceppi, fesztiválvendégként idén Budapesten is köszönthettük Hélène Becquelint. Talán a legérdekesebbek pedig a pályájuk csúcsára a közelmúltban felérő alkotók, mint például Pierre Wazem, Tom Tirabosco, Christophe Bertschy, Alex Baladi és főként Frederik Peeters – akiről ez a cikk szól.

A genfi Peeters idén lett 40 éves, ám a hírnév már jóval hamarabb elérte, amit nagyrészt egy olyan magánéletbeli eseménynek köszönhet, amelyet – képregényrajzoló lévén – képregényben dolgozott fel. Elsősorban önmagának és élete párjának készítette Pilules bleues (Kék tabletták) című képregényes naplóját, de a történet ereje hamar túlnőtt a személyes szférán. Az élet adta pofon, amelybe Peeters gondtalan ifjúkorában futott bele, magánemberként példamutató felnőtté, képregényesként pedig ihletett és ihlető alkotóvá tette.

A Pilules bleues története látszólag roppant egyszerű. Adott egy még szinte amatőrnek tekinthető fiatal képregényrajzoló, aki egy bulin összefut egy lánnyal. Nem először találkoznak, valamikor szomszédok is voltak, a fiúnak tetszett is. Tisztában van vele, hogy a lánynak már gyereke is van, de most kiderül, barátjával már jó ideje nincsenek együtt. Elbeszélgetnek, megkedvelik egymást, elkezdenek találkozgatni. Ám amikor Fred, főszereplő érzi, hogy elértek az intimitásnak arra a szintjére, ahol történni szokott valami, Cati, a lány elmondja neki, hogy a HIV-pozitív. Ő is, hároméves fia is.

Más talán sajnálkozva venné a kalapját, és udvariasan elköszönne, Frednek azonban rengeteg gondolat fut át másodpercek alatt az agyán, de ez az egy nem, hogy a még el sem kezdődött kapcsolatnak hirtelen vége szakadhat. Szerelmes, együtt akar lenni, együtt akár élni Catival, és ettől a pillanattól kezdve ezek az érzések határozzák meg az életét. A képregény Fred és Cati szerelmének a története, annak a története, hogy nem hajlandók engedni, hogy a halál árnyékolja be az életüket, és hogy állandóan a kisfiú egészsége miatt rettegjenek.

A helyzet elfogadásáig és a közös élet berendezéséig Fred megismerkedik az emberi érzelmek teljes skálájával. Miután összeköltöztek Catival, és az óvatos sötétben tapogatózás kialakult az életritmusuk, közösen birkóznak meg minden olyan problémával, amely a HIV-vírussal való együttélés okán felmerülhet, legyen az az óvszer elszakadása, a kisfiú tablettáinak az adagolása vagy a rendszeres orvosi látogatások előtti izgulás. A korántsem hétköznapi helyzetet komplikálja a mai világban már banális kapcsolat a más gyerekével, a mélyvízbe ugráshoz hasonlítható nevelőapává válás.

Bár nem ismertettük a részletes és teljes cselekményt, már ennyiből is sejthető, hogy a 192 oldalas terjedelemben nem a történések dominálnak, hanem a gondolatok és érzelmek, illetve azoknak a megélése, feldolgozása, a képregényrajzoló főszereplő szakmájából fakadóan vizuális elemekre lefordítása. A Pilules bleues önéletrajzi fikció: bár minden esemény megtörtént valójában, és Peeters, aki pár évvel a találkozás után három hónap alatt készítette el az egész kötetet, a tőle telhető legnagyobb pontossággal idézi fel a történéseket, Fred és Cati története nem egyenlő a történések kronológiai sorrendjével.

Peeters erőteljes, lényegre törő, expresszíven alig karikírozó fekete-fehér rajza és a képregényoldalak hagyományos szerkesztése kiválóan segíti, hogy ne tévedjünk el a történetben, ám az újraolvasáskor döbbenünk rá igazán, hogy látszólagos egyszerűsége dacára milyen gazdag eszköztárral dolgozik. Érdemes elővenni Scott McCloud rendszerét, és oldalanként megvizsgálni a képek közti átmeneteket, az asszociációs vonalakat. Bár nem mindannyiunkkal történnek hasonlóan felkavaró, az átlagosnál nagyobb odafigyelést és gyakori döntések hozatalát igénylő drámai események, a történet a rögvalóságból való, de Peeters művészi érzékenysége a reálisan ábrázolt környezetbe betelepíti a képzelet teremtményeit: a megfertőződés kockázatának valószínűtlenségét (ám soha ki nem zárhatóságát) jelképező fehér rinocéroszt, a „tudományos költészetet” megtestesítő mamutot, akivel bátran monologizálhat.

Az eredetileg alig 2 ezer példányban megjelent képregény híre futótűzként terjedt, biztos anyagi hátteret teremtve szerzőjének, növekedési lehetőséget kiadójának. Díjak egész sorát nyerte, angol, német, cseh és több más nyelvű fordítása létezik, és épp a napokban mutatta be az Arte televízió a képregény alapján készült 102 perces tévéfilmet (amelyben a szereplőket átkeresztelték). A valószínűleg ehhez az alkalomhoz időzített új kiadás pedig pár oldallal bővülve számol be a kitartásnak és a tudomány fejlődésének köszönhető új fejleményekről.

Fontos képregény, tartalmában, formájában, mondanivalójában, érzelemgazdaságában, ihletettségében.

Bayer Antal