„A képregény, amelyről már megjelenése előtt mindenkinek van véleménye” – talán ezzel lehetne összefoglalni, miért nehéz a kritikus dolga, amikor tárgyilagosságra törekedve szeretne írni Csepella Olivérnek a hosszú várakozás után 2017. december első felében végre valóban elkészült és megjelent képregényéről. Messze nem olyan nehéz, persze, mint magának a szerzőnek, aki nagyot ígért (illetve helyesebb lenne úgy fogalmazni: akivel nagyot ígértetett a felhajtás), és most ütött a bizonyítás órája.

Csepellának volt egy jó ötlete, megcsinálta 20 oldalas diplomamunkának, és erre meglehetősen szokatlan módon felfigyelt egy komoly látogatottsággal rendelkező hírportál (az azóta már nem létező cink.hu). A zombikat aprító költők témája sokaknak megmozgatta a fantáziáját, feltehetően ezért is döntött úgy az alkotó, hogy kibontja a történetet a maga teljességében. Ám mivel nem akart munka mellett elcsípett szabad félórákban rajzolni, támogatókat keresett. A magyar képregénypiac olyan, amilyen, nem csoda, hogy a kiadók azt mondták neki, jöjjön vissza, ha már kész lesz, majd akkor beszéljünk. Ezért aztán 2014. végén feldobta az Indiegogóra, hogy közösségi finanszírozásban valósítsa meg. Ekkor már nem csak a cink, hanem más népszerű internetes portálok is besegítettek azzal, hogy pont a kampány nyitónapjára időzítettek róla szóló cikkeket, vele készített interjúkat, így az érdeklődőknek elég volt rákattintaniuk a beágyazott linkre. Az eredmény minden várakozást felülmúlt, a kért összegnek a kétszerese jött össze. Nem volt hát mese, meg kellett rajzolni a beharangozott 12 hónap alatt.

Itt kezdődött a probléma, amelyet – lássuk be – valamennyire előre lehetett látni. Csepella tervezőgrafikus, nem képregényrajzoló, korábbi publikált képregényes munkássága pár oldalra korlátozódott egy barátja fanzinjában. Fogalma sem volt, nem is lehetett, mit jelent 200 oldalnyi képregényt megrajzolni, még az általa választott viszonylag egyszerűnek látszó stílusban is. Mi több, a történet sem volt igazán kész, a szerző csak egy határozott elképzeléssel rendelkezett, jelenetekre, oldalakra lebontott forgatókönyvvel nem. Néhányan meg is jegyezték, hogy az egyébként nagyon szórakoztató ötletben nem biztos, hogy benne van egy ilyen hosszú történet, páran még azt is hozzátették, hogy a stílus egy ekkora kötethez némileg unalmasnak bizonyulhat.

Csepella mindenesetre munkához látott, és innentől kezdve sajnálatosan kevesen hallottunk a projekt helyzetéről. Pártolók és kételkedők egyaránt szerették volna tudni, hogyan halad a dolog, és míg előbbiek rendkívüli türelemről tettek tanúbizonyságot, az idő előrehaladtával – és pláne az eredeti határidő lejártával – utóbbiak egyre hangosabban fejtették ki nem éppen barátságos véleményüket. A bosszúságot fokozta, hogy a támogatóknak beígért folyamatos tájékoztatás (egy titkos blogon) nemigen valósult meg, azok pedig, akik valamilyen okból úgy döntöttek, hogy majd csak a kész produktumra adnak pénzt, még ennyit sem tudhattak meg a fejleményekről, hiszen a Nyugat+Zombik Facebook-oldalra csak nagy ritkán került fel újabb közlemény.

A kampány 2014 végén zárult le, a képregénynek eredetileg 2015 végén kellett volna megjelennie, a kész könyvet 2017 végén vehettük kézbe. A három év alatt többször is belobbantak az indulatok, komoly szóváltások alakultak ki a Facebookon, amelyekben a szerző sosem vett részt (helyesen), viszont más alkalmakat sem ragadott meg a kommunikálásra (helytelenül). Némi túlzással úgy jelent meg a Nyugat+Zombik, hogy nem tudjuk, mi történt vele, körülötte az elmúlt három évben. Ez pedig óhatatlanul találgatásokra adott okot.

