Év elején máskor is ritkábbak a megjelenések, a járványhelyzet miatt pedig már tavaly is alig voltak rendezvények – és ma még teljesen bizonytalan, mikor jöhet az idei első. Szerencsére az újságosoknál nem lankad a pár évvel ezelőtt rendesen felpörgött ritmus, úgyhogy van bőven mit olvasnia egy képregénykedvelőnek, főleg, ha mindenevő.

Nagy Marvel-képregénygyűjtemény 82 és 83: Nick Fury, a SHIELD ügynöke 1-2

Ebből a sorozatból eddig csak azokat vettem meg, amiket én fordítottam (van néhány kiadó, amelynek rossz szokása nem küldeni tiszteletpéldányt a munkatársaknak), de ennek most nem tudtam ellenállni. Ezeknek a történeteknek a jelentős részét ugyanis közel ötven évvel ezelőtt olvastam először, méghozzá olaszul, az Editoriale Corno Devil című sorozatában, amelyben Daredevil mellett Iron Man és Nick Fury történetek futottak. A nosztalgiafaktor mindent legyőz.

Az eredetileg második világháborús amerikai katonahősként ismertté vált Nick Furyból a hatvanas évek közepén csinált Stan Lee titkosügynököt, pillanatig sem titkolva, hogy a James Bond-filmek és Az UNCLE embere tévésorozat sikerének a hatására. A Marvel persze nem hazudtolta meg önmagát, a világot védelmező SHIELD ügynökség és a világ leigázását megcélzó „idegen szervezetek”, mint a HYDRA és az AIM összecsapásaiban a féktelen bunyó dominál, és a számtalan bemutatott kütyü használatában nem sok következetességet lehet felfedezni. Az írók nem nagyon bajlódtak a karakterábrázolással sem, a párbeszédeket akár egy automata is írhatta volna, és persze a jók mindig nyernek, hiába tűnik úgy tízoldalanként, hogy ebből a slamasztikából kizárt, hogy élve másszon ki Fury vagy valamelyik ügynöktársa.

Amiért mégis érdekes, sőt képregénytörténileg fontos ez a sorozat, az a rajz. A kötet a Strange Tales-ben közölt rövidebb epizódok végét és az önálló Nick Fury/SHIELD sorozat elejét tartalmazza, és ez a választás egyértelműen jelzi, hogy Jim Steranko munkásságát akarja reflektorfénybe állítani. Ez sikerült is, és nagyon érdekes végigkövetni, ahogy Steranko Jack Kirby köpenyegéből kibújva lépésről lépésre alakítja ki saját, a maga korában szinte forradalmian újító stílusát, szétrobbantva a hagyományos panelkiosztást, op-art elemeket emelve be a háttérbe. Vannak képregények, amelyeknél a szöveg olvasása nem ad hozzá sokat az élményhez – ez egyértelműen azok közé tartozik. Ötven évvel ezelőtt minimálisan tudtam olaszul, mégis teljesen jól tudtam követni a fejleményeket. Ezt most visszaigazolja a magyar megjelenés.

Batman: Gotham gázlángfényben

A Kingpin tavaly koncepciót váltott a Batman-képregények kiadásában, és vastagabb, önálló történeteket mutat be. Bár sajnálhatjuk, hogy így megint nagyobb lesz a távolság az eredeti megjelenésekhez képest, el kell ismerni, hogy a döntés ésszerű volt. A sztorik kiválasztásával természetesen lehet vitatkozni, de ebben az esetben teljesen érthető, hogy a Hellboy-divatot kihasználva Mike Mignola egyik korai munkája került sorra. Az 1989-ből származó, egy alternatív valóságban játszódó epizód egy Batman-Hasfelmetsző Jack mix, tisztességes kivitelezésben, de különösebb eredetiség nélkül.

Geronimo Stilton: A riporter 1: Shufongfong-küldetés

Néhány évvel ezelőtt az Alexandra-csoport csődjének járulékos veszteségeként a Cartaphilus kiadó valamennyi képregénysorozata megszakadt, köztük a fiatalabb olvasóknak megbízható szórakozást nyújtó Geronimo Stilton. Ez az olasz franchise, amelyet gazdagon illusztrált könyvekből és animációs filmekből is sokan ismernek nálunk, számomra olyan, mint egy modernizált Mickey Mouse/Donald kacsa univerzum, rendkívül profi módon megcsinálva.

A képregény újabb kiadásának a jogát Az utóbbi időben egyre több meglepetéssel jelentkező Vad Virágok Könyvműhely szerezte meg. Az új sorozat kisebb méretű, viszont könnyebben forgatható és főleg olcsóbb, mint a korábbi, ráadásul a könyvesboltokon kívül a nagyobb újságárusoknál is kapható. Ajánlom mindenkinek, aki gyerekeknek való képregényt keres.

