Ismét megérkezett Magyarországra az underground képregény.

Elöljáróban muszáj teljesen világossá tennem, hogy nagyon szeretem Oravecz Gergely képregényeit. Ezzel aligha mondok újat annak, aki követte az elmúlt évek képregényes életét, elvégre olvashatta a Blosszáról szóló elismerő kritikámat, tudhatja, hogy az én sürgetésemre állt rá Gergő a nyomtatott változat elkészítésére. Több más munkáját is megjelentettem, egy egyoldalasom illusztrálására is felkértem, amit tökéletesen oldott meg.

Azt is tudhatja pár tucat ember, hogy kedvelem Valentiny Tamás képregényeit, hiszen amikor értesültem első Feine füzete megjelenéséről, felajánlottam neki, hogy az én standom szolgáljon átvételi pontként a képregénybörzén.

Mindezeket azért tartottam fontosnak leszögezni, hogy az olvasóm értse, abszolút pozitív elfogultsággal viszonyulok mindkettőjük korábbi munkásságához.

De most már beszéljünk a Q KépregényÚjságról, annak is az első két számáról (és mellékleteiről).

Illetve még mielőtt a Q-ról beszélnénk, nyissunk egy zárójelet az undergroundnak. Az amerikai comix (amit ugyanúgy ejtünk, mint a „comics” szót, mégis milyen más) valóban a föld alól, vagyis az illegalitásból indult. Anélkül, hogy belemennénk egy hosszú képregénytörténeti fejtegetésbe, annyit azért elmondunk, hogy eredetileg a cenzúrát kikerülő, suba alatt terjesztett, pornográf tartalmú füzetecskékről volt szó. Köznapi értelemben azonban nem erre szoktunk gondolni, hanem a hatvanas évek második felében az ellenkultúra részeként készült, társadalmi témákkal, rockzenével és a szexualitás felszabadításával foglalkozó képregényekre, Robert Crumb, Gilbert Shelton, Spain Rodriguez, S. Clay Wilson, Griffin, Moscoso és más kiválóságok munkáira. Ezek nem voltak ugyan betiltva, de nem is volt könnyű hozzájuk jutni, hiszen a hagyományos terjesztők nem voltak hajlandók befogadni őket. A Crumb által 1968-ban útjára indított Zap Comix valóságos legendává vált, rengetegen utánozták, híre elterjedt Amerikán kívül is, és hihetetlenül erős befolyást gyakorolt a hetvenes években a felnőtté váló francia képregényre.

Tulajdonképpen természetes, hogy a felszínre törve az underground megszűnt létezni. Crumb és Shelton világhírű lett, eredetileg pár száz példányban megjelent képregényeikből az idők során sok-sok millió kelt el, aminek köszönhetően kényelmesen élnek (már évtizedek óta Franciaországban, és eszük ágába sincs visszamenni Amerikába) anélkül, hogy meg kellett volna változniuk. Ritka szerencse.

A magyar underground képregény első születése a szamizdat-korra datálható, a nemrég elhunyt ifjabb Rajk Lászlónak köszönhetően. Talán nem kell magyarázni senkinek, hogy az 1980-as évek Magyarországán mennyivel nagyobb kockázattal járt rendszerkritikus képregényt (vagy bármi mást) csinálni, mint Ronald Reagan kormányzósága idején Kaliforniában. Rajk képregényei 40 példányban készültek, xerox technikával sokszorosítva.

A korszellem változásával az underground világszerte átkeresztelte magát „alternatívnak”, és ilyetén formán tért vissza hozzánk is, még ha nem is nevezte magát. A rendszerváltás után rendszertelenül jelentek meg különféle magazinokban a hagyományostól eltérő képregények, különösebb feltűnés és utóélet nélkül.

Aztán 2005-ben nagy durranással tért vissza. „Egyre nagyobb az igény helikopterekre”, hirdette első száma borítóján a Roham magazin (fiatalabbak kedvéért: az utalás akkor még nem Rogán Antalra, hanem Kóka Jánosra vonatkozott). A Roham számos értelemben volt alternatív, és képregényei közé befészkelte magát egy underground szellemiség is, amit leginkább Stark Attila képviselt. De tartalmazott nyomokban undergroundot a PTSD antológia, Ábrai Barnabás Sushi Stripje és a Magyar Képregény Akadémia Pinkhellje is.

És ne feledkezzünk meg a Kreténről sem. Noha messze nem ez a fajta humor volt rá jellemző, Láng István főszerkesztő időről időre becsempészett néhány igazán szokatlan dolgot. Gondolok itt elsősorban Edika képregényeire, a magyarok közül Vass Róbert és Lanczinger Mátyás néhány munkájára. Aztán leállt a Kretén is, de nem ezért. (Most meg újra van, de egyelőre nem tűnik valószínűnek, hogy az új főszerkesztő nagyon az underground felé akarna mozdulni.)

