Ez a cikk eredetileg a Buborékhámozó fanzin 6. számában jelent meg, 2009-ben.

Serge Gainsbourg egyik 1976-os dalában hallottam először a „copyright Opera Mundi” kifejezést.  Olyan nagyon nem foglalkoztathatott, mit vagy kit is takar valójában ez a név, és az sem hozott lázba, hogy idővel kiderült: ez a francia sajtóügynökség képregényekkel is foglalkozott.  Sőt, még akkor sem indult be az érdeklődésem, amikor megtudtam, hogy egy Paul Winkler nevű sajtómágnás alapította. Ám egy másik témában való kutakodás közben rábukkantam az illető úr születési helyére, és ettől egy csapásra megváltozott a téma prioritása. Az amerikai képregény első franciaországi importőre, Mickey egér európai meghonosítója, az ember, aki több forrás szerint is kitalálta a francia képregényre a „bandes dessinées” kifejezést, valójában Winkler Pálként látta meg a napvilágot Budapesten.

Bár frusztrálóan kevés információt leltem az interneten Winkler életéről, nagyjából összeállt a kép. Winkler 1898. július 7-én született Budapesten. Az I. világháborúban besorozták a monarchia hadseregébe , de főleg csehekből álló egysége átpártolt az antanthoz. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetemre járt, bár  egyes források szerint tanulmányait csak évekkel később, Amszterdamban fejezte be. Nem tudni, miért hagyta el az országot az 1920-as évek elején, de mivel később a párizsi Martinovics szabadkőműves páholy tagjai között láthatni a nevét, könnyen elképzelhető, hogy már fiatalabb korában is kapcsolatban állhatott a Tanácsköztársaság által a polgári radikális közös gyökerek ellenére – vagy éppen azok miatt – háttérbe kényszerített, a Horthy-rendszer által betiltott társasággal, és ennek következtében döntött a távozás mellett. Hogy indokai Kertész Mihályéival vagy Lugosi Béláival voltak-e rokonságban, még homály fedi előttem – de ennek aligha lehet képregényes vonatkozása.

Aztán 1928-ban már Párizsban bukkant fel, és az amerikai King Features Syndicate mintájára létrehozta az Opera Mundi sajtóügynökséget. Ezen a pontos érdemes megállni egy pillanatra, hiszen a „szindikátusok” döntő szerepet játszottak a comic strip kialakulásában és közvetve az egész amerikai képregény fejlődésében. Az USA-ban nem léteznek országos napilapok, néhány kivétellel valamennyi nagyváros újságát csak helyben lehet kapni. Az ügynökségek ezeknek szolgáltatnak tartalmakat, leginkább publicisztikát, karikatúrákat és képregényeket. A regionális terjesztésnek köszönhetően az egyes államok lapjai egymással nem konkurálnak – ezt használták ki a sajtóügynökségek arra, hogy ugyanazokat a cikkeket, rajzokat, sorozatokat több helyre is kiajánlják. Ezzel a megoldással végeredményben mindenki jól jár, és az így elérhető összesített példányszám kifizetődővé, sőt, egyes szerzők számára nagyon is jól jövedelmezővé tette az írást, rajzolást.

Ezt a modellt adaptálta tehát Winkler Franciaországra, ahol a vidéki napilapok máig meghatározó szerepet töltenek be. De míg a King Features-nél csak az egyik – bár igen jelentős – cikknek számított a képregény, az Opera Mundi kezdetben kizárólag ezzel foglalkozott, és éppen a King Features-től vett át amerikai comic stripeket. Winklernek köszönhetően ismerkedtek meg a francia olvasók olyan figurákkal, mint Flash Gordon, Blondie és Popeye. De még ennél is nagyobb fogást jelentett a pont ebben az időszakban induló Walt Disney-univerzum megszerzése. Winkler megérezte, hogy valami egészen különleges lehetőség előtt áll.

Érdemes itt visszatekinteni a francia képregény történetére. Bár „hivatalosan” a Yellow Kid megjelenésétől számítjuk a képregény létezését, Outcault valójában csak egy – igaz, roppant lényeges – újítást vezetett be, méghozzá a már a középkor óta ismert, és a sajtórajzokban rendszeresen használt phulaktérion, modern nevén szövegbuborék használatát. Ettől az egy kritériumtól eltekintve azonban Rodolphe Töpffer genfi író, pedagógus és politikus már 1827-ben olyan rajzos történeteket készített, amelyekre  ma mindenki habozás nélkül rávágja, hogy ezek bizony képregények. Mi több, Töpffertől származik a képregény első elméleti meghatározása: könyveiben a rajzok és a szöveg külön-külön értelmezhetetlenek, együtt mesélik el a történetet.

A francia képregény lényegében ezt a hagyományt követte egészen az 1930-as évekig, és közeli rokonához, az illusztrált történetekhez hasonlóan a gyermekirodalom részét képezte. Bár elvétve előfordultak szóbuborékos képregények, jellemzően megtartotta a képaláírásos módszert. A felnőtteknek szóló napilapokban addig nem fordultak elő képregények, maga a comic strip műfaja ismeretlen volt Franciaországban, mint ahogy az ebből kinőtt comic book, vagyis kizárólag képregényeket tartalmazó magazin is.

