Humoros képregényt csinálni igazán nem nagy ügy, gondolhatnánk. Karikatúraszerű rajzok, burleszk poénok és szóviccek, rájátszás néhány sztereotípiára, esetleg pár kétértelműség, hogy össze lehessen kacsintani a felnőtt olvasókkal, és már meg is vagyunk.

Nem nagyon gondolhatta ezt másképp Morris sem, amikor 1946-ban belevágott Lucky Luke kalandjainak a megrajzolásába. Aztán rájött, hogy ennél mégiscsak bonyolultabb a dolog, és mivel önkritikusan felismerte, hogy íróként nem tartozik a legélesebb pengék közé, szerencsésen becserkészte szerzőtársnak a korszak zsenijét, René Goscinnyt, aki az Asterixszel is fényesen bizonyította a szórakoztató műfaj korlátjainak tágíthatóságát, sőt lerobbanthatóságát.

De Goscinnynek is könnyű dolga volt napjaink íróihoz képest, hiszen az 1960-as és 1970-es években még nem kellett számolni olyan fogalmakkal, mint politikai korrektség, érzékenyítés vagy triggerelés. És főleg nem volt még internet, nem volt közösségi média. Az alkotók és az olvasók között tűzfalként emelkedtek a kiadók és szerkesztőségek, a visszajelzések lassan és szűrve jutottak el a szerzőkhöz, de többnyire egyáltalán nem. Ha pedig esetleg valamilyen mű kiverte a biztosítékot valakiknél, a botrány csak növelte az érdeklődést és az eladásokat. (Ráadásul a képregényeket akkoriban Franciaországban sem vették még annyira komolyan, mint a regényeket vagy a filmeket. Ellentétben az utóbbiakkal, a képregényeket érő esetleges vádak bírósági ügybe szinte sosem torkollottak, így alkotóik többnyire egy biztonságos buborékban dolgozhattak, saját maguk és lelkes olvasóik örömére.)

Goscinny manapság nagyokat nézne, hogy mik vannak, Jul viszont már ebben a világban nőtt fel, és éppen ennek a mediatizált életnek az egyik legélesebb paródiáját és szatíráját alkotta meg a Silex and the city című sorozatával. De míg amabban semmire és senkire nem kell tekintettel lennie, a Lucky Luke alapvetően mégiscsak egy „családi” képregény. A feladat tehát kettős: követni a hagyományokat és megfelelni a kor szellemének. Az első két kötetével bizonyította, hogy meg tudja csinálni – ám a legújabb rész témája egy különleges problémát vet fel.

Már amikor elvállalta az új epizódok írását, Jul jelezte, hogy fájó hiánynak tartja a zsidók és a feketék mellőzését a sorozatban. Előbbieket remekül vezette be Az ígéret földjével, utóbbiak ábrázolása azonban speciális kihívást jelent. Elvégre ellentétben az Európából érkező bevándorlókkal, az afroamerikaiak nem önszántukból indultak a nagy olvasztótégely felé, sőt sokáig fel merült az asszimilálódásuk, hiszen az Újvilágban rabszolgasors fogadta őket. Márpedig ha van valami, ami elfogadhatatlanná vált az elmúlt évtizedekben, az a „lefelé humorizálás” – az elnyomással, a nyomorúsággal, a kiszolgáltatottsággal nem szabad viccelni.

Természetesen ezt Goscinny is tudta a maga idejében, és sosem engedett meg magának rasszista poénokat, sem a feketékkel, sem az indiánokkal szemben. Az ő humora a klasszikus westernek közhelyes ábrázolásmódját parodizálta, ám ma már ez is ingoványos terepnek számítana. Egyetlen jelentősebb fekete karaktere az eredetileg 1961-ben megjelent 11. albumban, az Utazás a Mississippin-ben szerepel: Sam, a kormányos segédje semmi mást nem csinál, csak folyamatosan kávét főz főnökének. Amiben nincs semmi bántó, hiszen barátságban, sőt tökéletes szimbiózisban élnek ők ketten, de mégiscsak egy alárendeltségi viszonyt jelez.

Amikor Jul elhatározta, hogy a Gyapotcowboyban kiemelt szerephez jutnak a feketék, azzal a dilemmával szembesült, hogy példamutató karaktereket akar bemutatni anélkül, hogy a történelem átírásával vádolhassák. A vadnyugati legendáriumot nála sokkal jobban ismerő szerzőtársa, Achdé beszélt neki az első fekete marsallról, Bass Reevesről, aki tökéletesen beleillett a történetbe.

