Már bő húsz éve, hogy megjelent a The Long Halloween című, minden idők egyik legjobb Batman-történetének megszavazott, 13 részes minisorozat. A rajongók között széles körben elfogadott nézet szerint kiállta az idő próbáját, népszerűsége töretlennek látszik. Sokáig nem úgy tűnt, hogy valaha is megjelenhet magyarul, ám a nagy DC-sorozat részeként most mégis kézbe vehetjük.

A képregény szerzője az a Jeph Loeb-Tim Sale páros, amely öt évvel korábban, 1991-ben hívta fel magára a figyelmet egy Challengers of the Unknown minisorozattal, majd néhány Legends of the Dark Knight történet erejéig lehetőséget kapott a Batman-sorozatok szerkesztőjétől is. Az igazi áttörést azonban a Hosszú Halloween hozta el a számukra, és a következő években egymást követték a nagyra értékelt közös művek a DC és a Marvel ikonikus figuráiról, Supermanről, Pókemberről, Fenegyerekről, Hulkról.

A Hosszú Halloween a Batman-kánon egyik fontos momentumát meséli újra, Harvey Dent főügyész átalakulását a Kétarcú nevű szuperbűnözővé. A történet nem sokkal Frank Miller kultikus, a Denevérember komor kezdeteihez visszavezető műve, Az első év után játszódik, és nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az vége tért. Ez már meg is előlegezte a Batman, Dent és Gordon rendőrfelügyelő közötti együttműködés fontosságát: hárman összefogva képesek lehetnek megtisztítani Gotham Cityt a bűntől.

Loeb egyik központi témája a három férfi közti bizalom alakulása, hitük abban, hogy a céljuk elérhető. Mindhárman többször is megismétlik, hogy hisznek önmagukban, hisznek a városban. Sikerük sarokkövei Gordon megvesztegethetetlensége, Dent elszántsága, Batman kérlelhetetlensége: az álruhás igazságosztót nem kötik a hivatalos eljárások, jóval hamarabb és kevesebb bizonyíték alapján cselekedhet, mint a rendőrség, amely elfogadja a segítségét, nem hátráltatja a munkáját; és ha közös erővel összegyűjtötték a vádemeléshez elégséges anyagot, az ügyész minden erejével azon lesz, hogy a bűnösök ne kerülhessék el a felelősségre vonást.

A gépezet azonban az első pillanattól kezdve akadozik, aminek személyes okai vannak. Gordon élete nyitott könyv, Batman azonban nem fedi fel titkos kilétét társai előtt, így alteregója, Bruce Wayne szinte óhatatlanul bekerül a gyanúsítottak közé, hiszen üzleti és családi okokból kapcsolódik a város maffiavezéreihez. Dentről az olvasó biztosan tudhatja, partnerei pedig elég hamar sejteni kezdik, hogy türelmetlensége és magánéleti problémái befolyásolhatják a döntéseit, amelyeket nem oszt meg a partnereivel.

A cél a szervezett bűnözés felszámolása, amit különösen bonyolít, hogy a Gotham városát Halloweentól Halloweenig egy éven át minden ünnepnapon sújtó sorozatgyilkosság áldozatai éppen, hogy ebből a körből kerülnek ki. Sőt nem elég, hogy a Falcone és Maroni családok rivalizálása összekuszálja a szálakat, hamar színre lép egy sor álarcos, részben különleges képességekkel rendelkező alvilági alak.

Utóbbiak felbukkanása a történet másik központi témája. Míg Az első évben nem szerepeltek szupergonoszok (Jokert csak az utolsó oldalon említik meg), a Hosszú Halloweenben tucatjával szabadulnak rá a városra. Ellentétben a maffiával, amelyet kizárólag a pénz és az annak a megszerzését biztosító hatalom érdekel, a maskarások indítékai gyakran kiszámíthatatlanok, sőt érthetetlenek.

Gordon felügyelő nem az első az amerikai képregény történetében, aki megfogalmazza azt a hipotézist, hogy egy álarcos igazságosztó (jelen esetben Batman) megjelenése mintha vonzaná az álarcos bűnözőket, számuk hónapról hónapra szaporodik. Ami a képregények logikáján belül akár mély filozófiai kérdésnek tűnhet, valójában a képregényipar logikájából következik: egy erős és színes hősnek erős és színes ellenfelekre van szüksége. Ez Batmannél tökéletesen lekövethető. Az 1930-as évek végén, 1940-es évek elején többnyire közönséges gonosztevőkkel vette fel a harcot, gengszterekkel, rablókkal, csalókkal gyűlt meg a baja, sokáig nem is nagyon voltak visszatérő ellenfelei. A szuperbűnözők is csak később jelentek meg a történetekben, bár természetfeletti – vagy annak látszó – erőkkel már korábban is meggyűlt a baja. Az 1960-as évektől kezdve aztán alig volt olyan epizód, amelyben ne szerepelt volna Joker, Pingvin, Macskanő, Agyagpofa, Méregcsók, Rébusz vagy valamelyik más színes figura.

