A Vaillant egyik leghíresebb képregényfigurája már négy éve létezett, amikor bekerült a lapba. 1948 és 1952 között ugyanis a L’Humanité napilapban és annak hétvégi mellékletében, a L’Humanité Dimanche-ban szerepelt, valamint a Les aventures de Pif le chien című magazinban, amely a napi és heti stripeket gyűjtötte össze.

Pif története egy beugrással kezdődött. A L’Humanité korábban Felix the Cat (magyar nevén Sicc úrfi) képsorokat jelentetett meg, ám a Truman-doktrína és a Marshall-terv bejelentése után erősödő hidegháborús hangulatban a Szovjetunió által támogatott francia kommunista lap felmondta az amerikai strip utánközlését, és új sorozatot kerestek a helyére. José Cabrero Arnal ekkor már két éve rajzolta Placid és Muzo kalandjait a Vaillant-nak, így hát őt kérték fel az új figura kitalálására. Arnalnak eszébe jutott Top című korábbi sorozata, amelyet a spanyol TBO-ban készített 1932 és 1936 között, ez szolgált mintaként Pifhez. Mivel a katalán Arnal gyengén beszélt franciául, a szöveget eleinte ehhez a képregényhez is Pierre Olivier írta, mint a Placid és Muzo esetében. Néhány későbbi történetnek pedig Raymond Lavigne, a L’Humanité Dimanche főszerkesztő-helyettese volt az írója.

Pif eleinte egyedül szerepelt, ám Arnal és Olivier hamarosan egy szép kertes házban lakó családnál helyezte el, amelynek a tagjai Tonton César, a kopasz apuka, Tata Agathe, a testes anyuka és a kisfiuk, Doudou voltak. César az építőiparban dolgozott, két fő hobbija a kertészkedés és a vadászat volt, amelyekbe mindig be akarta vonni Pifet, annak őszinte sajnálatára.

Rá egy évre tűnt fel körükben a ragtapaszos pofájú Hercule nevű macska, aki azonnal Pif esküdt ellensége lett.

1952 decemberében amolyan karácsonyi ajándékként jelentek meg először Pif kalandjai a Vaillant 397. számában. Azonnal sejteni lehetett, hogy az akkor már komoly népszerűségnek örvendő kutyus állandó szereplője lesz a lapnak, ugyanis nevető arca bekerült a fejlécbe. Mivel azonban ez hetente egy oldalnyi munkatöbbletet jelentett, a munkatáborokat megjárt Arnal egészségi okokból nem sokáig bírta a megnövekedett terhelést. Ezért gyakran más rajzolók is besegítettek, és 1954-től már rendszeresen a legjobb helyettesnek bizonyult Roger Mas szignója jelent meg a lapok alján, a cím mellett pedig a „C. Arnal nyomán” felirat.

Az 500. számban Pif közös történetben szerepelt Placiddal és Muzóval, majd rögtön ezt követően átvette a helyüket az első oldalon. A történetek is hosszabbak lettek, 1959-től már két és fél oldalt foglaltak el. Arnalhoz hasonlóan Mas is többnyire a ház körül zajló történeteket készített, és a szituációk nem annyira kutyás-macskás, hanem inkább egy többgyermekes család életére emlékeztettek. Időközben még egy szereplő csatlakozott az állandó gárdához: Pifou, Pif fia, akit már Mas talált ki.

1960-ban egy történet erejéig előkerült Top is, akiről megtudtuk, hogy Pif apja – bár talán egy alternatív valóságban.

Pif népszerűsége egyre nőtt, így amikor 1962-ben a kiadónál kitalálták, hogy a korábban már megjelent képregényeket zsebkönyv formájában jelentetik meg újra, ezt a sorozatot is Piffel kezdték. A Pif Poche-ból 1993-ig 329 szám jelent meg.

1965-ben módosították a lap címét és logóját: a Vaillant, le journal de Pifben már a karakter nevét írták nagyobb betűkkel. Az átalakulást az 1965. március 28-i keltezésű 1037-es számban harangozták be. A lényeg azonnal kiderül: az egész oldalas címlapképen a megtöbbszörözött Pif lát el minden feladatot a szerkesztőségben.

1967-től Mas már inkább Pifou önálló kalandjaival foglalkozott, az általa és nagy ritkán Arnal által rajzolt történeteken kívül egyre több olyan oldal jelent meg, amely nem volt aláírva. Mint később kiderült, ezeket egy új asszisztens, Louis Cance rajzolta, akinek azonban csak 1971-től, már a Pif-Gadgetben engedték meg, hogy rendszeresen feltüntesse a saját nevét.

A Pif-Gadget kezdettől fogva épített a karakter növekvő népszerűségére, és ehhez némileg meg is változtatták a karaktert és környezetét. Pif kiszakadt alapvetően polgári környezetéből, és bárhol, bármilyen körülmények közt bevethető karakter lett belőle, akár még a világot megmentő hősként is viselkedhetett – kutyaként pedig már végképp soha. Ez a korábbi olvasók szerint elvette eredeti sármját, a fiatalabbak viszont már a modern világhoz gyorsan alkalmazkodó karaktert ismerték és kedvelték meg.

A Pif-Gadget első időszakában Pif mellett csak Hercule (Herkules) maradt meg visszatérő szereplőnek. Ekkor már nem ádáz ellenségek voltak, inkább csak civakodó barátok, sőt lakótársak, hiszen többnyire egy házban éltek.

