Az elmúlt évtizedek legnépszerűbb olasz képregénye, a Dylan Dog hat évvel ezelőtt mutatkozott be végre magyarul, és a sorozat azóta is tart – még ha hazai kiadója, a Frike Comics nem is diktál eszeveszett tempót. Igaz, nincs is miért, hiszen az eredeti még mindig fut, havonta jön ki új epizód az alapsorozatból, pár hónapja lépte túl a 400. számot. Mivel a „teljes sor” magyarítása ebben az esetben nyilvánvalóan irreális elvárás lenne, Giovanni Gallotta és barátai a legjobb és legismertebb részek bemutatására koncentrálnak. A tavaszi képregénybörze sajnálatos elmaradása miatt a nyilvános premierről is le kellett mondani, így hát a 9. magyar kötet egyelőre csak online szerezhető be – gondolom, az igazi rajongók ezt már meg is tették.

Bár a valódi fumetti-gyűjtők biztos megmosolyognák (a magyarokon kívül) alig 40 darabból álló Dylan Dog-kollekciómat, szerencsére a most megjelent két epizód éppenséggel megvan nekem, úgyhogy elég volt lekapni a polcról és újra elolvasni őket.

A két sztori közül egyértelműen a címadó történet a nagyobb falat, hiszen egy kiemelkedő szereplő (Morgana) első megjelenése, világos, hogy ez nem maradhatott ki a válogatásból. Az eredeti sorban ez volt a 25. kötet, vagyis ekkor már két teljes éven volt túl Dylan Dog Itáliában, és ezt egy különleges számmal akarta megünnepelni a karakter kitalálója és a sorozat gondozója, Tiziano Sclavi, aki egyben a legfőbb írója is volt (az első 30 részből 27 fűződik az ő nevéhez). Az alkalom fényét növelte a legelső kötet rajzolójának, a Budapesten is járt Angelo Stanónak az első visszatérése a címhez.

A történetet nem fogom elmesélni, és nem csak azért, mert nem akarom elrontani senkinek a szórakozását. Hanem főleg azért, mert a cselekménynek – mint elég sokszor Sclavinál – nincs akkora jelentősége, mint a hátterében meghúzódó képzeteknek: álom és valóság, illúzió és realitás, élet és halál, önzetlen és önző szerelem, illetve mindezek esetlegessége és viszonylagossága. Amit ebben az esetben metafikciós, pontosabban „metaképregényes” eszközökkel támasztanak alá a tettestárs alkotók. Hol egyik, hol másik szereplő kezében bukkan fel a Dylan Dog 25. száma: néha csak a címlapja, néha pont arra az oldalra lapozva, ahol „valóban” tartunk a sztoriban.

A szándékolt zűrzavart fokozza a képregény feltételezett alkotójának rendszeres bejelentkezése, hol a cselekmény aktív résztvevőjeként, hol munka közben, a rajzasztalnál ülve. A kitalált szerzőhöz Stano saját arcvonásait használta fel (bennfentesnek tűnő információk szerint Sclavi unszolására), neve pedig – Crandall Reed – egy nem sokkal korábban elhunyt amerikai rajzolóra utal.

Az alkotó találkozása teremtményével - Reed és Morgana

Reed Crandall az amerikai szuperhősös aranykor egyik szorgalmas iparosa volt, olyan figurákon dolgozott, mint Blackhawk, The Ray és Firebrand, a Will Eisner által létrehozott stúdió tagjaként, néha saját nevén, néha a csapat közös használatára kitalált álneveinek egyikén (pl. E. Lectron). (Csupán az érdekesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy az ő egyik korabeli borítórajzát használtam fel a Szürkezóna antológia 2. számához.) A szuperhős-hullám levonulása után Crandall zsánert váltott, és az ötvenes-hatvanas években főleg az E. C. által kiadott horrorfüzetek számára gyártott tömegesen véres-rémes képregényeket. Hogy Sclaviék miért pont őt választották a kikacsintó tiszteletadáshoz, nem sikerült kiderítenem.

De van másik szereplője is a képregénynek, aki egy utalásnak köszönheti a nevét, mégpedig Trelkovski asszony, London egyik legnevesebb médiuma, akivel Dylannak még minimum harminc alkalma lesz majd összefutni. Trelkovsky (ipszilonnal) ugyanis Roman Polanski 1976-os, A lakó című filmjének a főszereplője, akit maga a rendező alakított. Minden bizonnyal előfordulnak még további hivatkozások is a történetben, de horrorügyben roppant hiányos műveltségemből kifolyólag ezek felfedezését másokra hagyom.

És persze már megint előjönnek a zombik. Nem egyszer elmondtam már, hogy ha egy történetben felbukkan egy vámpír, vérfarkas vagy zombi, jelentősen megcsappan iránta az érdeklődésem. De Sclavi morbid humorának és Stano groteszk ábrázolásának köszönhetően az élőhalottak könnyedén beleolvadnak a háttérbe, mint pusztán visszatérő motívumok.

És ha már visszatérés: ebben az epizódban Dylan ismét elvonatozik Invernessbe, ismét elbiciklizik az Undead nevű kis skót faluba, ahol aligha meglepő módon ismét találkozik legelső ellenfelével, az egzaltált Xabarasszal. Igazság szerint nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjünk: ez az egész különleges szám a főgonosz feltámasztását szolgálja. És mivel mégiscsak eltelt harminckét év az eredeti megjelenés óta, talán nem számít túl nagy spoilernek, ha kibököm, hogy itt értesülünk arról, hogy Xabaras lehet Dylan apja.