Az át- (vagy vissza-?) rendeződést jelzi Az első év és a Hosszú Halloween közötti különbség a szervezett bűnözés ábrázolásában. Míg Miller sztereotipikusan, de realista módon mutatja be a maffiavezéreket, Loeb – nyilván tudatosan – a Keresztapa alakjainak torz, néha szinte parodisztikus másait vonultatja fel. Noha a történetben néha úgy tűnik, a szupergonoszok a maffiacsaládok megbízását teljesítik, a végére éppen hogy ők kerülnek helyzetbe.

Ebben az olvasatban a Hosszú Halloweent akár az amerikai képregényipar metaforájának is tekinthetjük: a realizmusra, a racionális alapokon nyugvó pénzhajszolásra és hatalomhalmozásra csak mérsékelten vevő az olvasó (talán mert ezekből úgyis túl sokat lát a valóságban), míg a szeszélyesen viselkedő, cselekedeteikben nem egyszer minden logikát áthágó szupergonoszokat mindig örömmel látja. Kiváló példa erre Macskanő, akiről mindvégig nem derül ki, hogy ki bérelte fel, milyen célból, és mennyire tartja magát a megrendelő kívánságaihoz vagy rögtönöz pillanatnyi kedve vagy érdeke szerint. Csak annyit tudunk meg biztosan, hogy egyre erősebben vonzódik Batmanhez (amivel Loeb lényegében előkészíti a Hushban beteljesülő románcukat).

Gyakran felmerül a kérdés, hogy Batman mennyire szolgál rá valójában a „világ legjobb detektívje” elnevezésre, és ez a történet sem kivétel. Nem mondhatni, hogy valami fantasztikus nyomozói munkát végezne, sokkal jellemzőbb rá ezúttal is a pofozkodás. Ám a Hosszú Halloweennek van egy sajátossága, ami miatt különösen jogos a kételkedés. Miután ugyanis Batmanék felderítették a tettes kilétét, és megnyugtatták az olvasót is afelől, hogy az ügy lezárult, egy váratlan csavarral valaki más vállalja magára a gyilkosságok egy részét – ám erről csak mi értesülünk, a többi szereplő nem. Ha Batman valóban a világ legnagyszerűbb detektívje, az illető hazudott, netán képzeleg. Ha viszont igazat mondott, Batman ezúttal tévedett. Szabad a választás.

Noha igazságérzetünket sértheti, hogy esetleg valaki nem bűnhődött meg tetteiért, illetve természetes kíváncsiságunk marad kielégítetlen, az egyértelműség hiánya cseppet sem árt a mű élvezetének. Ebben a tekintetben Loeb hűséges követője a kötet címét minden bizonnyal ihlető Raymond Chandlernek (akinek a The Long Goodbye című regénye magyarul Elkéstél, Terry! címen jelent meg), hiszen neki is a hangulatteremtés, az események izgalmas bonyolítása volt az erőssége, nem pedig a logikus megoldás.

Elsőre nagyon bejött nekem ez a képregény, és most újraolvasva is tetszett, nem zavartak a fenti következetlenségek. Egy dolgon azonban elgondolkodtam. A Hush ellen sokaknak az a fő kifogásuk, hogy a történet kimenetele szempontjából feleslegesen vonultat fel számos szereplőt. Márpedig ugyanez tetten érhető a Hosszú Halloweenben is, mármint a fenti „hatalomátvétel” hangsúlyozását leszámítva. Oké, Macskanőre szükség van, Rébusz és Méregcsók szerepe is magyarázható, de például Solomon Grundy hiánya nem tűnne fel, és a Kalapos-Madárijesztő páros feltűnésében is van némi erőltetettség. Joker meg maximum arra jó, hogy még jobban összezavarja a szálakat.

Nem beszéltem még a rajzokról, ami képregény esetében megbocsáthatatlan mulasztás. Tim Sale-nek nagyon egyedi stílusa van, ami sokféle képregényhez remekül illik, másoknál viszont néha kifejezetten idegesítő. A Hosszú Halloweenben többnyire igen jó munkát végzett (vagy mondjuk úgy, többnyire jól passzol hozzá az alapstílusa), ám a „hősies” beállítások néha túl groteszkre sikerültek, és feltűnő, hogy mennyire nem sikerül elkapnia Macskanő kecses, szexi kinézetét. De hát ez a világ nem tökéletes.