A Faith No More képes testamentuma - kritika

fnm.jpgA mintegy harminc évvel ezelőtt gombamód szaporodó független amerikai képregénykiadók egyikének támadt egy jó ötlete: ahelyett, hogy létrehozna egy új szuperhős-univerzumot, ami sokkal ütősebb lenne, mint az elkényelmesedett Marvel és DC világa, egy egészen más témát választ magának. A fiatalembert Todd Lorennek hívták, az általa alapított kiadót szerényen Revolutionary Comicsnak, és első képregénye az akkoriban fénykorát élő Guns N’ Roses „nem engedélyezett történetét” mesélte el.

Az ötlet remekül bevált, hiszen a zenekar ügyvédje azonnal felszólította Lorent, hogy ezt itt és most hagyja abba, aminek a hírére a botrányt szimatolók két hét alatt felvásárolták az összes példányt. Perre végül nem került sor, és a Rock ’N’ Roll Comics további részeinél már csak azon kellett vitatkozni, hogy a sorozat sérti-e az egyes együttesek merchandising jogait. Az amerikai alkotmánynak a szólásszabadságot rögzítő első kiegészítésére hivatkozva Lorenéknek sikerült elérniük, hogy a bíróság kimondja, életrajzot képregény formában is lehet készíteni bárkiről az illető hozzájárulása nélkül is, ellenben a zenekarok jogvédett logóját nem használhatták a füzeteken.

Loren a későbbiekben sem változtatott a munkamódszerén: mindig alapos kutatásokat végzett, de sosem kérte ki az érintettek engedélyét. Voltak, akik örültek, hogy képregényt szenteltek nekik, és voltak mufurcabbak is, de amikor Lorent 1992-ben San Diegó-i otthonában egy ismeretlen halálra késelte, egy pillanatig sem merült fel, hogy valamelyik rocker fejezte volna ki ilyen módon elégedetlenségét. A Revolutionaryt még egy ideig életben tartotta Loren apja és egyik társszerzője, de miután a zene csillagjai után sportsztárokról is hasonló képregénysorozatot próbáltak indítani, gyorsan kiderült, hogy erre a témára nem elegendő az érdeklődés, és a kiadó pillanatok alatt csődbe került.

Lehet, hogy ennek a történetnek az ég világon semmi köze nincs a Faith No More-ról szóló új magyar képregény megjelenéséhez – főleg, hogy az író, Dudich Ákos megszerezte a zenekar egyik alapító tagjának a hozzájárulását, aminek köszönhetően kigyomlálhatott a történetből mindenféle városi legendákat, és így lényegében „hivatalos” életrajznak minősül – de nem csak az ötlet, hanem a fekete-fehér, egyszerű kivitelezés is emlékeztet Lorenéékre. Ha az eredeti füzeteket nem is, a néhány évvel ezelőtt a Bluewater kiadó által megjelentetett gyűjteményes újrakiadásokat láthatták a szerzők. Ami nem von le semmit az érdemeikből, sőt talán nem alaptalan abban reménykedni, hogy lesz ennek a kötetnek kiadása más nyelveken is, hiszen tökéletesen beleillene a sorba. (Illetve az utóbbi félmondatot annyiban árnyalnám, hogy Oravecz Gergely sokkal jobb rajzoló, mint a Revolutionary által foglalkoztatottak többsége. Annak idején volt szerencsém birtokolni néhány részt a sorozatból, és nem véletlen, hogy túladtam rajtuk.)

És akkor beszéljünk még egy kicsit magamról. Ideálisan tárgyilagos olvasója vagyok ugyanis ennek a képregénynek, mivel az ég világon semmit sem tudtam eddig a Faith No More-ról. A nevüket persze hallottam/láttam már, de egyetlen számuk címe sem ugrott be. A tagok közül Mike Patton neve tűnt ismerősnek, de főleg azért, mert egy betű híján megegyezik a Patto, a Boxer és a Spooky Tooth fájdalmasan fiatalon, leukémiában elhunyt énekeséével. Ez persze csak azt bizonyítja, hogy az 1980-as évek második felében már nem követtem a rockzene minden irányzatát, az AC/DC utáni metálbandák cseppet sem hoztak lázba. Azon azért meglepődtem, hogy amikor a képregény elolvasása után rákerestem a YouTube-on a kötetben megemlített dalokra, még mindig nem hangzott ismerősen egyik sem. Szóval már harminc évvel ezelőtt is túl öreg voltam hozzájuk...

Jó. Tehát nem vagyok FNM-rajongó, az életrajzi-dokumentarista képregényeket viszont nagyon szeretem, és mivel talán olyan is elolvassa ezt a kritikát, aki nem ismeri képregénykiadói tevékenységemet, azt is fontosnak tartom ezúttal is jelezni, hogy Oravecz Gergely első kötetét, a Blosszát én jelentettem meg néhány évvel ezelőtt, ahogy néhány rövidebb munkáját is (sőt egy egyoldalas forgatókönyvemet is megrajzolta). De ezzel a disclaimerrel tényleg befejeztem, a továbbiakban csakis a képregényről lesz szó.

A képregények túlnyomó többsége kitalált történet, realista, fantasztikus vagy éppen humoros. A képregény, mint médium narrációs és ábrázoló eszköztárát alapvetően a fikciós jelleg alakította ki. A nem fikciós képregények esetében más szempontok erőteljesebben érvényesülnek, az életrajzi és dokumentarista műveknél például a hitelesség a legfontosabb követelmény. Ha azonban kizárólag erre koncentrálnak a szerzők, nem feltétlenül a képregény a legalkalmasabb forma – egy fényképekkel illusztrált sima szövegnél vagy pláne egy mozgóképes megoldásnál nehéz jobbat találni ennek a biztosítására. A képregény egy speciálisan vizuális médium, még a legnagyobb élethűségre törekvő rajz is stilizál valamennyire, a képregényből egész egyszerűen nem hagyható ki a szerzők viszonyulása vizsgálatuk tárgyához. Vagyis akkor lesz igazán jó egy életrajzi képregény, ha nemcsak a bemutatott egyén vagy csapat van benne, hanem az alkotó is.

