A nagy amerikai képregényinvázió árnyékában szép csendesen begyűrűzött hozzánk a fumetti. Persze még mindig előbbiből van messze a legtöbb (2018-ban a hazai megjelenések 58 százalékát tették ki, míg a magyar szerzők munkái nem egészen 15 százalékot, az európaiak pedig még a Kockással együtt is alig több, mint 18 százalékot), de a fejlődés egyértelmű. Sőt a statisztikák szerint 1990-ig visszamenőleg csak amerikai és japán, az elmúlt öt évben pedig csak amerikai és francia képregényből jelent meg több magyarul, mint olaszból.

Ez a fellendülés három lelkes kiadónak köszönhető: a Frike Comics 2014-ben kezdte (akkor még a Fumax technikai segítségével), a korábban csak hazai szerzőkkel foglalkozó GooBo és a frissen alapított Anagram Comics pedig tavaly csatlakozott hozzájuk. A Frike immár három Bonelli-sorozatot visz: Dylan Dog, Dampyr és Morgan Lost, a GooBo a Dragoneróval indított, majd egy „vegyes” Bonelli-sorozattal folytatta, míg az Anagram egyelőre csak a Diabolikot futtatja.

Lássuk, hogy állnak ezek most, a címek ABC-sorrendjében.

Dampyr: a vámpírok és egyéb szörnyek elleni harcot háborús eszközökkel vívó Harlan Draka és társai 4 duplakötet után egy különszámot kaptak Az elveszett idő könyve címmel. A Claudio Falco által írt, Fabio Bartolini által rajzolt történet rendesen előre szalad az időben, hiszen megtudjuk belőle Harlan és barátai végzetét. Persze nem kell megijedni, ettől még nyugodtan be lehet majd szerezni a sorozat következő részeit is, ugyanis (nem hinném, hogy nagy „spoiler” lenne, ha elárulom) ez egy amolyan – a DC/Marvel világokból kölcsönözött kifejezésekkel élve – „imaginary story” vagy „what if” jellegű epizód.

Ha engem kérdeznek, őszintén szólva nem ezt választottam volna következőnek a 200 fölötti, magyarul még kiadatlan részből, de egynek elmegy. Ellentétben a fent említett DC/Marvel vonallal, a Bonellinél ügyelnek a következetességre, nem annak megfelelően alakul egyik vagy másik karakter jelleme, hogy éppen melyik író mire akarja használni. Harlan, Kurjak, Tesla, Caleb, Nick, Draka és a többiek úgy beszélnek, úgy viselkednek, ahogy megszoktuk, amilyennek megkedveltük őket. Ráadásul megismerünk egy másik dampyrt is, Charles Moore személyében, aki alkalmat teremt arra, hogy az író megvizsgálja, milyen más utak állhatnak egy vámpír-ember félvér előtt. Az őszre előre jelzett Dampyr 5 mindenesetre ígéretesebbnek tűnik.

Diabolik: a börzén nem volt belőle újdonság, de most kaptam kézhez a Hungarocomixra megjelent 6. és 7. kötetet. Ennek az akciósorozatnak (vagy legalábbis a magyar válogatásnak) az a legfőbb erénye, hogy nem lehet benne csalódni, nincsenek jelentős kilengések az epizódok minőségében, tipikusan „azt kapod, amit vártál” jellegű képregény. Legfeljebb annyit érdemes kiemelni, hogy a 6. részben (A halál árnyéka) Diabolikot ledönti a lábáról egy vírus, ezért barátnője és cinkosa, Eva Kant kénytelen szokásosnál is aktívabb szerepet vállalva kézbe venni a dolgokat, valamint megismerjük benne Ginko felügyelő élettársát, az ugyancsak önálló cselekvésre és döntésekre képes Alteát.