Megjegyzem, ahhoz képest, hogy milyen fontos karakternek számít Dylan Dog életében, Xabaras meglepően kevés történetben szerepel – egy honlap 13 alkalmat számolt össze a 400+ számból, de még a különszámokat hozzávéve is csak 18-ig jutott. Ami még mindig sokkal több, mint a később ugyancsak kulcsfontossággal felruházott Morgana, akivel pedig mindössze hatszor találkozhatott eddig az olvasó.

És ha már végre valahára eljutottunk a címszereplőhöz, beszéljünk is róla.

Dylanről hamar megtudtuk, hogy minden nőbe halálosan beleszeret, akivel találkozik, és ez sokszor kölcsönös is – legalább annyira, hogy ágyba bújjanak vele, bár az egy-kétnapos ismeretség utáni házassági ajánlatát nem nagyon veszik komolyan. Ám ebben az epizódban Dylan azon kapja magát, hogy minden korábbinál erősebb szerelmet érez, annak dacára, hogy nincs is éppen barátnője, és fogalma sincs, ki lehet eme ellenállhatatlan vonzalom tárgya. Aztán amikor végre találkozik az ugyanilyen ellenállhatatlan késztetésnek engedelmeskedő Morganával, azonnal tudja, hogy ő az igazi ő.

Ám ebben az ellenállhatatlan kölcsönös vonzalomban van egy csavar. Ugyanis nem tudjuk meg, milyen nő is valójában Morgana, milyen tulajdonságokkal rendelkezik, mi teszi ennyire különlegessé. Ami persze megint csak szándékos: nem véletlenül nevezi őt Xabaras Fata Morganának, avagy délibábnak – Morgana megfoghatatlan, elérhetetlen. Talán pontosan azt jelképezi, hogy Dylannek nincs esélye „normális” szerelmi kapcsolatra, vágya tárgya nem létezik. (Hogy Dylan és Morgana szerelme mi más okból nem teljesülhet be, ne áruljuk el, hisz hátha sor kerül erre az epizódra is a magyar sorozatban – bár azt már most megjegyezzük, hogy Xabaras szavainak nem feltétlenül lehet hitelt adni.)

A hitelesség kérdése más szinten is felmerül a Dylan Dogban – sőt minden szinten, főleg a Sclavi által kitalált történetekben. Sclavi ugyanis meglehetősen egyedi jelenség a képregényírók között: a középiskola elvégzése után a bölcsészkaron folytatta tanulmányait, kortárs irodalommal foglalkozott. Időközben azonban képregényszerkesztői szerződést kínált neki a Corriere della Sera, és úgy érezte, munka mellett már nincs ideje a tanulásra. De az érdeklődése nyilvánvalóan megmaradt, és talán nem nagy merészség kijelenteni, hogy kevés képregényíró akad, aki hozzá hasonlóan használná a posztmodern történetírás eszközeit, beleértve a megbízhatatlan narrátor alkalmazását. Nem csoda, hogy Umberto Eco is kedvelte.

A kötet második része (A halálon túl/Oltre la morte, eredetiben Dylan Dog 88. szám) szintén sok top 10-es listán szerepel, és nem is érdemtelenül, noha a Halál megszemélyesítésének ez a módja eléggé szokványos. Ennek a sztorinak Sclavi csak társírója, az ötletet alkalmi munkatársa, a fanzinkiadóból a Bonelli szerkesztőjévé avanzsált Mauro Marcheselli hozta. A történet kiválasztása abszolút logikus volt, hiszen egyfajta folytatása a magyar 7. (olasz 19.) számban szereplő Emlékek a félhomályból című epizódnak, sőt szereplői révén kapcsolódik a nemrég megjelent Morgan Lost/Dylan Dog különszámhoz is. A rajzoló, Marco Soldi személyében pedig egy újabb alkotóval ismerkedhetünk meg: ő leginkább a Julia című sorozat címlapfestőjeként vált híressé.

A sztoriban visszatér Dylan egyik legkülönlegesebb szerelme, a prostituáltak érdekvédelmét megszervező Bree Daniels. (Megint egy filmes utalás: Jane Fonda Oscar-díjat érő alakítást nyújtott az ugyanezt a nevet viselő call girl szerepében, az 1971-es Klute című filmben.) További emlékeztetőül azoknak, akik már kezdik keverni az egyszer, maximum kétszer használatos hölgyeket: Bree az a csaj, aki képtelen megjegyezni, hogy hősünk neve nem Dailannak, hanem Dilannek ejtendő.

A másik összekötő kapocs a már említett résszel egy „láthatatlan” gyilkos, aki azonban ezúttal nem örömlányokra vadászik, hanem azok közül szedi áldozatait, akiknek valamilyen közük van egy Johnny Dark nevű, halottnak vélt sorozatgyilkoshoz. Márpedig éppen Dylannel vívott élet-halál harcot, amikor elvesztette a végtagjait, és látszólag az életét is (a hosszú jelenetsor megidézi Batman és Joker, alias Vörös Sisak első párharcát is). Merő véletlenségből épp az előző láthatatlan kedves anyukája húzta ki a vízből és ápolta – az írók szeretnek rásegíteni a sors iróniájára.

Ezen a ponton be kell vallanom, hogy ennek az epizódnak a szövege erősen próbára tette olasz nyelvtudásomat, háromszor kellett átolvasnom, mire sikerült egészen pontosan felfognom, hogy mi is történt Dylan és Bree, Dylan és Johnny, Dylan és a Halál, Bloch felügyelő és a Halál között. De érdemes volt megszenvednem vele, mert nem olyan egyszerű ez az egész, mint amilyennek egy kicsit dekoncentrált átlapozás alapján tűnik. Mindazonáltal ezt a történetet (dylani mércével) átlagosnak tartom. Szegény, AIDS-ben haldokló Bree Danielst annál kevésbé.

Bayer Antal