Winkler annyira eltökélt volt, hogy 1930-ban elutazott Hollywoodba, ahol személyesen is tárgyalt Walt Disney-vel és bátyjával, a kreatív testvér üzleti ügyeit egyengető Roy Disney-vel. Kitartását siker kísérte, és megszerezte Mickey Mouse és társai európai kiadási jogait. Mickey a Le Petit Parisienben debütálva hódította meg az olvasóközönséget, és Winkler máris még ambiciózusabb terveket dédelgetett.

Évekig tartó előkészítést követően 1934 nyarán megjelent a Le Journal de Mickey „nulladik” száma, majd októbertől beindult a nyolc oldalas hetilap. Szakítva a francia hagyománnyal, kizárólag szóbuborékos képregényeket tartalmazott, a Walt Disney-címeket olyan népszerű  kalandhősökkel kiegészítve, mint Brick Bradford és Jungle Jim. Winkler főszerkesztőként hatalmas aktivitást fejtett ki, és mindent személyesen ellenőrzött. Még a Disney-karakterek francia neveit is vele kellett jóváhagyatni, nagy részüket ő maga találta ki.

A lap népszerűsége hetek alatt rekordokat döntött, 400 ezres példányszámmal tízszer annyit adtak el belőle, mint a korábbi legkedveltebb gyerekújságból. A páratlan sikertörténetet a II. világháború kitörése szakította félbe. 1940-ben a német csapatok megszállták Franciaország északi részét, délen pedig a Vichy-ben székelő bábkormány került hatalomra. Amerikai képregények közléséről többé szó sem lehetett, s bár a Journal de Mickey egy időre délre költözött, a lap teljesen átalakult – bizarr módon a névadója nélkül, francia gyártású, képaláírásos történetekkel, egyre silányabb papíron és zsugorodó példányszámban jelent meg egy ideig, majd teljesen leállt. Magának Winklernek zsidó származása miatt nem lehetett maradása. Amerikába kényszerült emigrálni, ahonnan tollával harcolt a nácizmus ellen: a Washington Post rovatot biztosított számára, és feleségével, Bettyvel közösen álnéven írt leleplező könyveket a német hatalmi törekvésekről.

1945-ben a Winkler visszatért Párizsba, és felélesztette az Opera Mundit, és 1947-től ismét kapható volt egy újabb Winkler-féle Walt Disney-képregényújság, amelynek ezúttal Donald volt a névadója. Ám sem az ügynökség, sem a hetilap nem folytathatta pontosan ott, ahol öt évvel korábban abbahagyta. Az 1949. július 16-i törvény az ifjúsági irodalomról szinte lehetetlenné tette számos amerikai képregény importját. A kommunista és a katolikus sajtó (más-más irányú, de egyaránt az amerikai befolyást korlátozni óhajtó) folyamatos támadásainak a középpontjába került Winkler stratégiát váltott: francia szerzőktől rendelt meg képregényeket.

Az ötvenes években szinte dömpingszerűen gyártotta az Opera Mundi a napisajtó számára a képsorokat. Sokszor népszerű regényeket adaptáltak, illetve végeláthatatlan, mára teljesen elfelejtett sorozatokat indítottak. A tömeges termelésben számos alkotó vett részt hosszabb-rövidebb ideig – még Gotlib is az Opera Mundinál kezdte pályáját beíróként, 1954-ben.

Bár abban az időben nem mindig szignálták műveiket a rajzolók, néhányuk nevét későbbi munkáik alapján jól beazonosították a korszak kutatói. Leginkább azokat érdemes kiemelni, akik az 1952 júniusában megújult, és a legnagyobb francia kiadó, az Hachette égisze alá került Journal de Mickey-ben is szerephez jutottak. Az új folyamnak már az első számban volt francia képregény, méghozzá éppen Mickey főszereplésével: az amerikai kisegér innentől kezdve évtizedeken keresztül utazott a francia történelemben. A hetilap folyamatosan bővült, rövidesen felfutott 32 oldalra, akadt hát munkája az Opera Mundis stábnak: Jacques Blondeau, Martine Berthélémy, Paul Gillon és José Larraz feltétlenül megérdemli, hogy megemlítsük a nevüket. A történetek írói közül a Winkler által felfedezett Juliette Benzoni történelmi témájú női regényeivel Magyarországon is nagy népszerűségnek örvend.

Winkler folyamatosan bővítette sajtóbirodalmát, női lapot alapított, elsőként adott ki politikus-életrajzokat, és egy időben az egyik legolvasottabb napilap, a France Soir főszerkesztője is volt. Az Opera Mundi egyik legsikeresebb képregényéből, a Janique Aimée-ből készült tévésorozatnak ő írta a forgatókönyvét Paul Vandor álnéven. Még idős korában is aktív maradt: 1975-ben részt vett a Tintin francia kiadásának a megújításában, rá egy évre pedig Robert Hersant-nal közösen felvásárolta a France Soirt. 1982-ben halt meg Melunben. A francia sajtóban kifejtett munkásságáért megkapta a Becsületrend lovagi fokozatát, és halála után beválasztották a Disney Legendák közé.