Kedvet kaptam a Kilencedik.hu-tól "minikritikák írására, és mivel most adódott rá egy kis időm, megírtam többet egyszerre. És ha már megvannak, egyben posztolom is őket.

Batman különszám: Csak egy fadarab

Nagyon jó, hogy van kéthavi Batman-magazin, de egy igazi rajongónak fél fogára sem elég, pláne, hogy a Denevérember osztozni kénytelen a füzeten egy másik sorozattal. Szerencsére évente legalább egyszer van belőle különszám, amiben aztán jóval több helyet kap. (Nem feledkezem meg persze az Eaglemoss-féle DC-gyűjteményről sem, de abban eddig többnyire csak olyan Batman-sztorik jelentek meg, amelyeket nemrég már olvashattunk magyarul.)

A valójában Igazság Ligája-történet Bábel tornya, a Karácsonyi ének és a Nevető ember után most egy talán kevésbé ismert sztorira esett a Kingpin kiadó választása, de szerintem igen jól tette. Ed Brubaker az egyik kedvenc comics-íróm, és eddig sajnálatosan kevés munkája jelent meg nálunk – egészen pontosan ez a második, a fent említett Nevető ember után. Az (eddig) hatszoros Eisner-díjas Brubaker specialitása a hagyományos krimi és a noir, bár nem egyszer bizonyította már, hogy akkor sem jön zavarba, ha szuperhősökkel kell kezdenie valamit. Most is ez a helyzet, hiszen Batman és Gordon felügyelő párhuzamos nyomozásához az eredeti Zöld Lámpás (Alan Scott) asszisztál, és szükség esetén beveti a képességét.

Nem szokásom tartalomismertetőket írni kritika gyanánt, és itt nem is nagyon tudnék pár sornál többet mondani, hiszen szinte azonnal elrontanám a remekül pergő, izgalmas történet élvezetét. Persze nem ez a legnagyobb rejtély, amit „a világ legjobb detektívje” megoldott karrierje során, de nincs benne egyetlen unalmas, „kitöltő” oldal sem, igazi profi munka, amely igazán nem tolakodó módon ütköztetni a türelmes nyomozást és a szuperhősökre túl gyakran jellemző találomra odacsapást.

Teljesen rendben vannak Patrick Zircher rajzai is, a Kingpintől megszokott a szép kivitelezés is, legfeljebb azon bosszankodom, hogy a képregény első és utolsó oldala (feltehetően gazdaságossági okokból) a belső borítókra került. Ja, és Tim Sale címlapja is remek.

Marvel + különszám: Hulk

Nemrég eladtam szinte az összes eddig megjelent Marvel + számot (helyhiány okán), csak a Hulkosokat tartottam meg, mert tetszik, ahogy Peter David írta a sorozatot. Erről értekeztem már pár helyen, úgyhogy nem bocsátkoznék önismétlésbe – már csak azért sem, mert az idei számot nem tartom annyira jónak ebből a szempontból, hiányoznak belőle azok a szokásos finomságok.

Úgy általában véve sincs semmiféle finomkodás ebben a történetben, sőt. Hulk, az Ufók, a Pantheon, az Irányító (ezzel a fordítással nem nagyon vagyok kibékülve Leader nevére, jegyzem meg csendesen) és a Hidra kőkemény csatározásai töltik ki a füzetet, és még csak nem is ezek a legdurvább fejlemények, hanem sokkal inkább az, ami Rick Jonesszal és párjával történik. Persze a drámai csinnadrattának komoly kereskedelmi okai voltak, hiszen a sztori az Incredible Hulk 400. epizódjában kulminált, márpedig az ilyen kerek számoknál szokása a Marvelnek valami jó nagyot durrantani. Hát ez nálam most nem igazán vált be. Talán majd a következő, már csak egy évet kell rá várni.

Iron Lady Arcanum 11 (2017/4)

Három hétig haboztam, hogy megvegyem-e a Hosszú Katinka alteregóját főszerepeltető havilap legújabb számát. Hezitálásomnak jó oka volt: úgy éreztem, az eleve zavaros történet kezd menthetetlenül szétesni, és kihalt belőlem a kíváncsiság, hogy lehet-e ebből még valami.

Aztán úgy alakult, hogy vettem az újságosnál két másik képregényt, amitől jókedvem támadt, és hirtelen ötlettől áthatva melléjük húztam az Iron Ladyt is. És újabb pár napos tétovázás után el is olvastam.

Igyekszem nagyon tárgyilagosan fogalmazni: ez a szám mutat némi előrehaladást. A történet követhető, nincs annyira széttördelve, mint a korai epizódok, és némi jóindulattal úgy is meg lehet érteni, hogy nem idézzük fel magunkban az előzményeket. Vagyis megáll annyira önállóan a lábán, mint egy átlagos amerikai szuperhősös képregény, és ez azért már valami. Nem mondom, hogy egyből bekerült a kedvencek közé, de hajlandó vagyok megadni neki egy újabb esélyt, és már most jelzem, hogy meg fogom venni a következő számot is.

