Túl régen olvastunk új képregényt Pilcz Rolandtól, és ő is érezte, hogy a helyzet tarthatatlan. Ám ahelyett, hogy végre lezárta volna Kalyber Joe immár hat éve befejezésre váró történetét, inkább fogta magát, és indított egy újat – amely ráadásul a Kalyber egyik mellékszereplőjéről szól. (Számítógépes szövegszerkesztővel ugyan nem nagy ügy újra meg újra bemásolni a teljes nevét, de maradjunk a Kay-nél, ahogy maga a képregény is.)

A hat év alatt Rolanddal sok minden történt, az amatőr szerzői kiadványosból profi színező lett, előbb az amerikai Zenescope, majd az ausztrál Cloud Comix, legutóbb pedig a szintén amerikai Dynamite sorozatos megbízásainak köszönhetően – legutóbb a gyakori alkotótársa, Tondora Judit által rajzolt Wonder Woman vs Bionic Woman minisorozaton dolgozhatott.

De az új kiadványban nem csak a színek lettek sokkal jobbak, az egész kiadványról el lehet mondani, hogy jóval komolyabb vállalkozás, mint a korábbiak. Roland vonalvezetése biztosabb lett, a történet szerkezete letisztultabb, egyáltalán minden tekintetben érettebb ez a képregény. A rajzstílus is megváltozott, ez az új jóval közelebb áll a realizmushoz, a végtagok nincsenek már gumiból, és nincs mindenkinek hatalmas szeme (cserében van viszont hegyes orra, de ezt a szerző tudatosan is vállalja az utószóban).

Örülök ennek a képregénynek, mert jó lépés abba az irányba, hogy legyenek igazi kalandképregényeink. Nem olyan ambiciózus vállalkozás, mint a Kittenberger, és nem annyira pontos zsánermásolat, mint Halmi Zsolttól A halál temploma, de egy lendületes és szórakoztató történet, bármely korosztálynak. Igen, vannak benne Indiana Jones-jellegű dolgok, de ellentétben a Kalyberrel, mentes a beavatottakkal összekacsintó poénoktól.

Tetszik az is, hogy egy vékonyabb füzet formájában jelent meg az első rész, így sokkal valószínűbbnek látom, hogy elég gyorsan követi majd a második. Aztán előbb-utóbb majd csak sor kerül csendesen a Kalyber utolsó részére is…