Sok képregényt olvastam az utóbbi hetekben is, néhányról akadt pár gondolatom, amit nem habozok megosztani.

Kezdem a két legfrissebbel, ezeket a tegnapi magyar Valiant-premier nyugodtabb pillanataiban olvastam el.

X-O Manowar: Kard által (GooBo kiadó)

A Valiant kiadót eredetileg 1989-ben hozta létre a Marveltől kiebrudalt volt főszerkesztő, Jim Shooter. Megvásárolta néhány régi Gold Key-karakter (Doctor Solar, Magnus, Turok) kiadási jogát, és csapatával együtt kitaláltak egy sor újat. A nagy csinnadrattával beharangozott új szuperhősös univerzum eleinte elég sikeres volt, de a cég folyamatos pénzügyi nehézségei miatt állandósultak a viták, aminek az lett a vége, hogy a közismerten nehéz természetű Shootert innen is kiebrudalták. Befektető- és alkotótársai egy ideig nélküle folytatták, majd 1994-ben az Acclaim videojátékgyártó felvásárolta az egészet. A sorozatok újraindításával járó váltás azonban nem oldotta meg a problémákat, alig volt olyan cím, amely túljutott a 20. számon. Az Acclaim 2004-ben csődbe ment (bár nem kifejezetten a képregényes üzletága miatt).

Az első időszakot elég jól ismerem, a másodikat kevéssé, úgyhogy a véleményem inkább az előbbire vonatkozik. A Shooterék által elképzelt Valiant-univerzum igyekezett ugyan megkülönböztetni magát a Marveltől, és voltak egész jó ötleteik, de minden sorozat tele volt vendégszereplőkkel és kereszthivatkozásokkal, ami nagyon megnehezítette a történések követését. De ennél is súlyosabb gondot jelentett, hogy a 90-es évek elején többen is megpróbálkoztak a két nagy (Marvel és DC) hegemóniájának a megtörésével, és ezek között bizony voltak meggyőzőbbek (leginkább az Image).

Aztán 2005-ben az Acclaim árverésen értékesítette az eredeti Valiant-karakterek kiadási jogát, amelyet egy befektetőcsoport szerzett meg, és Valiant Entertainment néven új céget alapított. Nem kapkodták el a dolgot, ugyanis csak 2012-ben indították el első négy címüket. (Ugyanebben az évben Solar, Magnus és Turok kiadási joga a DreamWorks-höz került, amivel végleg eldőlt, hogy ezek a karakterek kimaradnak az új Valiant-univerzumból.)

Innentől összefoglalom, amiket a premieren hallottam a GooBo által meghívott magyar Valiant-rajongóktól (Jákói Dávid, Kiss Gábor, Pópity Egon, Kóbor Róbert, utóbbi egyben az első magyar kötet fordítója is). Az új Valiant egészen más stratégiát választott, mint elődjei, és ezzel az eredeti elképzeléssel valóban sikerül magát megkülönböztetni a konkurenciától. Ennek kiemelten fontos része, hogy folyamatos interakcióban állnak az olvasókkal – talán nem túlzás azt mondani, hogy a Valiant a(z amerikai) képregényrajongók kiadója lett.

Az új Valiantnél nincsenek végeláthatatlan és egymással összekuszálódó sorozatok, hanem szigorúan négyrészes, egymásra épülő történetekben gondolkodnak. Ezek a minisorozatok önmagukban is megállnak, bármelyik ki is hagyható. A szerkesztők nagyon odafigyelnek a sztorikra, a karakterekre és a rajzokra is, így a Valiant-olvasókat/gyűjtőket csak kellemes meglepetések érhetik.

A régi sorozatok (ha nem is elmélyült) ismerőjeként azt mindenképpen jó volt előre tudni, hogy az újaknak gyakorlatilag semmi közük azokhoz, ezáltal szinte első benyomásként hatott rám minden. Azt le kell szögeznem, hogy nem váltam azonnal Valiant-rajongóvá, de ehhez az is hozzátartozik, hogy az elmúlt tíz évben egyre kevesebb új szuperhősös képregényt tudok élvezni – a korral megváltozott az ízlésem és érdeklődésem.

De így legalább teljesen higgadtan tudok „szakmailag” írni róla.

