Ha nehezen is, de végre befejeződött az egyik leghíresebb francia kalandképregény, a XIII első ciklusának magyar nyelvű kiadása.

Harmadik nekifutásra sikerült. Az első epizód – még fekete-fehérben, amerikai comic book méretre kicsinyítve – 1995-ben a kérészéletű X-07 akciómagazinban jelent meg, ám mivel az eladások elmaradtak a reményektől, az ADOC-Semic kiadó gyorsan leállította.

2004-ben három, Budapesten élő francia fiatalember összefogásából kifejezetten a XIII magyarországi megismertetésére jött létre a KRAK! kiadó, azzal az ambiciózus tervvel, hogy kéthavonkénti megjelenéssel hamar utoléri az akkor még diadalmasan futó francia kiadást. Az első rész (Fekete Nap) 2004 decemberében jött ki, és elsősorban a francia érdekeltségű Cora és Match üzletláncok terjesztésére igyekezett építeni, illetve a szinte ugyanekkor induló más képregénykiadókkal szövetkezve keresett további lehetőségeket, mint például az 576 kbyte játékboltokban és némelyik nyitottabb könyvesbolthálózatnál. A hazai képregényes szcéna erősödő mocorgásának jeléül a Magyar Képregénykiadók Szövetsége (amely öt alapítója között ott volt a KRAK! is) 2005 áprilisában megrendezte az első budapesti képregényfesztivált, és a XIII 2., erre az alkalomra időzített kötete (Kövesd az indiánt) lett ennek az egyik legnagyobb slágere. Rá két hónapra már jött is a 3. rész (A pokol összes könnye), abban a reményben, hogy tartható lesz a tervezett ritmus, de legalább az évenkénti négy kötet. Ezt követően azonban megtört a lendület. Noha a Mozinet által a Sziget-fesztiválra szervezett képregényes napon a kiadói kerekasztal-beszélgetésben Pascal Merucci még arról beszélt, hogy 2006-ra új sorozatban is gondolkodnak, valójában a 2005. decemberi Hungarocomixra kiadott 4. XIII-epizód (SPADS) volt a KRAK utolsó kiadványa. A leállás okai összetettek, de két momentum döntőnek bizonyult: a Cora-Match páros nem volt megelégedve a bolti fogyásokkal, és már a harmadik kötetet sem forgalmazta, és mivel a korábbi részekből származó bevétel nem volt elegendő a következő részek finanszírozására, a tulajdonosok úgy döntöttek, nem vállalnak újabb tagi pénzbefizetést a folytatás érdekében.

Ezután még volt egy kísérlet a sorozat életben tartására. A 2007-től jelentős kiadványszám-növelésbe kezdő Képes Kiadó egy háromoldalú egyezség keretében a jogtulajdonos Dargaud hozzájárulásával felvásárolta a KRAK! megmaradt készleteit, és bejelentette szándékát a következő kötetek megjelentetésére, úgy kalkulálva, hogy jól illeszkedne Jean Van Hamme két másik sorozata, a Largo Winch és a Sörmesterek mellé. Ám időközben kiderült, hogy a francia-belga képregények hazai piaca még nem áll elég erős lábakon, és az elszámolás közben azzal is szembesülnie kellett a kiadónak, hogy a Cora-Match terjesztés nélkül a XIII sem menne jobban, mint a másik kettő. Így a szerződés aláírása halasztódott, aztán meg jött a gazdasági válság, és elsöpörte a Képes Kiadó valamennyi „nem-Korcsmáros” tervét.

A következő fordulatot a Kockás újraindulása hozta el. A Vitanum 2017 decembere óta egyre gyorsabb csapásszámmal igyekszik bepótolni (némi túlzással) mindazt, ami a magyar képregényolvasók számára kimaradt, főleg a francia-belga vonalon. Ehhez a koncepcióhoz kapcsolódik, hogy az addig túlnyomórészt újságos terjesztésre támaszkodó kiadó megpróbálkozzon más formátumokkal. Így jelenhetett meg 2019 végén az 5. XIII-rész, a Vörös Kód – az első néggyel azonos kivitelezésben, több száz magyar gyűjtő és rajongó örömére.