És pont ettől válik az életrajzi képregény nagyon nehéz műfajjá. Főleg, ha az olvasói célközönség rajongókból áll: jaj annak a szerzőnek, aki túl sokat tesz bele önmagából, és másmilyen képet vázol fel a közös kedvencekről, mint amire vevő a közönség. Dudich és Oravecz feladatát pedig különösen bonyolítja, hogy Magyarországon úttörő vállalkozásba vágtak bele. Mert bár például Kálmán Áron tavaly megjelent Csontváry-képregényének a számos méltatás mellett kijutott néhány fanyalgás is, egy bő nyolcvan évvel ezelőtt elhunyt festőnek nincs olyan fanklubja, amely akár piedesztálra emelné, akár szurokba mártogatná az alkotót.

Fogalmam sincs, hogy a Faith No More magyarországi híveinek hogy fog tetszeni ez a képregény, mennyire ütnek el Oravecz finom precizitással kidolgozott rajzai attól, amire maguktól gondoltak volna. Jobban bejönne nekik egy szuperhősökre hajazó stílus, egy megelevenedő horror, egy bombasztikus játék a fényekkel és az árnyékokkal? Netán az együttes legnépszerűbb klipjeinek a képi világát látnák szívesen viszont az életrajzukban?

fnm3.jpg

Ezek a gondolatok munkálkodtak bennem, semleges olvasóban, mert őszintén szólva én csak a profi munkát látom és értékelem a műben. Oravecz munkásságában fontos ihlető elem a zene, kiválóan tanúskodnak erről például a Q Képregényújságban nemrég megjelent dalillusztrációi. Persze azok nem életrajzi jellegű művek, hanem a dalszövegek világának a személyes leképezései. Mindazonáltal érzek egy távolságtartást a rajzban, ami talán abból is ered, hogy – mint azt az előszóban maga is megvallja – ő csak a felkérést követően ismerkedett meg igazán a Faith No More-ral, bár azóta már elkötelezett hívő lett.

Nyoma sincs azonban távolságtartásnak a mesélésben. Dudichon látszik, hogy igazi rajongó, méghozzá az intelligens fajtából, aki minden elfogultság nélkül, de szeretetteljesen képes beszélni imádata tárgyáról. A zenekar tagjai megelevenednek, egyéniségeik szikrázva ütköznek. Ezt egészen biztosan értékelni fogja mindenki, aki kedveli, de legalábbis viszonylag jól ismeri a Faith No More-t.

De mi van azokkal, akik nem? És azokkal, akiket hidegen hagy a téma, vagy éppenséggel idegenkednek a metálbandák világától? A kérdés persze részben költői, hiszen egy életrajzi képregénybe miért kukkantana egyáltalán bele olyan valaki, akinek fogalma sincs, kiről-miről szól. Kedvet csinálhat egyáltalán a megismerésükhöz bármilyen szöveg vagy kép, amihez nem társul dobhártya-repesztő, adrenalinszint-növelő zene?

Erre a kérdésre – amely lehet, hogy csak bennem merült fel, és a szerzők nem is gondolkodtak el rajta – egyelőre csak egy kissé zavaros választ tudok megfogalmazni. Azt hiszem, elég jó kordokumentumnak, amennyiben egy olyan emberi és csapatteljesítményt mutat be részletesen, amely egyetlen más korábbi időben sem lenne értelmezhető.

Boy George mondta egy interjúban még nagyon régen a Karma Chameleon kapcsán, hogy ő nem dalszövegeket ír, hanem szavakkal fest. Valami hasonlót jegyez meg Dudich Ákos Mike Pattonról, amikor azt mondja, hogy „inkább hangokban gondolkodik, mintsem koherens mondanivalóban”. Egy internetes portálon rátaláltam az FNM dalszövegeire, és nyolc-tíz elolvasása után teljesen megalapozottnak látom ezt a megállapítást. Ez még inkább súlyosbítja az értelmezési zavaromat, hiszen a zenekar egész történetében visszatérő motívum egyfajta lázadás, az örökös nyughatatlanság, az új utak keresése, az önismétléstől, közhelyessé válástól való félelem. Ezek a mozgatórugók azonban mintha csak a zenére vonatkoznának.

Igaz, a dalok címeiből összeáll egyfajta világlátás, bár aligha ez erre a jó kifejezés, talán inkább hozzáállást, viszonyulást kellene mondani. A szövegek azonban inkább csak szóhalmazok, amelyekből saját aktuális hangulatunk alapján szinte bármit kiolvashatunk. Ahogy azt már a kötet közepén látjuk Patton egyik gondolatbuborékjában: „az én szavam nem Szentírás, hisz szart se tudok”. Mintha a Faith No More teljes pályafutásának, sőt népszerűségének az lenne a kulcsa, hogy ezek a srácok ösztönösen, de magabiztosan csinálták, amit csináltak, nem agyaltak sokat azon, hogy ez kinek mit jelent, és a közönségük pont erre volt vevő, éppen ezt látták bennük inspiráló példának.

Ha ennyi gondolatot ébreszt egy éltes kritikusban egy képregény, akkor csak tud valamit, nem? Szerintem mindenkinek érdemes tenni vele egy próbát.

Bayer Antal