Marvel + 55 (X-Men kontra Bosszú Angyalai) és Marvel különszám 2021/1 (X-Faktor)

A két kiadvány lazán összefügg, de nem csak ezért írok róluk együtt. Mindkettőben nagyjából ugyanaz élvezhető és frusztráló, és igazándiból ez szinte minden olyan Marvel-képregényre igaz, amely szuperhőscsapatokról szól. A rengeteg szereplő rengeteg szuperképességgel és a múltban gyökerező interperszonális viszonyulásokkal kombinációk végtelen lehetőségeit kínálja, ám ezeket csak az tudja értékelni, aki olvasta a sok száz előzménytörténetet. Igaz, ez ma már nem olyan lehetetlen küldetés, hiszen sok megjelent magyarul, csak győzze levadászni és sorrendbe rakni az ember. A látványosság és a drámai hatás garantált, de az eseményeket és összefüggéseit követni nem könnyű, és gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki a füzet befejezése után már nem is nagyon emlékszik az olvasottakra. Aztán majd idővel jön a következő rész, amit az ember természetesen megvesz, hiszen kíváncsi a folytatásra, és megint azon kapja magát, hogy muszáj elővenni a korábbiakat, hogy felidézze, most éppen ki kivel van, és mikor is támasztották fel megint ezt vagy azt a karaktert.

Fekete-Fehér Kockás 2021/1

Ha a Corto Maltese történetek mellett csupa üres lapból állna ez a magazin, szinte már akkor is megérné beszerezni, hiszen az egyik legfontosabb európai képregényről van szó, amelyből korábban csak egy epizód jelent meg magyarul. Ennek a hiánynak a pótlása önmagában is dicséretes, ráadásul az aktuális rész, A keleti ablak angyala a legjobbak közé tartozik. Mivel a Corto-epizódok között csak laza összefüggés van, akár ennél is be lehet kapcsolódni a történetbe, és már ebből az egyből tudni fogja az esetleges új olvasó, hogy miért tartják remekműnek oly sokan. Azt persze nem garantálom, hogy be is fog neki jönni, elvégre ötven évvel ezelőtti képregényről van szó, és már a maga idejében is voltak, akik nem értékelték a finomságait, egyedi rajzstílusát, lassú hömpölygésből hirtelen vad akcióra váltó ritmusát.

A többi anyag közül a legszórakoztatóbb számomra továbbra is a Spagetti testvérek, amiből ezúttal is három, egyenként nyolcoldalas epizódot kapunk. A Keresztapa-paródiaként is élvezhető történetek mindegyike egy minidráma a véres családi szappanoperán belül, pillanatnyi megállás nélkül pörög a cselekmény, hol egyik, hol másik Spagetti-testvér szempontjához alkalmazkodva. Nagyon remélem, hogy egyszer majd összegyűjtve is megjelennek ezek a sztorik, valamivel kisebb méretben, mert hát a többi képregényhez képest ebben a füzetben kicsit szellősnek tűnnek.

A két brit anyagot, a Strontium Dogot és a Skizzt korábban nem ismertem, és igazság szerint a Dredd bírón kívül a többi korabeli angol SF-képregény hidegen hagy. Persze érdekes látni, hogy miket írt fiatalabb korában Alan Moore és Alan Grant, és a rajzok jók, főleg Jim Baikie letisztult stílusa.

Az Alfonso Font által rajzolt mini-scifiket szintén csak a rajz miatt tartom érdemesnek átfutni. Remekek az arckifejezések, a mozdulatok, viszont aránytalanul sok a szöveg, kevesebből is értenénk, hogy mi történik.

Minden bizonnyal nagy kedvence lehet a szerkesztőségnek, hogy ilyen sokszor és hosszasan szerepelteti a Fantomot, és ez teljesen érthető is, hiszen az egyik legnagyobb múltra visszatekintő kalandképregény. Az eredetileg stripként közölt történetek oldalra rendezve mindig kicsit furcsák nekem, persze még mindig jobb, mintha nekiálltak volna áttördelni, ahogy azt más újságokban láttam. Hiánypótlás ez is, bár szerintem messze nem öregszik olyan jól, mint Corto.

Az utolsó oldalra ismét André Franquin egy Sötét gondolata jutott. Ezek a kis történetek morbidan zseniálisak, nagy kár, hogy számonként csak egy jut belőle, így nehezebb ráérezni a hangulatára. Eleve furcsa, hogy ez az egyetlen olyan képregény a lapban, aminek a rajza is humoros. Lehetne még pár hasonló benne.

Bayer Antal