A múlt szombati képregénypiacon vásároltam meg a legújabb magyar nyelvű Bonelli-kötetet, a Lukas első részét. Negyven oldalon keresztül teljesen átlagos képregénykedvelőként haladtam az olvasásával, háttérbe tolva magamban a kritikust, az izgalmas cselekménynek köszönhetően egy pillanatig sem álltam le elemezgetni, nem gondolkodtam azon, hogy fogok-e majd róla írni, és ha igen, mit.

Aztán elkezdtek benne vámpírkodni. Namármost rendszeres olvasóim tudják rólam, hogy a zombi-vámpír-vérfarkas triót halálosan unom, és nagyon magasan kell átugrania a lécet annak a képregénynek, amely ilyen figurák szerepeltetése dacára elnyeri a tetszésemet. (Igen, van ilyen, például a Dampyr, és igen, van olyan is, amit nem szeretek, de nagyra tartok, például a Walking Dead.)

Nem mondhatom persze, hogy teljesen felkészületlenül ért ez a fordulat, már amennyiben az elejétől kezdve voltak jelei annak, hogy ebben a képregényben szupernaturális dolgok történnek. De valahol a lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy nem fentnevezettek egyikét húzza elő feneketlen tarsolyából az általam egyébként nagyra becsült Michele Medda író.

Ezen a ponton felébredt addig csendesen szundikáló másik énem, rögtönzött olvasó-kritikus találkozót kezdeményezve. Hamar eljutottunk arra a szerencsés felismerésre, hogy ilyenkor több mindent is tehet az ember.

1) Kedvszegetten félreteszi a nem neki való képregényt, be sem fejezi, és az első kínálkozó alkalommal némi árveszteséget elkönyvelve túlad rajta. És természetesen nem ír róla semmit, elvégre egy magára kicsit is adó képregénykritikusnak nem lehet megalapozott véleménye arról, amit nem olvasott el. (Na jó, annyit esetleg megoszt a világgal, hogy ez nem jött be neki.)

2) Kíváncsiságból tovább olvassa, de innentől kezdve akár a feje tetejére is állhat Medda úr, már benne lapul a borítékban a lesújtó vélemény, amelyet nem fog habozni minden lehetséges fórumon megosztani, minden objektivitásra való törekvést sutba vágva. Magára kicsit is adó képregénykritikus természetesen ilyet nem csinál, de ha nagyon felhúzza magát rajta, teljesen átlagos képregénykedvelőnek tetetve magát talán valamilyen fórumon kicsúszik tőle pár negatív sor.

3) Átállítja magát szenvtelen üzemmódra, kritikusként olvas tovább, és miután befejezte a kötetet, ír róla egy szakmai szempontból nehezen kifogásolható, tárgyilagos kritikát.

És még ez a három alapeset sem meríti ki a lehetőségek tárházát, amit már az eddig szóáradattal be is bizonyítottam.

Szóval igen, olvastam tovább a Lukast, elvonatkoztattam a vérszívástól (ami egyébként később bonyolódni fog, mint aztán megtudtam egy wiki-cikkből), és arra koncentráltam, hogy mit ad ez a képregény annak, akinek nincsenek olyan előítéletei a horror-közhelyekkel szemben, mint nekem.

Kezdjük a lényeggel: a Lukas egy tisztességes iparosmunka, okosan és ügyesen elégíti ki a kielégítendő igényeket. Michele Benevento rajzának minősége tökéletesen megfelel a Bonelli-sorozatokkal szemben támasztott elvárásainknak, a sztori lendületes és fordulatos, a leendő főbb karakterek úgy terelődnek egymás felé, ahogyan kell. A címszereplő egyszerre titokzatos és heroikus, empatikus és érthetően könyörtelen. A gonoszok az első pillanattól kezdve szívből utálhatók, van miért drukkolnunk ellenük.

Nem tartom valószínűnek, hogy megveszem a második részt (nem táplálom ezeket a vámpírokat még közvetve sem), így komoly eséllyel sose fogom megtudni, hogy a továbbiakban lesznek-e izgalmas csavarok, netán gondolatébresztő fejlemények. Az első alapján annyit tudok mondani, hogy a zsáner kedvelőinek szinte biztosan bejön, de nagy eredetiségre ne számítsanak.

És ezzel azt hiszem, eléggé tárgyilagos és szenvtelen voltam.

Bayer Antal