Kényszerű karantén alatt az ember még több képregényt olvas. Ahogy maga a képregényolvasás, a kritikaírás is magányos tevékenység, de én mégsem monologizálásként fogom fel. Szeretek beszélgetni képregényekről, és fogalmazás közben elképzelem, hogy kinek és miért ajánlanám az adott művet, vagy melyik részére, elemére hívnám fel a figyelmét, ha netán már olvasta ő is. Van, hogy konkrét személyek jutnak eszembe, olyanok, akikkel rendezvényeken vagy online szoktunk pár szót váltani olvasmányélményeinkről. Ez megkönnyíti az írást, közvetlenebbé teszi a stílust. De ennél a négy képregénynél nem egyes ismerősöket, hanem inkább olvasótípusokat képzeltem magam elé.

Titkos Bosszúállók (írta Warren Elllis, rajzolták többen)

Ezt a képregényt nem a szuperhősrajongók figyelmébe ajánlom, hiszen ők már úgyis megvették, elolvasták és szeretik, mint az összes többit. Hanem inkább azoknak, akik hozzám hasonlóan kedvelik ugyan a zsánert, de most már ritkábban olvasnak ilyesmit, főleg újakat. Ennek a kiadványnak Warren Ellis miatt adtam egy esélyt, tőle igazán rosszba még sosem futottam bele.

Szédítő gondolat, hogy Amerika Kapitányt közel 80 éve találták ki, és a Secret Avengers többi főbb szereplőjét (Fekete Özvegyet, Holdlovagot, Sharon Cartert, Bestiát és Hadigépezetet) is már sok száz vagy ezer sztoriban láthattuk. Lehet még róluk bármi újat mondani? Ellis ebben az eredetileg tíz évvel ezelőtt megjelent kötetben egyértelműen úgy döntött, hogy nem nagyon. De ez nem jelenti azt, hogy ne próbálkozott volna meg valami szokatlannal.

Évtizedeken keresztül a kb. 20 oldalas amerikai képregényfüzetek egy-egy teljes történetet tartalmaztak. Aztán egyes írók felbátorodtak, és két-három részes folytatásokra merészkedtek. Nagyjából az 1990-es évek elejétől már sokkal inkább ez volt az elterjedt gyakorlat, sőt akár 100-200 oldalas ciklusok is készültek. Ez azonban nem minden esetben jelentette azt, hogy az írónak volt is 100-200 oldalnyi mondanivalója. Jó néhányszor érezhette azt az olvasó, hogy mellékszálakkal, szereplők közti élcelődéssel, duplaoldalas pofozkodásokkal, kedvezőbb esetben a karakterek valós interakcióival töltik ki az oldalakat, vagy ahogy mondani szokták, húzták a sztorit, mint a rétestésztát.

A Titkos Bosszúállókban Ellis hat különálló epizóddal igyekszik bizonyítani, hogy ma sem lehetetlen belesűríteni egy izgalmas cselekményt egy kb. 20 oldalas történetbe. Ez tulajdonképpen sikerül is, de a mutatványnak az az ára, hogy a karaktereket adottnak kell vennünk, és a Marvel-univerzum előző ötven évével is nagyjából tisztában kell lennünk, mert önmagukban nem igazán állnak meg a sztorik a lábukon. Noha hőseink folyamatosan a megsemmisülés szélén táncolnak, valahogy képtelen az ember elhinni, hogy igazi a tét, hisz nyilvánvaló, hogy akinek kell, mind túl fogja élni, a küldetés teljesítve lesz, vagy ha nem, hát akkor sincs olyan nagy baj.

Feltűnő a történetek durvasága. Ennek az a magyarázata, hogy a főszereplők itt csak mellékesen szuperhősök (illetve dehogy mellékesen, képességeik és csúcstechnológiájuk nélkül már az első oldalakon meghalnának), hanem titkos küldetéseket teljesítenek, olyanokat, amelyek megismerésétől a kormányok szeretnék megkímélni a nagyközönséget. Még Amerika Kapitány sem moralizál, hanem gondolkodás nélkül kiadja a parancsot, hogy bármi áron bírják vallomásra az ellenséges foglyokat. Ez szokatlan ugyan, de nem előzmény nélküli, az Ed Brubaker által írt epizódokban is láthattuk, hogy Steve Rogers nem öl és nem kínoz, de el tudja fordítani a fejét, ha nincs más megoldás.

A rajzok elég látványosak, van néhány egészen figyelemre méltó plán is. Az egész roppant dinamikus, pörög rendesen. És mégis tökéletesen felejthető az egész. Kikapcsolódásra alkalmas, és el is lehet tenni nyugodtan, pár év múlva másodszor, harmadszor ugyanúgy el lehet vele ütni egy üres órát. Annak viszont, aki csak Ellis miatt fontolgatja a megvételét, azt mondom, maradjon inkább a Transmetropolitannél.

