Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a világ minden bajának a pénz a forrása, ebből egyenesen következik, hogy a legnagyobb bűnösök a gazdagok (aki minden bizonnyal kizsákmányoló, csalafinta vagy törvénytelen módon tettek szert vagyonukra). A csúnya gazdagokkal szemben pedig minden eszköz megengedett, hogy elszedjük tőlük, ami igazság szerint nem is jár nekik.

Nem kell ahhoz kommunistának vagy anarchistának lenni, hogy érdemeket találjunk ebben az egyszerű világképben. Robin Hood, a hősies útonálló már a XIII. században megragadta a plebejus képzeletet, és idővel elterjedt róla, csak azért rabolja ki a gazdagokat, hogy a zsákmányt szétossza a szegények között.

Semmi hasonlót nem tételeztek fel a francia ponyva egyik kiemelkedő figurájáról, Fantômasról, ám ő is a gazdagokat fosztogatta előszeretettel, nevetségessé téve a gazdagok kiszolgálójának tekintett rendőrséget. Ez elegendő volt ahhoz, hogy az első világháború előtti években százezrek borzongással vegyített csodálattal olvassák sűrűn megjelenő kalandjait. Bár a karakter népszerűsége idővel megkopott, a hatvanas években ismét előtérbe került, részben a Jean Marais és Louis de Funès főszereplésével készült filmeknek köszönhetően. De már ezt megelőzően újra kiadták a regényeket is, olcsó zsebkönyvként, és nem csak Franciaországban.

A legenda szerint egy milánói kiadóvezető felesége, Angela Giussani egy vonaton talált egy olvasás után eldobott Fantômas-regényt, ez adta neki az ötletet, hogy alkosson meg egy saját, hasonló figurát. Az pedig megerősített tény, hogy a hölgy kifejezetten figyelte az ingázók olvasási szokásait, és ezekből következtetett arra, hogy egy kis méretű zsebkönyv lehet történetei legalkalmasabb hordozója. Azt is elismerték a Giussani-testvérek (Angela hamarosan bevonta szerzőtársnak a húgát, Luciannát), hogy olyan embereket tekintettek elsődleges célközönségnek, akiknek a számára a folyó szöveg követése talán nehézséget jelent, egy izgalmas és látványos képregényt viszont szívesen kézbe vennének.

Már az első Diabolik-történetekből világossá vált, hogy a főszereplő egy rendkívül ügyes, ám az eszközökben nem válogató bűnöző. Ezek a képregények a Comics Code Authority által megzabolázott Amerikában elképzelhetetlenek lettek volna, és a ifjúságnak szóló műveket szabályozó franciaországi törvény sem engedte, hogy a történet végén ne sújtson le az igazságszolgáltatás, a rablógyilkos ne kerüljön börtönbe. Nem tudom, Olaszországban létezett-e hasonló előírás – csakhogy Angeláék nem is a fiataloknak szánták a Diabolikot, hanem a pendalori-knak, a naponta órákat vonatozó munkásembereknek. Így született meg a fumetto nero, a felnőtteknek szóló olasz képregény, amelynek a Diabolik a legnevesebb és szinte egyetlen, a mai napig havonta megjelenő reprezentánsa.

A siker fenomenális volt, a Giussani-nővérek minden várakozását meghaladta. Arra meg biztosan nem számítottak, hogy felkapja a média és az értelmiség egy része. Rövidesen elszaporodtak az utánzatok, alig pár év után jöttek a megfilmesítések, és a Diabolik-jelenségnek hatalmas szakirodalma született. A kezdeti durvaságok némileg finomultak, főként a Diabolik mellé rendelt társnak, Eva Kantnak köszönhetően, és a hatvanas-hetvenes évek James Bond-filmjei is hatással voltak rá. A Diabolik a fumetto nerón belül is egyedi, amennyiben egyáltalán nem erotikus, a csinos hölgyek legfeljebb bikinire vetkőznek, az ágyjelenetek is diszkrétek.

Nem maradt el a nemzetközi siker sem, elsősorban Franciaországban és Jugoszláviában jelentek meg Diabolik-fordítások, de néhány epizód kijött angolul, németül, Brazíliában portugálul, Indiában tamil nyelven.