Az X-O Manowar: Kard által egy tisztességes iparosmunka, a történetnek van eleje, közepe és vége (ha túl tudjuk magunkat tenni azon, hogy a sztorinak a római korba visszanyúló szála nem valami elmélyült történelmi ismeretekről tanúskodik), a címszereplő karaktere rendesen fel van építve. Ami a rajzokat illeti, nem osztom a rajongók lelkesedését, semmi kiemelkedőt nem látok bennük. Rendben vannak, mindenki felismerhető, minden cselekmény követhető, de azzal semmiképp sem vádolható a rajzoló, hogy eredetiségre törekedett volna.

Ha most meg kellene mondanom, hogy kinek ajánlom ezt a kötetet és a kéthavonta várható folytatásokat, kissé tanácstalan lennék – erre a feladatra sokkal alkalmasabb a bemutatón résztvevők bármelyike. De ha valaki szereti a szuperhősöket, és már unja a Marvelt meg a DC-t, akkor olyan nagyot nem tévedhet, ha megadja neki az esélyt.

Országúti harcos (Kaméleon Komix)

Az úgynevezett lapozgatós könyvek világa szinte teljesen kimaradt nekem (egyedül egy Jean-Pierre Pécau által elkövetett „testőrös” volt meg nekem réges-régen), úgyhogy az én figyelmemet azzal nem lehetett felkelteni, hogy ez a képregény egy híres Kaland-Játék-Kockázat kötet előzménye. A Kamélon Komixot vezető Szűcs Gyula azonban megrögzött rajongója ennek a műfajnak – ha ennek a képregénynek „meg kellett jelennie” magyarul, jobb kezekbe nem is kerülhetett volna.

Beavatatlanként azonban kénytelen voltam „csak” képregényként olvasni, és hát nehéz mást mondanom róla, minthogy ez az élmény nekem kevéske volt. Rohanások, robbanások, motorbúgások, belevaló főszereplő csaj, minimális párbeszéd – ritkán mondok ilyet, de ez valóban az a fajta képregény, aminek a tényleges elolvasása nem tart tovább 30 percnél.

Persze egy képregényt nem csak egyszer olvas el az ember (főleg, ha tetszik neki), és nem csak szövegből áll. És a képi világra tudok jó pontokat adni, Simon Colebynak a klasszikus brit és francia stílusokat ötvöző megoldásai igencsak tetszetősek.

Saját magamnak biztosan nem venném meg, de biztosan vannak, akiknek a nosztalgiaérzés és a látványos rajzok eléggé meggyőző érvek a vásárláshoz. Nekik mindenképpen tudom ajánlani, egyedi darab.

The Artist Behind Superman: The Joe Shuster Story (Super Genius, 2018)

A Supermant megalkotó Shuster-Siegel páros szomorú története közismert azoknak, akik valamennyire is érdeklődnek a képregények iránt. Mindkettőjük családja Kelet-Európából emigrált az Egyesült Államokba a pogromok miatt. Amerikában szerény körülmények között éltek, és miután felimerték közös szenvedélyüket a képregények iránt, nem kevés egzisztenciális problémát felvállalva igyekeztek érvényesülni. Supermannel sokáig házaltak, mire a DC jogelődjétől megkapták az esélyt – és nagy lelkesen aláírtak minden papírt, amit a cég jogászai eléjük tettek. Vagyis bagóért eladtak minden idők egyik legtöbb aranytojást tojó tyúkjának valamennyi jogát.

A 160 oldalas képregény erről szól, és bár az író alapos háttérkutatásokat végzett (biztos rendben van minden részlet és utalás), több tekintetben is elégedetlen vagyok az eredménnyel. Egyrészt úgy gondolom, a korrajzzal többet is lehetett volna foglalkozni, másrészt pedig jó néhányszor leül a sztori, a párbeszédek túl részletesek, nemigen haladunk előre. Ez azért is zavaró számomra, mert bár alapvetően tetszik a rajzstílus, 160 oldalnyi kép ebből sok nekem. Szóval mitagadás, egy idő után kezdtem unni az olvasását. Amibe persze nyilván belejátszik, hogy – mint mindenki, aki valamennyire is érdeklődik a képregények iránt – ismertem a történet végét.

Látszik a képregényen, hogy szerelemből és nagy empátiával készült, de valahogy úgy gondolom, nem igazán sikerült átadni az olvasónak az egész történet drámaiságát.