Bár tizennégy év hosszú idő, és a türelmes olvasók most leginkább megkönnyebbülést éreznek, hogy nem vártak hiába, meg merem kockáztatni, hogy nem csak a megjelenés tényének örülnek, hanem a kiadvány tartalmával is meg lehetnek elégedve. Van Hamme és Vance munkája ezúttal is tökéletesen kielégíti mindazok igényeit, akiknek bejön a klasszikus európai képregényiskola által nyújtott magas színvonalú szórakoztatás. A történet izgalmas, a karakterek érdekesek, a rajzi megvalósítás látványos, szinte minden oldal szerepelhetne egy „hogyan csináljunk profin képregényt” jellegű tankönyvben.

Minden képregénykedvelőnek megvannak a kedvenc zsánerei, stílusai, témái, karakterei, felfogásai, de abban mindannyian egyet tudunk érteni, hogy ezeken belül egyaránt előfordulnak kiváló megvalósítások és fércművek, brillírozó mestermunkák és műkedvelői próbálkozások. Úgy gondolom, egy képregény „elemezhetősége” nem feltétlenül függ össze a rajongói élménnyel, és érdemes néha akkor is elmélyülni pár percre néhány oldalban vagy képkockában, ha szívesebben olvasunk egészen másféle képregényeket.

Éppen ezért most nem egy hagyományos kritika következik, és nem fogok belemenni tartalomismertetésbe sem, hanem inkább a szerzőpáros munkáját próbálom bemutatni. Illusztrációként (részben kényelmi okokból, részben azért, mert nem áll rendelkezésemre a magyar kiadás) a kepregenydb.hu-ra feltöltött mintaoldalakat használtam fel.

Szerzőpárosról lévén szó, elsőként az írói munkát fogom elemezni. Nem ismerem Van Hamme pontos módszerét, de annyit tudok róla, hogy kész forgatókönyvet küld a rajzolóinak, akiket ő maga választ ki egyes sorozataihoz. Ebből logikusan következik, hogy a jelenetre és oldalra bontás biztosan, a képekre bontás pedig nagy valószínűséggel őtőle származik.

A francia képregény legelterjedtebb szabványa az A4-es oldal, ezt használták már az 1930-as évektől kezdve a képregényújságok, és amikor az 1960-as évek második felében egyre több történet jelent meg albumban összegyűjtve, adta magát, hogy maradjon is meg ez a méret. A könyvesboltokba kerülő, az újságokénál vastagabb papírra nyomott és időtálló borítóval ellátott albumok gazdaságos gyártása pedig megkövetelte, hogy 16-tal osztható oldalszámokban gondolkozzanak a kiadók, akik aztán ezt írták elő szerkesztőiknek, szerzőiknek a lapokban 1-2-4 oldalas adagokban közölt folytatásos történetekhez. Így alakult ki a sokáig megváltoztathatatlannak tartott sablon: 48 vagy 64 oldalas, keménytáblás kötetek a kereskedelmileg ígéretesebb sorozatoknak, 32 oldalas irkatűzött vagy 48 oldalas ragasztókötéses kiadványok azoknak, amelyeknek a piaci sikerében kevésbé bíztak az óvatos kiadótulajdonosok.