Vera Brosgol: Ánya kísértete

Amikor elképzelem magam elé a kritikám olvasóját, természetesnek tűnik, hogy egy felnőtt emberről van szó, még ha nem is feltétlenül kortársamról. Olyan valakit idézek meg magam elé, aki az adott képregény olvasója lehet. Ezért vagyok mindig kicsit zavarban, amikor egy fiatalabbaknak szóló képregényről mondok véleményt. Ahogy múlik az idő, egyre nehezebben azonosulok azzal a szülővel, aki képregényt adna a gyerekei kezébe, elvégre az enyémek már rég kinőttek a kamaszkorból.

Márpedig az Ánya kísértete a fiatalabb olvasókat célozza meg, ezen belül is főleg a lányokat, akiknek eddig nem nagyon volt mit a kezükbe venniük idehaza, főleg a mangakiadás alig néhány évig tartó tündöklése és bukása óta. Ezt a korosztályt célozza meg a Ciceró kiadó, amely új szereplő a hazai képregénypiacon, de már most látszik, hogy komoly katalógust igyekszik felépíteni. A Nimonáról nemrég írtam, Raina Telgemeier munkáiról, amelyeknek a kiadását a napokban kezdi meg a Ciceró, az érintettség okán (én fordítom őket), majd mások fognak.

Ebbe a kategóriába tartozik a 2012-ben Eisner- és Harvey-díjjal elismert Ánya kísértete is. A Moszkvában született, de már hosszú ideje Amerikában (előbb Kanadában, majd az Egyesült Államokban) élő Vera Brosgol munkáját sokan hasonlítják Marjane Satrapi Persepolisához, és nem is alaptalanul. A rajzstílusban mindenképp tetten érhető egy rokonság, és Marjiéhoz hasonlóan Anya történetének a kiindulópontja is a gyerekkorból a kamasszá válás problémaköre. Hasonló az alkotói érzékenység is, amellyel a szerző kezeli főszereplője sorsát, minden bizonnyal életrajzi elemekből is táplálkozva.

Szerény körülmények között élő orosz bevándorlók gyermekeként Ányának nehézséget jelent a beilleszkedés az amerikai társadalomba, meg kell küzdeni a saját identitásáért, nem utolsósorban önmagával. Azzal is szembesül, hogy mit jelent a barátság, és mit nem. Az Ánya kísértete felnövéstörténet, de nem viszi túlzásba a didaktikus jelleget, miközben alapvetően egy több zsánert (fantasztikum, horror, thriller) is elegyítő, szórakoztató képregényként olvasható.

Egyértelműen generációs képregény, amely érzésem szerint még pont időben érkezett el hozzánk, hiszen aktuális kérdések merülnek fel benne, egy mai magyar fiatal lány ugyanúgy el tud merülni benne, ugyanúgy azonosulni tud a főszereplővel, mint a már említett Telgemeier vagy a nálunk is kiemelkedően népszerű Sarah Andersen karaktereivel. Éppen ezért ajánlható nem csak a mai magyar fiatal lányoknak, hanem a szüleiknek is, felidézhetnek belőle olyan dolgokat a felnövésről, amelyeket valamikor maguk is tudtak, csak már elfelejtettek.

Batman: Az utolsó Arkham (írta Alan Grant, rajzolta Norm Breyfogle)

Ezzel a képregénnyel könnyű dolgom lenne, hiszen a hazai Batman-rajongók jelentős része a Grant-Breyfogle páros által készített történetek révén kedvelte meg a karaktert, velük bármikor, bármilyen sokáig lehet beszélgetni róla. De szerintem ajánlható azoknak is, akik újabb vagy más verziókat ismertek eddig.

Idén a Kingpin a korábbitól eltérő koncepció szerint válogat Batman-történeteket, a kéthavi folytatások helyett hosszabb, teljes sztorikat ad ki, és érezhetően a klasszikusok felé fordult. Az utolsó Arkham 28 évvel ezelőtt jelent meg eredetileg, a Shadow of the Bat első ciklusaként, amikor Alan Grant írót a DC lényegében megjutalmazta egy új, saját Batman-sorozattal. Grant élt is a lehetőséggel, sok jó sztorival és érdekes karakterrel gazdagította a Denevérember világát. (Azt hiszem, mind a 94 részt ő írta, de legalábbis a túlnyomó többségét.)

