Egy ideje alig-alig követem a Marvel- és DC-képregényeket, nem tudom, mostanában milyenek. De mivel a Kingpin kiadó sem siet utolérni az eredeti amerikai kiadásokat, a hazai megjelenések nagyrészt olyan időszakokra esnek, amelyeket elég jól ismerek. És újra meg újra megbizonyosodik, hogy ami jó, az 5-10-15 évvel később, újraolvasva is jó.

Legjobb példa erre a Marvel + különszámaiban futó, eredetileg a 2000-es évek elejéről származó Daredevil. Az idei Fenegyerek már a harmadik a sorban, és ha tavaly kicsit fanyalogtunk a korábbi színvonaltól elmaradó, kissé töltelék-szagú történet miatt, ezúttal ismét elismerő hangra váltunk. Brian Michael Bendis megint kitett magáért, és mivel rajzolónak visszatért Alex Maleev, kerek lett a világ újból.

Az eredetileg öt füzetből álló sztoriban ezúttal is Bendis hihetetlen könnyedsége a legimponálóbb. Szokás szerint a párbeszédek dominálnak az akcióval szemben, és mégis letehetetlen a kötet. (Na jó, pár oldalon kicsit talán túltengnek már a buborékok, amit nem mindig kompenzál feszes szöveg.) Az állandó fő- és mellékszereplők (Matt Murdock, Foggy Nelson, Luke Cage, Jessica Jones) mind megbízhatóan hozzák egyéniségüket, és az író két új karakter bevezetésével színesíti a történetet. Először szerepel a vak lány, Milla Donovan, aki akkor is emlékezetes lenne, ha soha többé nem térne vissza (de fog), és hosszú kihagyás után tér vissza az itthon még ismeretlen, a Vezér örökségére törő Bagoly.

Milla bevezetésével egy korábban nem érintett, de tulajdonképpen teljesen kézenfekvő esetet mutat be Bendis: mi van akkor, ha a Fenegyerek és Murdock egy másik látáskárosulttal találkozik? Az ép látással rendelkezőket ügyesen meg tudja téveszteni, de annál, akinek a többi érzékszervére kell támaszkodnia, ez nyilván nem működik.

A féktelen Bagoly kiváló ellenpontja a történet hangulatát távollétében is meghatározó Vezérnek. Ösztönös durvasága totálisan alkalmatlanná teszi arra, hogy átvegye a nagy kombinátor helyét, hiába szerződteti annak korábbi tanácsadóját, Cecil Anadot. A Bagoly nem gyűjtöget információkat mindazokról, akiket felhasználhatna, nem rendelkezik politikai kapcsolatokkal, türelmetlen, könnyen provokálható, túlságosan bízik fizikai erejében – amikor elérkezik a leszámolás ideje, nem jelent nagy kihívást a Fenegyerek számára.

Jó felvezetés a következő, még erősebb kötethez – érdemes kivárni az egy évet.

Hasonlóan „régi”, tíz évvel ezelőtt jelent meg angolul a legújabb Batman-különszám, amely ezúttal is egy csemege. Ám míg a tavaly karácsonyi Dickens-parafrázisban főleg a rajzi megvalósítást lehetett dicsérni, Joker eredettörténetének ez az új feldolgozása minden tekintetben igen jól sikerült.

Bármennyire ősi ellensége is Joker Batmannek, nem az első Detective Comics-ok valamelyikében, hanem az 1940-ben indított önálló Batman cím legelső számában tűnt fel először. Az eredeti sztori 13 oldal volt, ezt írták át és bővítették fel most 64-re. Az új verzió kiválóan mintázza, hová jutott el Batman 75 év alatt. A fejlődés minden szempontból lenyűgöző: a képregényrajzolói szakmát menet közben tanulgató Bob Kane-nek és segédeinek a kapkodva elkészített egyszerű (bár hatásos) képkockái helyett egy tapasztalt profi, a számtalan előd példájából is merítő Doug Mahnke modern plánozásait és oldalkompozícióit látjuk, a szintén pályakezdő, cipőbolti eladóként is dolgozó Bill Finger villámgyorsan pergő, részletekkel és mellékszálakkal nemigen foglalkozó történetmesélését pedig egy hivatását tudatosan gyakorló szerző tökéletesen felépített dramaturgiája váltotta fel.

A korszerűsített változat írója ugyanis nem más, mint Ed Brubaker, akinél jobbat keresve sem talált volna a DC a feladatra, hiszen évtizedek óta gyakorlatilag egymaga tartja életben Amerikában a thriller képregényt (Criminal című sorozata melegen ajánlott olvasmány), és nem egyszer sikerült izgalmas, noirba hajló elemekkel megfertőznie a szuperhősös zsánert, mint például a Macskanő és Fenegyerek sorozatokban.

Az eredeti Joker-történethez képest Brubakernél kimarad Robin, bekerül viszont Gordon felügyelő, ráadásul kiemelt szerephez jut. Ez nem is meglepő, hiszen erősen sugalmazva van, hogy ez a sztori Batman pályájának a kezdetére tehető, szinte azonnal a Batman: Az első év után, és a Frank Miller által megkezdett újraértelmezés része. Ebben nagyobb fontossággal jelenik meg az önkéntes igazságosztó viszonyulása a hivatalos hatóságokhoz, az elkerülhetetlen együttműködés csapdáihoz és ellentmondásaihoz.

Szóval újabb emlékezetes Batman-kiadvánnyal gazdagodtunk.

Valószínűleg kevesen számítottak a Kingpin legújabb meglepetésére: a kiadó visszahozta az 1990-es évek első felének nagy kedvenceit, Leonardót, Michelangelót, Donatellót és Raffaellót. Az alliterációról lemondva ezúttal az eredeti angol cím tükörfordításához közelebb álló Tini Nindzsa Teknőcökként üdvözölhetjük őket megint. A 24 oldalas füzetek kéthavonta fognak megjelenni, és a nosztalgiázókon kívül egyértelműen a fiatalabb korosztályt célozzák meg.

Már a TNT első számán is látszik, hogy nagyon jól megcsinált, profi munka, dinamikus rajzokkal, kicsit a Batman Adventures rajzfilmes stílusában. A sztori mozgalmas, a karakterek nem nélkülözik a szellemességet, és az sem igazán zavaró, hogy végig nem derül ki, mi szükség volt egyáltalán az apropóját adó akcióra. Kívánom a sorozatnak, hogy szerettesse meg magát sok ifjú olvasóval – idősebbeknek legfeljebb ötperces kikapcsolódásra jó.