Ma már jóval szabadabban térnek el ettől a szabványtól, ám a XIII még az 1980-as években indult, amikor az A4/48 uralta a terepet. Már csak azért is, mert bár a piac kezdett átbillenni az albumok javára, még majdnem minden képregénynek volt előközlése valamelyik heti vagy havi rendszerességgel megjelenő képregénylapban – a XIII esetében a Journal de Spirou-ban. A pároldalas folytatások gyakorlatával addigra már nagyrészt szakítottak ugyan (az első három XIII-epizód egyaránt négy-négy lapszámban jelent meg), de abba nemigen volt beleszólásuk a szerzőknek, hogy pontosan hány oldalt tesz majd be a szerkesztő az adott héten. Mindezeket azért volt fontos előrebocsátani, mert – noha a Vörös Kód éppenséggel nem folytatásokban jelent meg, hanem egyből kötetben – mindezek a megszokássá rögzült formai kényszerek tetten érhetők Van Hamme munkamódszerében.

Mint már említettük, ez az ötödik epizód a XIII első ciklusának zárókötete (épp ezért volt annyira fájó, hogy annak idején befejezetlen maradt – ha valahol, akkor ezután lett volna „szabad” megszakítani). Ennek ellenére önállóan is olvasható, ugyanis ügyesen elhelyezett utalásokkal és összefoglaló párbeszédekkel az előzmények nagyrészt kikövetkeztethetők. Ez komoly kötéltáncos-mutatvány, hiszen ha túl sokat mond, az esetleg először ezzel a kötettel találkozó olvasó már meg sem akarja venni az előző négyet, ha túl keveset, akkor bosszankodva félredobja – Van Hamme-nak érzésem szerint sikerült eltalálni a megfelelő arányt.

Az előző (negyedik) kötet végére oda lehetett volna írni egy nagy kérdést: „Vajon sikerül-e hőseinknek időben visszaérniük, hogy megakadályozzanak egy államcsínyt?” Az ötödik kötet innen veszi fel a fonalat, de nem azonnal: a történet egy olyan szereplő temetésével kezdődik, aki a negyedik részben még élt, bár nagyon beteg volt, XIII, Jones és Betty pedig már elhagyták a tengerpartot, ahová leugrottak ejtőernyővel helikopterük felrobbanása után, és elindultak, hogy kivegyék a részüket az összeesküvők leleplezéséből. Rövidesen azt is megtudjuk, hogy mennyi idő telt el a két kötet között: a SPADS végén Carrington tábornok kijelenti, hogy szerinte a puccsot az egy hónap múlva induló „Vörös Kód” hadgyakorlat ürügyén fogják kirobbantani, az új rész ötödik oldalán egy Heidegger admirálissal folytatott telefonbeszélgetésből pedig kiderül, hogy addig már csak négy nap van hátra. A korábbi kérdés tehát így pontosul: XIII-éknak ennél hamarabb kell megérkezniük, nagy rohanásra számíthatunk.

Az A4-es oldalméret előnye, hogy számos variációt tesz lehetővé. Elég lehet rajta csak 3-4 nagyobb, hangsúlyosabb képkocka a kontextus bemutatására, de be tud fogadni kényelmesen áttekinthető módon 10-12 kisebbet is az események felgyorsulásának érzékeltetésére. Van Hamme él is ezekkel a lehetőségekkel: átlagosan 6-7 kép van egy oldalon, ami egy egyenletes ritmusú narrációt biztosít anélkül, hogy a helyenként sűrűbb párbeszédek agyonnyomnák. A jelenetnyitó oldalakon általában egy nagytotált látunk, a sztori végére időzített adok-kapokban pedig összesen 14, váltakozó méreteivel az izgalom fokozását segítő panelt.

Szintén hasznos az A4-es méret a jelenetek megkomponálásában, hiszen az író teljes oldalakban gondolkodhat. Ebből a szempontból a Vörös Kód különösen „fegyelmezett”, és a jelenetek, de nagyrészt az egyes oldalok végén is egy hangsúlyos képet találunk. Ez a hangsúly többnyire egy fordulatot jelez, aminek a hatására alig várja az olvasó, hogy lapozhasson. Van Hamme nagyjából a kötet harmadik negyedéig nagyon rövid, 2-3 oldalas jelenetekkel operál (két hosszabb, 6-8 oldalas, akciódúsabb rész kivételével), lépésről lépésre közelebb hozva egymáshoz a kulcsszereplőket. A sztorit a leghosszabb, 12 oldalas „leszámoló” jelenet zárja le, végül levezetésképpen a szerző két oldalban összefoglalja, kivel mi történt, és milyen kérdések maradtak még nyitva. (Itt jegyzem meg, hogy egy dolgot „elfelejtett” elmagyarázni Van Hamme, de bocsássuk meg neki.)