Batman: The War of Jokes and Riddles (DC Comics, 2017)

Nagyjából negyvenöt éven át (amennyire csak lehetett) rendszeresen olvastam Batman-képregényeket, illetve igyekeztem bepótolni korábbi időszakokat is – elmondhatom hát magamról, hogy „tudom”, kicsoda Batman. Illetve „ki mindenki” Batman, hiszen 1938 óta számtalan metamorfózison ment keresztül, több száz író adott hozzá többé-kevésbé eredeti értelmezést. De most nem ismerek rá az „én” Batmanemre.

Azt még valahogy tudomásul vettem, hogy Scott Snyder horrorkaraktert csinált belőle a magyarul is futó sorozatban (nem is ez volt az első alkalom), azon meg lazán túltettem magamat, hogy a „baglyos” ciklusban milyen, a karakter (akkor) 70-75 éves létezése alatt az egyszeri olvasó elől gondosan eltitkolt ősellenségeket teremtett neki. De ez a Tom King által írt Batman már „túl sok” nekem. Valami kényszerű és túlhajtott modernizálást érzek abban, hogy mindazok a tulajdonságok, amelyek rokonszenvessé tették Bruce Wayne-t, egyszerre csak meg lettek kérdőjelezve. Oké, hogy bevallja Selinának, mennyire nem büszke arra, hogy manipulálni próbálta Jokert és Rébuszt (aki szintén erősen „karakteridegen” lett nekem) és az ő rivalizálásuk által okozott közveszélyt. De az „én Batmanem” talált volna más megoldást.

Gianluca Buttolo: La scelta (ReNoir, 2015)

Bűnügyi-noir jellegű, fekete-fehér képregényekre vadászva bukkantam rá erre a kisebb olasz kiadóra, és több cím is felkeltette az érdeklődésemet a katalógusukból. La scelta, avagy A választás Giorgio Ambrosoli olasz ügyvéd története, aki az ólomévek idején egy hatalmas banki-politikai botrány leleplezését vállalta magára – ami miatt 1979-ben lelőtte a maffia. Óriási ügy volt ez akkoriban, bár itthon erről viszonylag keveset hallottunk.

Ennek a képregénynek elvileg pontosan olyannak kellett volna lennie, amilyeneket szeretek: fontos téma a valódi életből, morális kérdések, izgalmas fordulatok, abszolút hiteles karakterek. A rajzstílus is teljesen rendben van, tökéletesen passzol a hangulathoz, a kivitelezése is tökéletes.

Ha jobban tudnék olaszul, talán nem tűnik fel annyira hamar, hogy mi is a probléma ezzel a képregénnyel. Hát az, hogy „túl van beszélve”. Néha mintha nem is képregényt olvasnánk, éppen csak hogy elfér a beszélő karakter feje a szóbuborékok mellett. De ha ezen valahogy túlteszi magát az olvasó (és nem kell időnként szótároznia), előbb-utóbb valószínűleg megáll egy kicsit „pihenni”. Túl részletesen vannak elmesélve a nyomozás fázisai, és talán egy kicsit sokat is vár el a szerző az olvasótól a pénzügyi ismeretek és szóhasználat tekintetében. A nem olasz, a korszakot kevéssé ismerő olvasótól pedig különösen. Ez a részletesség pedig a feszültség kárára megy, hiszen arról szól tulajdonképpen az egész, hogy hősünk tisztában van vele: a tisztességes út végigjárásának a választásával az életét kockáztatja.

Ha fele ilyen hosszú lenne, egy pillanatig sem haboznék, megpróbálkoznék a magyar kiadásával. De mivel nem az, csak azt tudom mondani, hogy ilyen jellegű-témájú magyar képregényt nagyon szeretnék látni egy napon, mert ez nálunk abszolút szűz terület.

Fatale 1: Death Chases Me (Image, 2012)

Hát eljött az a pillanat, amikor találkoztam egy olyan Brubaker-Phillips képregénnyel, amely egyáltalán nem jön be nekem. Elkényeztetett a Criminal és a Fade Out, azt hittem, ha azok annyira tetszenek, biztos ez is fog. Hát nem. Tőlük (sem) kérek szupernaturális noirt.

Bad Weekend (Image, 2019)

Hatalmas megkönnyebbülés volt ezek után a Brubaker-Phillips páros Criminal-jához illeszkedő rövidebb történet. Mivel képregényes környezetben játszódik, különleges ínyencség „nekünk”.  Remélem, lesz majd előbb-utóbb egy bátor vállalkozó, aki el tudja hinni, hogy van egy réspiaca Magyarországon a krimi képregénynek – és természetesen a Criminal-lal fogja kezdeni a kísérletet.