Hamar kiderült, hogy Louis Cance egymagában nem képes hetente öt oldalt szállítani Pif kalandjaiból. Mivel nem mindig nevezték meg a segédeket, nem tudni, hogy pontosan mikor csatlakoztak a stábhoz, de annyi biztos, hogy Patrice Valli már 1971-től szerzőtársa lett Cance-nak, Yannick rajzolóként, Nadaud íróként dolgozott a sorozaton 1972-ben. 1973-tól Michel Motti is elkezdett Pifet rajzolni és írni, egy ideig ez a három rajzoló váltogatta egymást. Íróként néha besegített többek közt Jean Sanitas és Christian Godard is. A figura megalkotója, José Cabrero Arnal minden évben maga is elkészített egy-két történetet, az utolsót 1972-ben, utána már csak egy-két forgatókönyvet adott más rajzolóknak.

A szerkesztőség 1975-ben látta elérkezettnek az időt egy újabb komoly változásra, ekkor egy sor mellékszereplő csatlakozott Pifékhez, akiket a következő pár évben rendszeresen láthattunk. Leggyakrabban egy Pamela nevű lányt a szomszédból, aki Pifnek és Hercule-nek is tetszett. Sokszor keveredtek kalandokba egy Kifelkloun nevű kedves őrült tudós miatt, és nem egyszer megjelent a színen a visszavonult tengerészkapitány, Tangroule is. Ritkábban szerepelt egy Gringalet nevű pankrátor, aki szintén a szomszédban lakott, és Beaudebois, a sarki rendőrtiszt.

Pif szert tett egy Chagato nevű aranyos kiscicára, Hercule pedig egy Centaure nevű ijesztő, de buta házőrző kutyára. Ezek valódi állatként viselkedtek, nem úgy, mint a kerti csigák, akikkel rendszeresen elbeszélgettek.

Ekkor már jó néhány történetet Bertrand Solet írt, és 1976-tól csatlakozott a fiatal François Corteggiani, előbb Mottinak segítő rajzolóként, majd íróként. Ugyanebben az évben Hercule önálló sorozatot kapott, ezt Yannick késztette. Idővel jöttek további rajzolók, mint például Dimberton, Cavazzano, Clod és Totaro.

A következő megújulás 1977-ben indult, amikor Pameláék egyik napról a másikra eltűntek, és új mellékszereplők jöttek. Elsőként Belpomme (magyarul Szépalmási) professzor, majd Maigrelet felügyelő, a 472. számtól pedig egy igazi főgonosz, Krapulax.

A lap átalakulásakor, 1982-ben egy hirtelen ötlettel visszahozták Pif eredeti „családját”, César bácsit, Agathe nénit és a fiukat, Doudou-t. Pif „visszaköltözött” hozzájuk, Hercule pedig ritkábban jelent meg a történetekben. A régi karaktereket megpróbálták modernizálni, a kinézetük is megváltozott, a viselkedésüket is igyekeztek korszerűbbé tenni – és Pifnek már nem kellett elkísérnie Césart a vadászatra, ami a korábbi epizódok egyik visszatérő témája volt. Ez az időszak 1986-ig tartott, aztán ismét eltűntek ezek a karakterek, Pif és Hercule megint ketten lettek főszereplők, és megint sokszor kerültek összetűzésbe Krapulaxszal.

1989-ben 150 részes rajzfilmsorozat készült Pif és Hercule főszereplésével, amelyekhez teljesen új karaktereket fejlesztettek ki, és ezek bekerültek a képregényekbe is: Farfouille, a rendőr, Grochoux, a gazdag barát, Grotalent professzor (ezen a néven volt korábban képregényfigura a Placid et Muzóban, kicsit emlékeztet is rá), és a csirkefogó Cicréron, Buzard és Gorille.

A Pif-Gadget 1993-as megszűnése óta a lap újraindítására tett minden kísérletben jelentek meg újabb Pif történetek, és Corteggiani 2013 óta naponta készít képsorokat a L’Humanité számára.

Magyarországon Pif a legismertebb francia képregényfigurák közé tartozik. Először valószínűleg 1956-ban szerepelt a Magyar Horgászban, méghozzá Bodri címen. Később már saját nevén lehetett olvasni a kalandjait, ismét a Magyar Horgászban, a Pajtásban, a Tábortűzben és a Szabad Földben. Érdekesség, hogy a Pajtásban néha átrajzoltak történeteket, illetve keverték Pifet és Pifout, sok sztorit pedig lerövidítettek, áttördeltek. Az 1970-es évek végétől a Mini Pajtásban, majd az 1980-ban induló Hahotában és 1981-től 1992-ig a Kockásban voltak olvashatók Pif történetei, amelyek nagyrészt már ebből a korszaktól származtak. Hosszú szünet után 2014-ben egy kis füzetben jelent meg Pif és Herkules, ez a kiadvány Corteggiani új napi stripjeiből válogatott. Az újrainduló Kockás 2018-tól megint közöl néhány Pif-képregényt.

Bayer Antal

Megjegyzés: a cikk a szerző "A Vaillant képregényei" és "A Pif-Gadget képregényei" című köteteinek Pif szócikkeit foglalja össze.