Rajk úttörő munkásságát leszámítva azonban a magyar underground/alternatív képregény aligha nevezhető nyíltan rendszerkritikusnak. (Kiemelkedő kivétel Vass Róbert Fidesz-ellenes pamfletnek is tekinthető Különös idegen nyelven 2017 című képregénye, amit megint csak nekem volt szerencsém kiadni.)

A Q KépregényÚjság ezzel szemben nyíltan underground szellemiségűnek és rendszerkritikusnak, lázadónak hirdeti magát. Mindkét eddig megjelent számban kiemelt fontossággal jelenik meg az önmeghatározás, különösen az alapító tagok részéről. A legharciasabban Hudra Móni fogalmaz, aki a második számbeli bemutatkozásában minden intézményt elvet, a kiadókat és a szerkesztőségeket a hatalom és a pénz szolgálóiként bélyegzi meg, és forradalmat hirdet. Oravecz Gergely a képregényt egyenesen a lázadás és az underground nyelvének nevezi, és a kritikai gondolkodás univerzális hiányáról kesereg. A második számtól csatlakozó Varga Luca a gondolatébresztést hangsúlyozza, Valentiny Tamás az őszinteséget.

Hudra és Oravecz közös válasza a 11. Szegedi Képregényfesztivál kérdésére konkrétan és erőteljesen céloz: a népszerű mainstream képregényeket a fehér nyugati férfi uralkodó élményvilágával azonosítja, és felrója nekik, hogy nem kérdőjelezik meg a kapitalista világrend alapjait.

Bátor és ígéretes, az ajtót páros lábbal berúgó felvezetések ezek, de ha azt szeretnénk megtudni, hogy mi is az a rendszer, amellyel szemben kritikusan óhajtanak fellépni az alkotók, az első két számból nem leszünk sokkal okosabbak. A programhirdetés egy árnyalatlan „szar az egész” hangulatot teremt, amit azonban csak részben tükröz a füzetek tartalma.

Az underground művészet és az anarchizmus elitellenessége természetes találkozási pont, és valószínűleg ugyanennyire törvényszerű, hogy a totális szabadság követelménye a külső szemlélő számára nehezen áttekinthető, szinte kaotikus élményt gerjeszt. Ez minden bizonnyal egybe is esik az alkotók közös szándékával, hiszen ki akarják zökkenteni az olvasót a komfortzónájából, fantáziájuk teljes erejével azon dolgoznak, hogy aki a kezébe veszi a Q-t, kénytelen legyen elgondolkodni rajta, viszonyulni hozzá.

Az első meghökkenéshez elegendő a lap átpörgetése, hiszen „képregényújságnak” hirdeti magát, miközben nem is az. Pontosabban: nem az, amit a képregényolvasók számottevő többsége annak tekint. A Q tele van roppant változatos módokon kombinált képekkel és szövegekkel. Némelyik oldal tökéletesen hasonlít egy hagyományos képregényoldalhoz, mások inkább illusztrált történeteknek tűnnek, és jónéhány besorolása megoldhatatlan feladat elé állítja azt, aki megszokta a panelekben gondolkodást. A Q alkotói azonban nem fogják meg olvasóik kezét, hanem tágra nyitják előttük világukat.

Nem tagadom, hogy én is el vagyok veszve ebben a szabad asszociációtengerben, és zavarba hoz, hogy egységről egységre, oldalról oldalra, képről képre újra kell indítanom gondolkodásom motorját.

 A legdurvább szédülést talán az első szám nyitóanyaga okozza. A hatalmas betűkkel arcunkba tolt maximák (feltehetően a lap végén felsorolt művekből vett idézetek) ideges kígyókként tekeregnek a sokat sugalló rajzok között. Ezzel a zaklató technikával rákényszerítik az olvasót, hogy vagy a fejét, vagy az újságot forgassa, ellehetetlenítve egy rutinszerű befogadást. (Személy szerint kifejezetten utálom az ilyesmit.) Az eljárás többször is visszaköszön, és mivel a második számban már van az egyes anyagok szerzőit nevesítő tartalomjegyzék, az alapján sejthető, hogy az alkotók közül Hudra Móni szeret élni vele.

Akárhogy is legyen: aki nem dobta félre irritáltan a lapot az első néhány oldal után, már bele van húzva a Q csövébe, egyszerűen nem teheti meg, hogy ne legyen véleménye.

Az első szám többi anyaga ehhez a kemény felütéshez képest viszonylag ismerősebb területeket jár be. Nehéz nem arra gondolni, hogy a két alapító tag mindent belepakolt a nyitószámba, amit a fiókban talált, és ami témájában, hangulatában összefér a manifesztumával. Oravecz angol nyelvű rockdal-adaptációi például kevésbé spontánnak, jóval kidolgozottabbnak tűnnek grafikailag. (Megérzésemet ellenőrzendő ellátogattam a blogjára, és valóban meg is találtam ezeket, 2018-as bejegyzések formájában.)

