Pár héttel ezelőtt belekezdtem egy „A zsűritag nehéz helyzetben volt” munkacímű cikkbe, amelyben az Alfabéta-jelöltekről és magáról a zsűrizésről lett volna szó. Ezt aztán félretettem, mert a jelöltek egy részéről már írtam korábban, és mert a folyamatot illetően még mindig nem érlelődtek meg bennem kellőképpen az esetleges következtetések. Annyit azonban elárulok, hogy – bár a végeredmény egyértelmű volt, mindkét kategória nyertese meggyőző előnnyel végzett az élen – egy bizonyos képregényt illetően parázs vita alakult ki a zsűrin belül. És ez a Dia volt.

Ami engem illet, az „első benyomások” nagyon kedvezőtlenek voltak. Bár jómagam szinte egyáltalán nem tudok rajzolni, van bennem egy nehezen leküzdhető intolerancia a „rossz” rajzokkal szemben. Ez nálam nem a realizmus csodálatát jelenti, sőt sokkal többre tartom a személyes stílust – ha képregényt olvasok, nem fényképszerű pontosságot várok, hanem egy egyediséget, következetes kivitelezésben. De ha azt látom, hogy „ilyet én is tudnék”, ott már baj van. Van önkritikám, sosem mutatnám meg senkinek a firkáimat (nincs is mit, középiskolás koromban rajzoltam képregényt utoljára, a pad alatt, és természetesen kidobásra került).

Márpedig a Dia első látásra pontosan így néz ki: mint egy kb. 10 éves gyerek vagy egy minden tehetséget nélkülöző, de lelkes felnőtt rajzai. A szereplők rondák, a testtartásuk merev és suta, díszletek-hátterek alig vannak, és ha mégis, nincs mélységük.

Szóval megvettem a kötetet a Hungarocomixon a szerzőjétől, és amikor otthon elkezdtem olvasni, szinte csak a döbbenet miatt nem tettem le már a tizedik oldalon. Hanem elmentem a huszadikig, és csak akkor. Megállapítottam, hogy ez nem nekem való, félretettem, és azt hittem, soha többé nem is fogom elővenni.

Hogy ez mégsem így lesz, annak az első jelét Kránicz Bencének a Filmvilágba írt rövid kritikája adta. Picit csodálkoztam ugyan ezen, de mivel Bence közismerten érdeklődik a zine-ek és egyéb alternatív cuccok iránt, betudtam ennek a hajlamának. De aztán valaki nevezte a díjra, az előzsűriben pedig kapott elég voksot ahhoz, hogy jelölt is legyen, úgyhogy muszáj volt elővennem megint.

Ezúttal valamivel tovább jutottam, de megint erősebb volt az az érzés, hogy az időmet vesztegetem vele, ez nem egy jó képregény. Bár az Alfabéta-szavazás részletei titkosak (és azok is maradnak), nem nehéz kitalálni, hogy hová soroltam a hat döntős között. Aztán ahogy befutottak a voksok, indoklással alátámasztva, alig hittem a szememnek, hogy – az én „szakmai” véleményemhez képest – milyen jól szerepel a Dia. Sőt még olyan zsűritagok is találtak benne komoly érdemeket, akikről azt hittem, még nálam is finnyásabbak a rajz tekintetében.

Ekkor már nagyon elfogott a kíváncsiság, de mielőtt megint rászántam volna magamat egy újabb körre, a kedvezően nyilatkozó zsűritagokat faggattam ki. Ebből a részben privátban, részben körlevelezésben folytatott eszmecseréből helyenként komoly, elméleti jellegű vita is kialakult.

Hát ezek után már muszáj volt behatóbban tanulmányozni a Diát. Ahhoz túl tömény volt a 130 oldal, hogy ugyanolyan alapossággal olvassam, mint egy Pókembert vagy egy Majomdarálót, de végigmentem rajta, és sikerült végre megértenem, milyen erényei győzték meg zsűritagtársaimat. (A megértés nem egyenlő az egyetértéssel, teszem hozzá.)

Szóval mindezek figyelembevételével:

Első (plusz második, harmadik, negyedik) benyomások: Egyedi, a képregény hagyományaival és szabályaival nemigen törődő, képeket és szövegeket különböző módokon használó és keverő, nyughatatlan mű, amelyben komoly alkotói munka fekszik, viszont komoly erőfeszítést kíván a befogadójától is.

Erősségei: Mai történet, hús-vér szereplőkkel, olyan témákról és problémákról, amelyek az alkotó korosztályát (és a nála is fiatalabbakat) foglalkoztatják. A párbeszédek teljesen hitelesek, így beszélnek az utcán, így kommunikálnak az interneten, kiváló füle van ehhez a roppant empatikus szerzőnek.

Gyenge pontjai: Nehéz eldönteni, hogy a rajz egyszerűsége mennyire szándékos (vagyis hogy tudna-e ennél „szebben”, felnőttebben is rajzolni az alkotó, vagy tudatosan választotta ezt a szinte primitív ábrázolásmódot, és ha igen, miért döntött így). A narráció kísérleti megoldásai számomra esetlegesnek, hangulati csapongásnak tűnnek, nem a monotónia tudatos megtörését szolgálják a szememben. A kizökkentő hatáson nehéz felülkerekedni.  A szedett szöveges oldalak még szemüveggel is nehezen olvashatók. Ha sikerül is megszokni a rajzstílust, a 130 oldal túl sok belőle egyhuzamban (ezt még a méltatói közül is kiemelték páran), ha viszont megszakításokkal olvassuk, nehéz visszazökkenni a történetbe.

Konklúzió: a Dia legfőbb érdeme számomra az a sok gondolat, amely nélküle nemigen fogalmazódott volna meg. Ám mivel egy képregény legfőbb célközönsége mégiscsak a rendszeres képregényolvasók halmaza, akikről pedig elég jól tudni, hogy milyen elvárásokat támasztanak egy képregénnyel szemben, nagy többségük el sem fog jutni addig, hogy ilyen jellegű gondolatokra ébredjen. Ami nagy kár lenne, amennyiben egy formabontó remekművet hagynának ki „képregénysznobizmusból” – de a Dia nem az. Hegyi Olivér elsősorban animációs rendező, kíváncsi vagyok, lesznek-e még képregényei.