Ami a kivitelezést illeti: továbbra sem vagyok kibékülve a fóliázással, teljesen érthetetlen a számomra, hogy miért nem lapozhat bele az érdeklődő az újságosnál. A címlap kompozíciója és színezése tetszik, az emberalak rajta kevésbé. A belső rajzokért immár elsősorban Kovács Viktória felel, aki néhány évvel ezelőtt Ten Devin címen készített saját kiadású manga-jellegű sorozatot, az eredeti alkotó, Benczúr Anita pedig immár csak íróként szerepel az impresszumban. A stílus ettől még egységes maradt (a két hölgyön kívül még Huszár Márton is bedolgozik a sorozatba, bár a pontos munkamegosztás nem derül ki), de ezt nem szánom feltétlenül dicséretnek – még mindig bőven ráférne némi egyszerűsítés, tisztulás. Az oldalkompozíciók túl sűrűk, a rajzolók túl gyakran élnek olyan eszközökkel, amelyek a kiemelést szolgálnák . Ha minden oldalon van vizuális kiemelés (sokszor nem is egy), ezek kioltják egymást, szétzilálják a drámai hatást. Szóval van még mindig hová fejlődni, de ha a sztori kezd egyenesbe kerülni, talán a többire is van remény.

Harley Quinn: Prelűdök és kop-kop viccek

Az Eaglemoss nagy DC-gyűjteményéből eddig csak a legelső kötetet vettem meg, nagyrészt kíváncsiságból, no meg a bevezető árnak sem volt könnyű ellenállni. A következő részeknek azonban egyáltalán nem, hiszen mindegyik vagy nemrég megjelent már magyarul (Hush, Bábel tornya, Batman és fia), vagy megvan/megvolt angolul, és engem bizony nem motivál a kötetek gerincéből kiépíthető Alex Ross-tabló. Az első Harley Quinn-sztorit azonban csak hírből ismertem, úgyhogy lecsaptam rá.

Nem mondom, hogy kár volt, de megtartani sem fogom sokáig. Karl Kesel tisztességes iparos, de csak közepes író, és Terry Dodson rajzstílusát bírom ugyan, de annyira nem, hogy gyűjtsem a munkáit.

Amiért mégis érdemesnek látom néhány bekezdést szentelni a kiadványnak, az egy jelenség. Az amerikai képregény annak idején nem véletlenül kapta a „comics” nevet, sokáig a humoros zsánerek dominálták, és tulajdonképpen az 1980-as évek közepéig elég ritka volt az olyan füzet, amely igazán megrendítette volna azt a közhiedelmet, hogy az a „művészeti ág” a könnyed szórakoztatásra korlátozódik. Aztán nem kis mértékben a „brit inváziónak” köszönhetően (és néhány összetettebb szociokulturális fejlemény miatt, amibe helyszűke miatt nem fogok belemenni) a comic bookok némelyike kezdett komolyan vehetővé válni. Később pedig – ahogy az olvasóközönség „érettebbé” vált, de legalábbis idősebb lett – egyre erősebben érvényesültek a felnőttnek számító tartalmak, főként a látvány terén. Idővel értelmét vesztette a Comics Code logójának az erőltetése is. Elszaporodtak az igazságszolgáltatás önkényes eszközeit habozás nélkül alkalmazó karakterek, és nem egy alkotó munkáiban már nyoma sem maradt nem hogy a humornak, de még a „komikusnak” mint a „tragikus” ellentétének sem.

Talán erre is reagáltak a nagy kiadók, amikor életre hívtak néhány olyan figurát, akik túlzásaikkal az abszurditásig fokozták az erőszak tombolását, mint például Lobo vagy Deadpool. (Zárójelben emeljük meg kalapunkat a műfaj legkiválóbb művelője, Garth Ennis előtt, aki még a Megtorlót is ki tudta ráncigálni a komor bosszúálló egyre unalmasabb sablonjából.)

Ebbe a sorba illeszkedik Harley Quinn is, bár a sorozat hangulata leginkább a Keith Giffen- J. M. De Matteis-féle Justice League Internationalt idézi. A színre lépő karakterek (Joker, Macskanő, Méregcsók, Kétarc, Rébusz, Jewellee, Fúriák, Big Barda, vagy éppen Luthor testőrnői, Mercy és Hope) máshol megmaradnak „komolynak”, itt azonban mindegyikük viselkedése nevetségességbe torkollik. Talán Orákulum az egyetlen, aki képes átérezni, miféle kaotikus veszedelem szabadult rá Gotham városára, noha az olvasó hamar rájön, hogy nem fog itt bekövetkezni semmi igazán súlyos, semmi sem lesz visszafordíthatatlan. Érdekes módon az író által teremtett mellékszereplők viszont elég jól sikerültek, mondhatni „hitelesen” viselkednek, és meglepő higgadtságot tanúsítanak a szuperfigurák ámokfutása közepette.

Az egész kötet egy „low camp” parádé, amelyben néhány poén elég jól ül, a legtöbb azonban az unalomig ismert – akár az amerikai „kop-kop” viccek.

Bayer Antal