Próbálok innentől kezdve nem foglalkozni azzal, hogy ki mit várt, ki mit kapott, azt kapta-e, amit várt, és kizárólag a képregényre mint termékre és olvasási élményre koncentrálni.

Esetleges türelmetlen olvasóim számára véleményem summázásával kezdem: a Nyugat+Zombik egy nagyrészt kellemes szórakoztatást biztosító, kicsit túl hosszúra sikeredett képregény. A sztorija meglehetősen egyszerű, de leköti a figyelmet, és az ember meg tudja bocsátani neki, hogy a vége nem durran akkorát, mint amit az eleje alapján remélnénk. A fő karakterek kifejezetten jól vannak kitalálva, irodalomtörténetünk modellként szolgáló nagyságai minden bizonnyal hatalmasakat kacagtak volna rajzolt alteregóikon. A szerző által teremtett szereplők közül Kata, a pincérlány sikerült a leginkább, a gonoszok ellenben felejthetők, valójában csak ürügyként szolgálnak a történethez, amelynek a tétje valahogy sosem tűnik igazán komolyan vehetőnek. Ami végül is egy humoros képregénynél nem olyan nagy baj.

Nem tartom mérföldkőnek a magyar képregény történetében, figyelemre méltónak azonban nagyon is. Legfőbb erénye az a könnyed modernitás, amellyel minden erőltetettség nélkül járkál át a zsánerek és hangvételek között. Szinte végigzongorázza napjaink nemzetközi pop- és geek-kultúrájanak minden toposzát, és magától értődően fűz bele csak a magyar olvasó számára értelmezhető elemeket Babitséktól az ősmagyar táltosokig (és az eddig számomra is ismeretlen Akkezdet Phiai nevű zenekarig). Maradéktalanul azért nem tudom dicsérni, mert érzésem szerint túl sokat markol, elragadtatja a sziporkázás lehetősége, a poén- és referenciaparádé egy idő után követhetetlenné válik.

A probléma egyik forrása meglátásom szerint maga a terjedelem. Nem tudom hirtelen megmondani, hogy 268 oldalával a Nyugat+Zombik elnyeri-e a „leghosszabb magyar képregény” címet, de hogy minimum dobogós, annyi biztos. Bár fejezetekre osztódik, a történet valójában sosem szakad meg igazán, igyekeztem hát én is folyamatosan olvasni. Ez nagyjából sikerült is, két vagy három nekiülésre jutottam el a végéig. Bevallom, kicsit belefáradtam, ami minden bizonnyal részben a saját hibám. De az egyik első gondolatom a 80. oldal táján az volt, hogy jobban élveztem volna, ha 30-40 oldalas havi füzetekben jelenik meg. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a véleményemmel parányi kisebbségben vagyok, hiszen a mai tartalomfogyasztók igen nagy része teljes tévésorozat-évadokat néz meg egyhuzamban, és nehezen tolerálja még a napi folytatásokat is. Heteket, hónapokat meg pláne nagyon nem szívesen vár, hogy megtudja, miként alakul a megkedvelt szereplők sorsa. Hagytam magamban ülepedni az élményt, néhány nap után elővettem megint a kötetet, és kicsit más tempóban, a történet alakulásának és végének ismeretében kicsit más dologra figyelve másodszor is elolvastam. Érdemes volt, sok minden feltűnt, ami elsőre nem – ám az az érzés, hogy a 268 oldal túl sok ehhez a sztorihoz, még inkább felerősödött bennem.

Előzetesen attól tartottam, hogy a választott rajzstílus és a fekete-fehér-sárga túlságosan szűk kereteket szab a lehetőségeknek. Szerencsére ebben a tekintetben kellemes meglepetéssel szolgált a kötet, és a vendégrajzolók (László Márk, Felvidéki Miklós) bevonása a más idősíkok ábrázolására szintén pozitívan járul hozzá az összhatáshoz. A használt betűtípus passzol a rajzhoz, csak ritkán éreztem monotonnak, csupán egy-két helyen gondoltam, hogy lehetett volna nagyobb a fokozat, mert már az olvashatatlanság határán mozog.