Továbbra is fennáll persze a Diaboliknál, hogy a főszereplő nem egy hős, hanem egy különlegesen ügyes és veszélyes bűnöző, aki elsősorban saját magára (és hűséges társára) gondol, és ha társadalmi szempontból helyeselhető cselekszik, arra mindig megvan a személyes oka. A nálunk megjelent (1990-es és 2000-es évekből származó) epizódokban már-már Robin Hood-szerűnek tűnő figurának a múltja jóval sötétebb és kegyetlenebb. Diabolik egy nagyon leegyszerűsített világban tevékenykedik, amelyben nincsenek közvetlen utalások a valóságra, ezért a sorozat olvasása mély gondolatok ébresztésére aligha alkalmas, sokkal inkább rövid kikapcsolódásra– ezt a feladatot azonban megbízhatóan teljesíti. A rajz minősége is kiegyensúlyozott, egyszerű, hatékony.

Dragonero: a GooBo igen szép tempóban pörgeti fantasy-sorozatát, egy éven belül már az 5. kötet jelent meg (ami 11 olasz epizódnak felel meg). Mivel már az első rész harmadánál megállapítottam, hogy ez engem nem tud lázba hozni, és a következőket nem is szereztem be, csak annyit tudok mondani róla, hogy az előzetesek alapján a rajz tartja a színvonalat, és látom a képregényes fórumokon, hogy szépen nő a tábora. Örülök, ha jól megy, kritikát-véleményt nem tudok róla mondani.

Dylan Dog: a tavaly októberi Dyd/Dampyr közös kaland óta nem volt újdonság a rémálmok nyomozójának szereplésével, új kötet májusra várható, ez már a nyolcadik lesz a Frike Comics sorozatában.

Maximum Bonelli: a Suttogó Szélről írtam már külön (figyelemre méltónak találom, ajánlom). Időközben elolvastam a sorozat első kötetét (magyarul) és újraolvastam a harmadikat (olaszul). Bár mindkettő az SF zsánerbe sorolható, jellegük erőteljesen eltér, ami részben keletkezésük idejéből is fakad: míg a sorozatban harmadikként bemutatkozó Nathan Never 28 évvel ezelőtt jelent meg először, az Árvák (Orfani) vadonatújnak számít.

Nathan Never kalandjai nagyjából ugyanakkor indultak, mint a Bonelli másik két alliteráló klasszikusa, a Dylan Dog és a Martin Mystère. Bár mindháromra igaz, hogy erőteljesen támaszkodnak a célközönség feltételezett preferenciáira (értsd: más, hasonló tematikájú képregények, filmek, regények világának, szereplőinek, képzeteinek az ismeretére), egyértelműen a Nathan Never az, amelynek írója, Antonio Serra a legtöbbet merít az amerikai pop/geek-kultúrából: Blade Runner, Alien, Star Wars, Terminátor, Asimov robotos regényei, Marvel-képregények (Cable talán, Machine Man egyértelműen), meg egy rakás manga/anime, amit inkább csak sejtek, mint ismerek. A rajz is erősen „szuperhősös”, Claudio Castellini sok Neal Adamset és Gil Kane-t olvashatott. Mindezek ma már egy eléggé nyilvánvalóan retró jelleget kölcsönöznek a kötetnek. Amit egyáltalán nem tartok bajnak, sőt talán pont ez lehet vonzó azoknak az új érdeklődőknek, akik az amerikai mainstream mellé keresnek valami (kicsit, de nem nagyon) mást.

Az Árvákat eddig csak felületesen ismertem, átlapozva, beleolvasva. Annyi hasonlóság mindenképp felfedezhető benne a Nathan Neverrel, hogy rengeteg referenciát tartalmaz, ám jóval frissebb, modernebb művekre, beleértve immáron a videojátékokat is. Ezek azonban már egy másik generáció referenciái, nemigen ismerem fel Roberto Recchioni író kikacsintásait.