Akkor most lássuk a sztorit röviden: Lucky Luke éppen jól megérdemelt szabadságát tölti, amikor megtudja, hogy egy idős különc hölgy, aki lelkesen követte a kalandjait, őt tette meg örökösének, ezért azon nyomban Louisianába kell utaznia, hogy átvegye az állam egyik legnagyobb gyapotültetvényének a vezetését. Pont ebben a pillanatban lép a színre Bass a négy Dalton-testvérrel, akiket épp most kerített kézre a legutóbbi szökésük után, így Joe Dalton is hallja, hogy Luke az ország egyik leggazdagabb embere lesz. Luke teljesen elképed a hír hallatán, és esze ágában sincs gyapottermesztésből élni, a birtokot a nemrég felszabadított fekete rabszolgák között akarja felosztani. Ám ehhez előbb át kell vennie az örökséget. Mihelyst Bass visszakísérte őket a fegyházba, a Daltonok azonnal megszöknek megint, mert Joe utána akar menni Luke-nak, hogy lelője és megkaparintsa a birtokot.

Luke-ot az ültetvényen nagy bizalmatlanság fogadja, a feketék nem tudják elképzelni, hogy egy fehér egyenlő félként bánjon velük. Képviselőik Socrate, az öreg intéző, és Angela, a harcias helybéli tanítónő. Azonnal felkeresi az új szomszédot QQ, azaz Quincy Quarterhouse, aki magától értetődőnek veszi, hogy a vadnyugatról érkező Luke ugyanolyan kemény kézzel fog bánni a munkásokkal, mint ő és környékbeli barátai. Meg is hívja egy nagy kerti partira, amelyen Luke hirtelen az Elfújta a szél világában találja magát. Amikor az egybegyűltek megtudják, mire készül az új tulajdonos, egy emberként ellene fordulnak. QQ titkos találkára hívja a társait, akik valamennyien a Ku-Klux-Klán tagjai, meg akarják leckéztetni az idegent. Mindezalatt Joe és testvérei a louisianai mocsáron keresztül igyekeznek eljutni az ültetvényre. Gondolom, nem számít spoilerezésnek, ha elárulom, hogy a végén minden jóra fordul, de a részletekért el kell olvasni a képregényt.

Az értékelést azzal kezdem, hogy a Gyapotcowboy teljesíti a kitűzött célokat. Mulatságos történet, jól adagolt poénokkal. Bőségesen tartalmaz utalásokat a sorozat korábbi részeire és nem fukarkodik a kulturális utalásokkal, még Tom Sawyert és Huckleberry Finnt is szerepelteti egy oldal erejéig. A Daltonokkal kapcsolatba kerülő Berjeaut-házaspár cajun nyelvjárása nyilván visszaadhatatlan, a humornak ez a rétege elvész a nem-francia olvasók számára. Jul anakronisztikus szerepet juttat egy-két képkocka erejéig Donald Trumpnak, Barack Obamának és Oprah Winfreynek, de nem reflektál közvetlenül az aktualitásokra – a képregényt négy évvel ezelőtt kezdte írni, és a Black Lives Matter mozgalmat felerősítő, George Floyd halálát okozó rendőri túlkapás idején már gyakorlatilag meg is volt rajzolva a kötet.

Teljesíti a célokat, megfelel az elvárásoknak – de szerintem mégsem sorolható a legjobb epizódok közé. Jul kiváló mellékszereplőket alkotott, ám Luke egy kicsit árnyéka önmagának, és a Daltonok jelenléte ezúttal is kicsit erőltetettnek tűnik. Ugyanakkor megbocsátható is, hiszen a tipikusan „képregénygonosz” Joe-ékat ügyesen használja ellenpontként a történet kedvéért eltúlzott, de mégiscsak valós veszélyt jelentő, a fehérek felsőbbrendűségét és hatalmát megkérdőjelezhetetlennek tekintő, kiváltságaikat erőszakkal védelmező ültetvényesekkel szemben. Szokatlan módon egy deux ex machina jellegű befejezéshez is folyamodik Jul, amivel nem igazán vagyok kibékülve.

Ami a rajzokat illeti, Achdé munkája most is kifogástalan. Érzésem szerint kezd finoman eltérni Morris stílusától, már nem lehet azt mondani, hogy a megszólalásig hasonlít rá, és ez inkább jót tesz a sorozatnak. Egy ilyen hosszú életű képregényben nem maradhat változatlan a megjelenítés, bizonyítják ezt a különc hölgy által összegyűjtött Lucky Luke-portrék is, amelyek a Morris által különböző időszakokban rajzolt részekből származnak.

Nem szeretek francia képregényt fordításban olvasni, a kritikát az eredeti alapján írtam, így a magyar szövegről nincs véleményem. Azt azonban sajnálom, hogy nem sikerült frappánsabb címet találni az albumnak. A „dans le coton” kifejezésnek ugyanis három értelmezése van: egyrészt Luke szó szerint a gyapotföld kellős közepén találja magát, másrészt a hagyaték birtokba vételével „gyapotban utazik”, ami egy cowboy számára szokatlan dolog, harmadrészt pedig egy nehéz, átláthatatlan helyzetbe került, ebben a jelentésében a „coton” a köd szinonimája.

Bayer Antal