Életünk egyes szakaszaiban különösen sok időt töltünk a saját fejünkben, a legtöbbet valószínűleg tizenévesen. Ekkor nagyrészt segítség és támogatás nélkül, tudat alatt dolgozzuk fel gyermekkorunk élményeit és hatásait, próbáljuk megérteni, hogy mi történik velünk, és kezdeni valamit azzal a belénk hasító érzéssel, hogy magunkra vagyunk hagyatva. Ösztönösen keressük a szövetségeseket és kerüljük azokat, akikben csalatkoztunk, egyszerre gyanakszunk és bizakodunk.

A Szedd össze magad olvasása közben erős déjà vu érzés támadt rám. Az 1988-ban született lengyel szerző, Anna Krztoń ugyanis csak néhány évvel idősebb a saját gyerekeimnél, és az egyértelműen önéletrajzi ihletésű képregény főszereplői és a velük történt dolgok helyenként kísértetiesen emlékeztetnek a lányom baráti körére abból az időszakból, amikor Annához, Igához és Asiához hasonlóan ők is rengeteg mangát olvastak, animét néztek, conokra jártak. Ugyanazok a zenék, filmek, olvasmányok és divatok köszönnek vissza a képregény oldalaiból, ugyanazok a lelkesedések és kétségbeesések.

A három barátnő, akinek a történetét a narrátor-szerző-főszereplő szemszögéből ismerjük meg, az elején még gimnazista, a végén már befejezte vagy abbahagyta tanulmányait. A 250 oldalas kötet az ő érzéseikre és útkeresésükre fókuszál. Olyannyira, hogy a fókuszon kívül alig látni valamit. Feltűnően hiányzanak a történetből a „többiek” – a szülők, a testvérek, a tanárok és más felnőttek jelenléte minimális, és amikor már szerelmi kapcsolatokról esik szó, a partnerek is csak futólag lépnek színre, ha egyáltalán.

A lányok már tizenéves korukban egymásra találnak, felismerik különlegességüket, másságukat, amivel úgy látják, kortársaik sem tudnak mit kezdeni. Kialakítják törékeny buborékjukat, amelyet a körülmények és az események újra meg újra próbára tesznek. Úgy tűnik, nem kapnak semmilyen külső támogatást, és mintha ezt magától értetődőnek tekintenék. Mivel csak az ő nézőpontjukat ismerjük, nem sok esélyt kapunk ennek ellenőrzésére. Visszatérő motívum az utalások a szülők önző, befelé forduló, sőt kegyetlen magatartására, az időhiányra, az elhanyagolásra, és szinte minden esetben a válásra, a család szétesésére, csonkaságára. Megannyi oka a depresszió hol enyhébb, hol durvább fenyegetésének.

Az első kritikák és vélemények egyöntetűen azt hangsúlyozzák, hogy sokan magukra ismerhetnek a szereplőkben. Én mégis inkább azoknak a figyelmébe ajánlom elsősorban, akik nem önmagukra, hanem gyermekeikre vagy fiatalabb barátaikra ismernek rá – hátha még nem késő ténylegesen megismerni őket és felismerni, hogyan lehetne legalább oldani, jobb esetben visszafordítani az elidegenedést. Elgondolkodni azon, hogy miért is maradtak ki a szülők Anna elbeszéléséből.

Fontos képregény a Szedd össze magad, nagyon aktuális. Emlékeztetnie kellene mindenkit arra, hogy neki is voltak gondjai tizenévesen, hogy ő is sok időt töltött a fejében. Magára ismerni Annáékban a generációs távolságok dacára.

Mondanivalójával, üzeneteivel, gondolatébresztésével kiemelkedő mű, és a szerző fejlődéstörténetéből logikusan következik, hogy a képregényformát választotta – ugyanakkor olvasásélményként jelent némi kihívást. A nyugati képregények rajzstílusához és ritmusához szokottakat kissé kizökkenthetik a mangás hatások, a néha nehezen megkülönböztethető fejek, a sokszor elnagyolt testábrázolás (főleg a kezeké), a narráció belassulása. Valójában egy keverékstílusról van szó, amelyben dominálnak a nyugati elemek. Igényel egy kis erőfeszítést, de megéri. Ahhoz sem könnyű hozzászokni, hogy a főszereplőknek több nevük is van, és nem derül ki, hogy mikor miért használják egyiket vagy másikat. Talán ezzel is ellenőrzi a szerző, hogy odafigyelünk-e… Akárhogy is legyen, száz százalékig szerzői képregénnyel van dolgunk, és bár szakmabeliként helyenként úgy éreztem, hogy egy megértő, de határozott szerkesztő beavatkozása jót tett volna a végeredménynek, lehet, hogy ez ártott volna a lehengerlő őszinteségnek.

Nem tetszik a beírás, ezzel a típussal nekem zavaró a csupa nagybetű, jobb lett volna egy „képregényesebb” fontot választani. Ez valószínűleg nem a magyar kiadás sara, találtam ugyanis egy lengyelül hagyott szövegblokkot, amely ugyanezt használja. Több más kis hiba is maradt a magyar szövegben, kár, hogy nem szánt rá még egy korrektúrakört a szerkesztő.

A kötet ismertetője mintaoldalakkal a Kilencedik.hu-n.

A recenziós példányért köszönet illeti a Szépirodalmi Figyelőt.

Bayer Antal