Az Orfani az utóbbi időkben indult Bonelli-sorozatok két újítását is alkalmazza: egyrészt színes, másrészt pedig nem egy-két kötetes történeteket, hanem több köteten áthúzódó ciklusokat kínál, vagyis gyakorlatilag folytatásos képregény. A színeket illetően van bennem némi ódzkodás, mert megszoktam és megszerettem a fumetti fekete-fehérségét (ami nem mellékesen olcsóbb árat is jelent), de elismerem, hogy a színezők szép munkát végeztek. Kevésbé vagyok oda a rajzstílusért, néha már olyan érzésem volt, mintha egy mangát látnék. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bármi kifogásom lenne a mangák ellen, csak ez is kicsit szokatlan volt nekem egy Bonelli-címtől.

Szóval a grafikai kivételezés végül is rendben lenne nekem, az első rész története azonban cseppet sem győzött meg arról, hogy ezt a sorozatot követnem kellene. A főszereplő Árváknak életkorom alapján lassan nagyapja lehetnék. Esély sincs arra, hogy azonosulni tudjak velük, kizárólag sajnálni tudom szegényeket, de azt nagyon, ugyanis a „nagyobb jó érdekében” őket durván tesztelő felnőtteket legszívesebben kiradíroznám a történetből. Más korosztályok biztos jobban tudják élvezni, elvégre aligha véletlen, hogy Olaszországban komoly sikere van.

Morgan Lost: Szintén az újabb Bonelli-sorozatok egyike, amely 2015-ben indult. Ez is színes kivitelezésű, bár a feketén és a fehéren kívül csak piros árnyalatokat tartalmaz, ami egy egészen különleges hatást eredményez. (Sajnos az első kötetet a Frike még fekete-fehérben adta ki, a második rész, amely a börzére jött ki, már megegyezik az eredetivel.) A narráció módjában is van némi hasonlóság az Árvákkal, amennyiben ennek a sorozatnak az epizódjai is összefüggenek. Sőt az eredeti szériát 24 rész után le is zárta a kiadó, azóta különszámokkal folytatódik, más formátumban.

Az alternatív, steampunkos univerzumban játszódó történetek kitalálója Claudio Chiaverotti, akivel volt már szerencsénk találkozni Budapesten is néhány évvel ezelőtt (akkor egy Dylan Dog-különszámot dedikált). A rajz a szokásos megbízható Bonelli-realista színvonal, szinte észre sem veszi az ember, hogy a második számot más készítette, mint az elsőt – bár arra kíváncsi leszek, hogy kedvenc olasz rajzolóm, Giovanni Freghieri mit hoz ki Morgan Lostból a pár hónap múlva várható harmadik számban.

Chivarerottinak sikerült a magamfajta „érettebb” olvasó számára is érdekes koktélt kikevernie. Bár a Morgan Lost világa jóval hermetikusabb, mint a Dylan Dogé vagy a Dampyré, amelyben feltűnnek a valós élet hétköznapi emberei, jelenségei és problémái, még ha többnyire fókuszon kívül is, mégis hasonlóan működőképes, mint Miller Basin Cityje és környéke. Az is tetszik benne, hogy a lényegi különbségek a valósághoz képest nagyon hamar kiderülnek, és az író nem húz elő háromoldalanként egy-egy olyan új körülményt vagy információt, amely nem egy fantáziavilágot tesz egy idő után teljesen kiszámíthatatlanná és hiteltelenné. Ezzel megteremti magának azt a lehetőséget, hogy anélkül fogalmazzon meg finoman burkolt társadalomkritikát, hogy azt szájbarágásnak éreznénk.

Megjegyzés: A Frike Comics kiadványaiból tiszteletpéldányokat kaptam, mert lektorként dolgoztam velük, de nincs közöm a történetek kiválasztásához. A Diabolikot az Anagram Comics kiadója adta ajándékba, a GooBo kiadványait (Suttogó Szél, Árvák) a börzén vásároltam meg.