A második szám már tudatosabban tervezettnek tűnik, központi témája is van: az ember viszonyulása az állatokhoz. Legitim lehetséges kezdete egy rendszerkritikának, de ehhez képest meglehetősen szelíd és közvetett a támadás. A füzet súlypontját ezúttal egy formai tekintetben hagyományosabb képregény, A prérifarkas legendája adja, Hudra Móni szövegével és Oravecz Gergely rajzaival. Az üzenet nem kertel, a megvalósítás azonban közhelyes: a profitéhes kapitalistát jelképező fekete szörny ugyanolyan hatékonysággal ébreszti fel a gyarló emberben a környezet iránti felelősségtudatot, mint amennyire a cigarettásdobozokra írt szentenciák képesek lebeszélni a dohányost káros szenvedélyéről.

Ez a szám egyébként is jobban rászolgál a „képregényújság” elnevezésére, már amennyiben ragaszkodunk a fogalom hagyományosabb meghatározásához. Varga Luca és Valentiny Tamás munkái nemigen törekednek formabontásra. Utóbbinál érzem leginkább, hogy már korábban elkészült (a központi témához nem kapcsolódó) anyagokat is beadott a lapba. Lendületes megoldásai ettől függetlenül feldobják a lapszám összhatását.

A két szám (és mellékleteik) alapján annyit mindenképpen ki merek jelenteni, hogy egy izgalmas kísérlet elején jár a Q csapata. Az izgalom egyik forrása, hogy úgyszólván megtippelhetetlen, milyen lesz a kísérlet harmadik fázisa (és a negyedik, és az ötödik, és így tovább). Eddig azt látom, hogy a Q alkotói egy roppant heterogén társaság, mind a rajztudásuk, mind alkotói érettségük, mind mondanivalójuk, mind kreativitásuk tekintetében. Oravecz Gergely ezt megelőzően elsősorban önmaga és környezete megfigyelésében mélyült el. Tíz év alatt magabiztos rajzolóvá fejlődött, aki vizuálisan bármit képes megvalósítani. Hudra Móni gondolkodása komoly és makacs érettségről tanúskodik, íróként azonban érzésem szerint még nem találta meg optimális önmagát. Témaválasztása erős és fókuszált, megfogalmazásai viszont néhol terjengősek, és ebben benne van a kontraproduktivitás kockázata. Pálcikaemberszintű rajztudásommal nem áll jól nekem, ha bárki máséról véleményt mondok, de kritikusként meg kell reszkíroznom ezt is. Szóval úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha kialakítana magának egy egyszerű, könnyen adaptálható rajzi eszköztárat, az emberábrázolást pedig vagy másra hagyja, vagy átmegy teljesen groteszkbe. Varga Luca polipos képregénye és táncos impressziói tetszenek, a realistább rajzaira viszont még ráfér a csiszolás, főleg a kar- és kéztartások esetében. Valentiny Tamást ösztönös tehetségnek tartom, remek a ritmus- és arányérzéke. A Lakat alatt című képregényében az apró képkockák sokasága azonban mintha azt jelezné, hogy az A4-es mérettel még csak most barátkozik.

A rendszerkritika mibenlétére visszatérve ismételten hiányolom a „rendszer” meghatározását, anélkül levegőben lóg a forradalomra buzdítás. A minden létező struktúra és beidegződés megkérdőjelezése folyamatosan jogos törekvés, a helyzet azonban nem mindig egyformán súlyos, és nem mindig vagyunk egyformán tehetetlenek vagy éppen cselekvőképesek. Anélkül, hogy belemennék a hétköznapok politikájába, úgy gondolom, a mindenre kiterjedő letargián túllépett a korszellem, és ahhoz, hogy végre válaszkezdemények szülessenek, most már nem csak a kérdések szaporítására van szükség.

Állításom: a Q akkor fogja valóban belevésni magát a magyar underground történetébe, ha felvállalja az aktualitások tematikáját. Nyilván nem napi szinten (bár Grafitember Napirajza, Pápai Gábor és Marabu karikatúrái mellett van még hely a nap alatt, vagyis az interneten), és nem annyira konkrétan, hogy mire kijön a következő szám, már el is felejtjük, mi is váltotta ki a felháborodást. De ennek az egész kalandnak akkor lehet igazán értelme, akkor lehet esélye akár csak egy miniatűr lavinát kirobbantani, ha olyan dolgokra reagál, olyan momentumokban ragadja meg a „rendszer” reformálandóságát vagy felrobbantandóságát, amelyek tényleg megkeserítik a magunkfajta érzékeny, jobb és igazságosabb világra vágyó lelkek mindennapjait.

Ha viszont a Q tartja magát ehhez a mostani irányhoz, érzésem szerint nem a föld alatt dolgozik a kitörésen, hanem a felhők között járva nézi bosszankodva, hogy mi történik idelent.

De hátha akkor meg valaki más vállalja magára a rendszer aláaknázásának hosszadalmas, ám oly élvezetes munkáját. Durr bele.

Bayer Antal