Magyarországon az idei debütálás előtt Diabolikot gyakorlatilag csak hírből, illetve a fiatalabb nézők számára átfazonírozott rajzfilmekből ismerhette a nagyközönség.

A frissen alapított Anagram Comics a júliusi képregénybörzére lepett meg minket az első magyar nyelvű Diabolik-képregényekkel, méghozzá rögtön hárommal, amelyek külön-külön és egységes tokban is kaphatók. A történetek közül kettő (Rémület az óceánjárón, Mérgek szigete) az 1990-es évekből származik, míg a harmadik (Szörnyek rejtekhelye) még újabb, 2010-ben jelent meg eredetileg.

Mindhárom epizód már a „szelídebb” oldaláról mutatja be Diabolikot és Evát, és megismerhetjük nemezisüket, Ginko felügyelőt, aki kénytelen-kelletlen gyakran együtt is működik velük. Közös vonás a sztorikban, hogy mindegyikben kiderül, a gazdagok ékszereinek az eltulajdonításánál vannak sokkal ocsmányabb bűncselekmények is. Az elsőben a nemzetközi vizeken való kalózkodás, a másodikban szennyező vegyszerek illegális tengerbe hajítása, a harmadikban pedig egy pedofil hálózat üzemeltetése übereli Diabolik szinte tapintatos besurranásait. Antihőseink mindegyik esetben hathatós segítséget nyújtanak az igazságszolgáltatásnak, miközben saját profitjukról sem feledkeznek meg.

A cselekmények egyszerűek, a történetmesélés jól követhető, és bár nagy vonalaiban kiszámítható, részleteiben tud szolgálni meglepő fordulatokkal. A Diabolik védjegyének számító maszkokat kreatívan használják fel az írók, némelyik epizódban ügyesen játszanak a vélt identitásokkal.

Ami a karaktereket illeti, Diabolik és Eva egyéniségéről nem sokat tudunk meg, de az világos, hogy kapcsolatuk a kikezdhetetlen kölcsönös bizalmon alapul, és egyenlő félként tekintenek egymásra. A gazdagok megkopasztása semmilyen morális gondot nem jelent nekik, nem éreznek szánalmat áldozataik iránt, de nem is látunk egyetlen olyat sem, aki ezt megérdemelné. Az övékénél irtózatosabb bűnök elkövetőire azonban megvetéssel, a rendes polgárok erkölcsi piedesztáljáról tekintenek le, és szükség esetén kegyetlenül végeznek velük. Az írók magától értetődőnek veszik, hogy ebben számíthatnak a megkönnyebbült és relatív igazságérzetében megerősített olvasó általános helyeslésére. Az ékszerüket vesztett dámák forduljanak a biztosítóhoz, és egyébként is úgy kell nekik, elkényeztetett lustaságoknak, akik hírből sem ismerik a munkát.

A Diabolik kivitelezése imponálóan egyszerű és hatásos. Oldalanként 2-3 kép, sok közeli plán, enyhén némafilmes arcjáték, minimális díszletek, nagyon ügyesen alkalmazott tónusok. Dinamikus akciójelenetek, tudatosan visszafogott adagolásban.

A magyar kiadó nagy bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy egyből három kötettel kezdett, és bár a kisméretű, fekete-fehér limitált kiadással nyilván nem verte magát bődületes költségekbe, vállalkozása nem kockázat nélküli. A Diabolik ugyanis Olaszországban tömegcikk, az immár 56 éves hagyománynak köszönhetően a mai napig százezres példányszámmal, rendszeres újrakiadásokkal. Tipikusan az a fajta populáris képregény, amelynek újságárusnál a helye. Pár száz példánnyal erre semmi esély, tehát arra van ítélve, hogy a roppant lelkes törzsvásárlói publikum körében rekedjen. Márpedig ez a kör mostanában különösen nagy (színes, vastag, keménytáblás, luxuskivitelezésű, drága) kísértések egész sorának van kitéve. A Diabolik mellett szól a barátságos ár és a rajongói éhség a sorozatokra.

Őszintén drukkolok a lelkes kezdeményezésnek, remélem, hogy bejön Horváth Antal Balázs számítása, és a Diabolik csak az első lesz az Anagram kiadványainak véget nem érő sorában.