Tizenhét évesen bevallottam a magyar különbözetire felkészítő irodalomtanárnőnek, hogy jobban szeretem a helyzetkomikumot az általa magasabb szintűnek tartott jellemkomikumnál. De ha belegondolok, ez már akkor sem volt teljesen igaz. És erre teljesen jó példa a Lucky Luke-sorozat egyik legjobb epizódja, A zöldfülű. Meg sok más, René Goscinny által írt képregény.

A zöldfülű (Le pied-tendre) eredetileg 1967-ben jelent meg a Spirou magazinban, majd rá egy évre albumban, amit azonnal be is szereztem. Gyakorlatilag egyszerre olvastam a Postakocsival és a Pilote-ban heti folytatásokban ekkoriban induló Dalton Cityvel. Mindegyiket imádtam, de talán mégis ez volt közülük a kedvencem.

A vadnyugatra újonnan érkező európaiak beavatása gyakori és hálás téma a westernekben, főleg a humoros hangvételűekben. A valóságban az áldozatoknak nehezükre eshetett megérteni, mi a vicc a mai gólyatáboros szertartásoknál lényegesebb durvább próbatételekben. De mi lenne, ha a szórakozni vágyó helyiek egy olyan alannyal találkoznának, akit nem izgatnak a zaklatások? Például egy neveltetésétől fogva szinte flegmatikusan hidegvérű angol lorddal?

Az ilyen zseniális húzások jellemzik a legjobban Goscinny humorát, aki valami egészen hihetetlen szintre emeli a helyzetkomikum és a jellemkomikum kombinálását. És A zöldfülű ilyen csavarokkal van teletűzdelve. A címszereplő Waldo Badmington mellett Jasper, az inas, az Angliából érkezett örökös jogosultságát vitató gazfickó, Jack Ready, és a néhai „Baddy” indián segítője, Sam egytől egyig tipikus figurái a vadnyugati történeteknek, mégis egyediekké válnak a nagymester keze alatt.

Nem jellemző ugyan, de a Lucky Luke-sorozat korábbi szereplői között volt pár olyan, aki később is visszatért (a szinte az elhasználódásig kihasznált Dalton-testvéreket és Rantanplant most hagyjuk ki ebből). Arra viszont nem sok példát lehet találni, hogy közel harminc év után vetődjön fel egy vagy több karakter előkaparása a sufniból. Valamiért mégis ez jutott eszébe 1996-ban az akkor már több Lucky Luke-epizódot jegyző Léturgie-nek és alkalmi írótársának, Yann-nak, aki addig csak Kid Lucky-sztorikra kapott lehetőséget (Pearce művésznéven). A Klondike-ban tehát megint színre lép Waldo, aki Lucky Luke segítségével felkutatja a „közelmúltban” aranyat ásni induló inasát.

A szereplők tehát részben ugyanazok, mégsem tudom igazán folytatásként olvasni a ezt az történetet. Méghozzá pont azért nem, amiért szinte valamennyi Goscinny utáni Lucky Luke-epizód hiányérzetet teremt, csak a visszautalások miatt ez itt szembetűnőbb. Bármennyire is igyekeztek az új írók, bármennyire is tisztességes iparos munkát végeztek, az ő humoruk egyszerűen más – mondjuk ki, egyszerűbb. Morris eredeti (Goscinny bevonása előtt egyedül készített) epizódjainál persze viccesebbek, kidolgozottabbak, és egy percig sem vitatom, hogy ez egy tök jó, szórakoztató kis képregény. Csak hát nem remekmű, hanem hamar felejthető, csupán egy a sok jó közül.

Azt azért meg kell hagyni az új íróknak, hogy elvégezték a házi feladatukat, és próbáltak hűnek maradni a westernmániás Morris és az Amerikát szintén jól ismerő Goscinny által teremtett hagyományhoz. Az egyik ilyen a valós történelmi alakok szerepeltetése. Igaz, Soapy Smith és Mattie Silks nem annyira közismert és kultikus figura, mint Billy the Kid, Jesse James, Roy Bean bíró vagy Calamity Jane, de épp ezért nagyobb rugalmasságot tennének lehetővé. Ám életrajzukat olvasva úgy tűnik, a valóságban roppant színes egyéniségek kissé megfakultak Yann és Léturgie keze alatt. Persze az is tény, hogy az eredeti Mattie Silks bordélyházakat üzemeltetett, és egy riválisával ő vívta az első női párbajt a vadnyugaton, márpedig ilyesmit egy korhatár nélküli képregényekben nehéz még csak érzékeltetni is. Soapy így egy átlagos kisstílű svindler, Mattie egy átlagos vidéki femme fatale lett. Az igen jó ötlet, hogy a Klondike névtelen lovasrendőre éppen az ellentéte elődjének, Winston Pendergastnak (lásd Daltonok a hóviharban), és merevsége miatt folyton összetűzésbe kerül hőseinkkel, de Luke néha szokatlanul ingerülten reagál erre, ami „nem jellemző rá”. Valamint úgy érzem, Jack London megidézéséből jóval többet lehetett volna kihozni. Ha nem volt elég jó ötletük erre az íróknak, jobb lett volna békén hagyni, még ha London valóban részt is vett az 1897-es aranyláz eseményeiben.

Egy francia olvasói vélemény így foglalja össze: a Klondike nagyon jó olvasmány gyerekeknek, de hiányzik belőle mindaz, amitől A zöldfülű a felnőttek számára is élvezetes volt. Egyetértek.