Nem mélyedtem el a képregényes eszközhasználatban, de akaratlanul is feltűnt, hogy Csepella néha nagyon ügyesen alkalmaz ötletes megoldásokat mind egy-egy panelen, mind egy-egy oldalon belül. Máskor viszont a zombimészárlás lendületétől elragadtatva olyan bakugrásokat tesz, hogy nehéz megérteni a képek szekvenciáját. Természetesen lehetetlen egy ilyen vastag kötetben minden oldalon következetesnek lenni a képregényes formanyelv használatában, de a sutaságokat jó lett volna kigyomlálni a kiadás előtt.

Mint már utaltam rá, maga a történet nem különösebben érdekes, sokkal izgalmasabb a tálalás módja, tele morbid burleszkkel. A Nyugat által jelképezett nyugati kultúra szembeállítása a pogány magyar hagyományrendszerrel nem mentes az aktuálpolitikai áthallásoktól, ám „Árpád bosszújának” az abszurditása remélhetőleg a legelvakultabb soviniszták kivételével mindenki számára elveszi ennek az élét, egy markánsabb állásfoglalás nem illene a képregény hangulatához.

Muszáj természetesen beszélni a nyugatosok szerepeltetésének módjáról is. Őszintén szólva nehezemre esik azt hinni, hogy ennek a képregénynek a hatására felfokozódna az érdeklődés Ady, Babits, Karinthy vagy akár Tóth Árpád munkássága iránt, meg hát egyébként sem hiszem, hogy félteni kellene őket a feledéstől. Nem gondolom azt sem, hogy disszertációt kellene írni arról, hogy „játszódhatna-e” egyáltalán a történet Babits 34. születésnapján, rá kellene-e mutatni, mekkora realitása van annak, hogy a hét költő és író pont 1917. november 25-én egy helyen tartózkodjon. (Gondolom, nem sokkal több, mint hogy valóban zombikkal gyűljön meg a bajuk.) Ám Csepella rendszeresen bizonyítja, hogy nem csak a középiskolai irodalomórák halvány emlékeire hagyatkozott karakterei megalkotásában. Igen, a nyugatosokról jóval többet tudunk, mint bármely korábbi kor költőiről és íróiról, mert már az ő idejükben sem számított szentségtörésnek beszélni arról, hogy egy nagy művész nem feltétlenül viselkedik mindig példásan a magánéletben. Valamennyiük esetében bőségesen adódott alapanyag, amiből fel lehetett építeni egy jellegzetesen „adys” Adyt, egy tipikusan „kosztolányis” Kosztolányit (és Esti Kornélt). És ez tényleg jól sikerült. Csepella nem félt akár letolt gatyával ábrázolni a kor meghatározó költőjét, tiszteletlensége sosem lépi át a durvaság határát.

A képregénynek mindenképpen a szöveg az egyik erőssége, még ha néha furán is hat a jambikus verselés keveredése a mai szlenggel. Historizálni persze eleve lehetetlen lett volna, nem tudjuk, hőseink hogyan beszéltek valójában egymással a szerkesztőségi értekezleteken. Kavalkádként záporoznak a személyre szabott szellemességek, talán túl szaporán is. Úgy gondolom, nem csak a terjedelmet lehetett volna meghúzni egy alaposabb szerkesztéssel, hanem magára a szövegre is ráfért volna egy kis gyomlálás. És persze bosszantó, hogy néhány feltűnő helyesírási hiba is bennmaradt.

A Nyugat+Zombik projektre mindenképpen úgy fogunk emlékezni, mint 2017 egyik fő magyarországi képregényes eseményére. A számos viszontagság dacára pedig egy reménysugárnak tekinthetjük, hogy talán idővel megint lesznek olyan magyar képregények, amelyek közösségi finanszírozásban valósulnak meg – Csepella Olivér sikeres kampánya óta ugyanis eddig minden más próbálkozás elhasalt valahol. Maga a képregény azonban szerintem inkább úgy marad meg emlékeinkben, mint egy egyedülálló vállalkozás, amely úgy érezte, szabad tökéletlennek lennie. Az alkotó beteljesítette álmát, jogosan elégedett a művével, s hogy mi mit kezdünk vele, már a mi dolgunk.