Rajzolótársként ehhez az első sztorihoz azt a Norm Breyfogle-t kapta, akivel ekkor már túlvolt jó néhány emlékezetes Batman-epizódon, főleg a Detective Comicsban. Ezek közül jó sok megjelent magyarul is az 1990-es évek elején a Semic kiadásában, az akkori olvasók számára Breyfogle ábrázolása határozta meg a karakter kinézetét. Pedig nagyon is elütött attól a „szabványtól”, amelyet húsz évvel korábban alakított ki Neal Adams, és amelyhez többé-kevésbé tehetséges követői igyekeztek tartani magukat. Nekem sem volt könnyű megszoknom, és amikor én szerkesztettem a magyar nyelvű magazint, igyekeztem nagyjából egyenlő arányban beválogatni a hagyományos stílust képviselő Jim Aparo és a groteszkbe hajló Breyfogle által rajzolt részeket.

A nemrég túl korán elhunyt Breyfogle-nak ez az időszak volt a fénykora, legalábbis szuperhősös képregényrajzolóként, ugyanis a következő években sok minden mással foglalkozott, illusztrációk készítése mellett például verseket is írt. Talán mivel nem maradt meg a pályán, és a stílusa nem fejlődött tovább, nem alkalmazkodott az újabb irányzatokhoz, ez a közel harminc évvel ezelőtti Batman most már kissé retrónak tűnik. De azoknak a mai fiatal felnőtteknek, akiknek a gyerekkorában ő volt az etalon, ez az új kiadvány különleges, szép emlékeket idéző ajándék.

Grant sem számít ma már modern képregényírónak, nem is nagyon kapott (vagy nem vállalt?) munkát a nagyobb kiadóktól ez elmúlt 10-15 évben – érdekes lenne látni, mihez kezdene mostanság Batmannel. De úgy gondolom, az ő sztorijai kiállták az idő próbáját. Szerintem ez is, még ha akadtak is emlékezetesebbek. Ahogy egy új sorozat első epizódjához illik, Grant több új karaktert teremtett benne, méghozzá olyan ügyesen, hogy ezt észre sem vesszük – mintha nem is ez lenne az első megjelenése Jeremiah Arkhamnek és a sorozatgyilkos Victor Zsasznak. Utóbbi jelenti az igazi veszélyt a sztoriban, ám Grant mégsem őt, hanem Arkhamet teszi meg Batman fontosabb ellenlábasának. Az utolsó Arkham kapcsolódik Grant Morrison és Dave McKean néhány évvel korábbi klasszikusához, az Arkham Elmegyógyintézethez, amennyiben Jeremiah annak a központi alakjától, Amadeus nagybátyjától örökölte meg az intézményt és annak vezetését. Ahogy Morrison, Grant is foglalkozik az őrület mechanizmusával, de más megközelítésben. A fiatalabb Arkham módszerének középpontjában az egyén viselkedésének megfigyelése és megváltoztatása áll, amire a képregény 11. oldalának első képén látható könyv, Burrhus Frederic Skinner behaviorista pszichológus munkája is utal. Ellentétben azonban Morrisonnal és Alan Moore-ral (a Gyilkos tréfában) Grant nem hajlandó belemenni abba az utcába, hogy Batman bűnüldözői elszántságát az őrület egyik formájaként kezelje, és úgy gondolom, hogy ezért hálásak is lehetünk neki.

Érdemes talán megjegyezni, hogy a maga korában ez egy eléggé sötét hangulatú történetnek számított. Nem tudom, mennyire nehéz ezt elképzelniük azoknak a mai olvasóknak, akik Scott Snyderen edződtek.

Lost Beyond 1 (Bloodstonecompany)

Teljesen váratlanul ért, hogy az újságosoknál lehet kapni egy új magyar képregényt. Az interneten látható minták alapján döntöttem a beszerzése mellett. És most nagyon vakarom a fejemet, hogy milyen olvasót is képzeljek magam elé, akivel beszélgetnek róla.

A képvilág nagyjából rendben is lenne, de ami a történetet illeti, nem igazán tudok mit kezdeni vele, meg sem próbálom összefoglalni.

Ha jól értem, a Lost Beyond egy több lábon álló projekt, amelynek a középpontjában egy társasjáték áll, a képregény inkább csak kiegészítő, származtatott termék. Ez sajnos egyből ki is zár engem a reménybeli követők közül, nincs kedvem elmerülni a világában.

A képregény önmagában nehezen értelmezhető, kevés benne a szöveg, és az is inkább csak sugalmaz, a párbeszédekből alig derül ki valami a karakterekről, nem csinálnak kedvet ahhoz, hogy jobban megismerjem őket. Kicsit sajnálom, mert a rajzon látszik, hogy át van gondolva a stílus, grafikailag fel vannak építve a jelenetek. Részemről ez ennyi volt…

De nem akarok róla lebeszélni senkit, pláne, hogy olyan kevés az új magyar képregény, főleg az idén. Mindenkit arra biztatok, hogy tegyen vele egy próbát, csak igyekeztem elhelyezni a palettán, bár félek, egyelőre nem sikerült. Sok elkötelezett rajongót kívánok a szerzőknek, akik majd el tudják mondani nekünk, hogy mit szeretnek benne.

Bayer Antal