Közel tíz éve a Helsinki Képregényfesztiválon vendégeskedve fedeztem fel a „Small Press Heaven”-t, amit a finn alternatív képregényesek laktak be, a 80 százalékban Walt Disney-ből álló fősodor szomszédságában. Persze sok volt köztük a hamisítatlan amatőr, aki valószínűleg azóta is ugyanazt a szintet hozza, ám azt biztosan. De volt egy stand, ahol hosszabban időztem, mindent megnéztem, és mert szerencsére a kiadvány „angol felirattal” készült, egyet meg is vettem. Tetszett a rajz stílusa, az oldalak dinamikája, és aztán olvasásélménynek is kifejezetten jó volt. Fiatal alkotója nagyon megörült nekem, hogy idegen létemre vásárolok tőle, dedikálta is nekem a kötetet, megvan most is. JP Ahonennek hívták. Aztán pár évvel később egy újabb finnországi látogatáskor helybéli kiadó barátomtól megtudtam, hogy a szerzőnek időközben sikerült előbbre lépnie, már nem saját maga kénytelen megjelentetni a munkáit.

Nem lepett meg hát különösképpen, amikor Orosz László, a Comicsmania kiadó vezetője „megsúgta”, hogy készül kiadni Ahonen egyik munkáját magyarul – az már annál inkább, hogy miről is van szó valójában. Amiket ismertem tőle, a diákok életén alapuló, diszkréten színezett, egyoldalas történetek voltak. Nem is sejtettem, hogy titkos vonzódást érez a sátánizmus iránt (bár azt már korábban megtudtam, hogy a világon Finnországban a legmagasabb a száz főre eső death metal zenekarok száma). 2013-ben keletkezett Perkeros című, 192 oldalas kötete, amely elhozta számára a nemzetközi hírnevet, hiszen megjelent angol, francia, svéd, dán, olasz, spanyol és német nyelven is, ebben a környezetben játszódik.

Gondolom, ebből vagy ehhez párhuzamosan bontakozhatott ki az eredetileg webcomic Belzebubs, amely a témájához illően fekete és fehér. Főszereplői egy teljesen átlagos család, akik történetesen a metál bűvöletében élnek. Mi több, valamiért azt gondolják, hogy ez a „normális”, vagyis valójában mindenki ilyen – azért nem akarják a gyereküket Belfegórnak hívni, nehogy ő legyen majd a tizenharmadik ezzel a névvel az iskolai osztályában.

A humor forrása így hát kettős. Ahonen egyfelől végigjárja és kifigurázza a szubkultúra toposzait, másfelől úgy tesz, mintha ez az életmód szerves része lehetne egy kispolgári létnek. A kötet picike és nem túl vastag, de minden oldala megéri az árát.