Lássuk most a rajzoló, William Vance munkáját. Vance régóta nagy kedvencem. A „realista” rajz nagy kihívása, hogy mennyire kell belemenni a részletekbe. Ha minden egyes képen aprólékosan ki van dolgozva a háttér, kicsit egybefolyik az oldal, szemünk elkalandozik a szerzők által megtervezett iránytól, sorrendtől, csökken a különbség hangsúlyos és kiegészítő képek között, elveszhetünk a részletekben. És persze ez hatalmas pluszmunkát kíván a rajzolótól. Sokan éppen ezért egy egységesen egyszerűsített stílust választanak, főleg a háttereket, például berendezési tárgyakat vagy a növényzetet éppen csak érzékeltetve.

Vance módszerének fontos eleme, hogy oldalanként egy nagyobb vagy két-három kisebb képet rajzol meg a legapróbb részletekre kitérve, a többinél pedig egy „takarékos” megoldást választ.

A kötet nyitóoldalán például az első képen szinte a leveleket is meg lehet számolni a fákon, és a temetés valamennyi meghívottjának egyedi az arca, még a hátul állóké is. A második képen megfordul a „kamera”, a tudósítóknak csak egy kisebb csoportját látjuk, mögöttük pedig a „semmit”, egyszerűen egy jól kiválasztott színnel van feltöltve a háttér.

Hasonló a módszer a következő mintaoldalon, ahol a hétből két képen van nagyon részletesen megrajzolva a környezet, a többin kissé elnagyolt vagy megint csak hangulatfestő színek helyettesítik.

(Ez az oldal jó példa arra is, hogyan lehet egy hangsúlyos oldalzáró képpel újabb izgalmat kelteni. Az előző oldalon XIII spanyolul kérdezte meg a helybéli vezetőt, hogy mennyi idő múlva érkeznek meg céljukhoz. Az olvasónak talán fel sem tűnt azonnal, Jonesnak azonban igen – eddig nem tudtuk, hogy a főhős amnéziája dacára beszél egy idegen nyelvet. Erre a kérdésre viszont csak egy későbbi epizódban kapjuk meg a választ.)

A harmadik mintaoldal érdekessége abban rejlik, hogy ez egy átvezető oldal: az előzőn kiadták a parancsot a Vörös Kódra, utána pedig már a hosszú zárójelenet következik. Magából a hadgyakorlatból tulajdonképpen csak ennyit látunk, a továbbiakban a jók és a gonoszok kerülnek a fókuszba. Bár az egyes képeken nem szerepel sok katona és eszköz, együttesen mégis jelzik, hogy egy nagy manőverről van szó, amit dramaturgiai szempontból fontos volt érzékeltetni.

Sok izgalom van még hátra. A XIII alapsorozata 19 részes (ebből 18-at Vance, egyet vendégművészként Jean Giraud rajzolt), ez 2007-ben fejeződött be. Néhány év szünet után új szerzők vették fel a fonalat, más irányokat keresve, így összesen már 26 epizódnál jár a francia kiadás. Az alapsorozat egyes szereplőinek hátértörténetét bemutató, továbbra is Van Hamme által felügyelt XIII Mysteryből pedig eddig 13 jelent meg.

A Vitanum szeret meglepni minket – hátha a XIII-ból is lesznek még újabb magyar nyelvű megjelenések.

Bayer Antal