Ha egy országban rengeteg híres külföldi képregény jelenik meg, a hazai alkotóknak valami igazán különlegest és egyedit kell felmutatniuk. Csehországban ezt eddig a legnagyobb sikerrel Jaroslav Rudiš író és Jaromír 99 rajzoló tette meg az Alois Nebellel.

A művel tizenhárom évvel ezelőtt találkoztam először egy kiállítás formájában, a budapesti Cseh Centrumban. Első látásra meggyőzött, és tudtam, hogy ezt majd egyszer el akarom olvasni. Sajnos csehül nem tudok, angolul pedig csak egy része jelent meg, úgyhogy a „majd egyszer” nem tűnt valami közelinek. És akkor hirtelen kiadta magyarul a Szépirodalmi Figyelő, amiért nem lehet eléggé dicsérni.

Már olvasás közben rájöttem, hogy ez nem az, amire számítottam, de erről legalább részben én magam tehetek. Valamiért azt hittem, hogy a kiállításon látott tablók mind a képregényből vannak, de tévedtem, azok valójában kiegészítések, háttéranyagok, előzmények. Beismerem, hogy ez egy kicsit csalódást jelentett nekem, mert úgy gondoltam, a közel 400 oldalba Közép-Európa teljes huszadik századi történelme beleférne. (Persze nyilván nem.)

Azért viszont már nem magamat hibáztatom, hogy a képregény kivitelezését felemásnak látom. Ezen azt értem, hogy a sok jó elemből nem áll össze nekem egy következetesen végig vitt alkotói koncepció. Ez tetten érhető a nem mindig könnyen követhető narrációban (voltak részek, amiket kétszer is el kellett olvasnom, mire rendesen felfogtam, kivel mi történt) és a rapszodikus vizuális megvalósításban is. Úgy vélem, a rajzolónak nem „anyanyelve” a képregény, és a különböző inspirációkat nem sikerült egy igazán egyedi, saját stílussá összegyúrnia. Olyasmikre gondolok itt, hogy vannak nagyon egyértelműen a Sin City által ihletett képek és kompozíciók, és valószínűleg végig lehetne elemezni ilyen szempontból az egész kötetet.

De nézzük a dolgot az ellenkező oldalról. A szerzők egyike tapasztalt író, de képregényt korábban nem készített. Alkotótársa egy sokoldalú zenész, aki az alkalmazott grafika több területébe is belekóstolt, de szintén ez az első képregénye. Mindketten azt adták bele a közös műbe, amiben erősek: Rudiš az irodalmi közelítést, Jaromír a komplex vizualitást, amiből létrejött egy izgalmas elegy. Jazzes hasonlattal élve úgy is felfoghatjuk, hogy az író megkomponálta a témát, a rajzoló pedig folyamatosan rögtönöz.

Mindezekből azonban csak annyi következik, hogy nem egy tökéletes, letisztult mesterművel van dolgunk. Ha túl tudjuk tenni magunkat ezen a maximalista elváráson, egy nagyon is érdekes és egyedi képregényt kapunk, tele tipikusan kelet-európai témákkal és hangulatokkal. De ne gondoljuk, hogy az Alois Nebel könnyen adja magát: az élmény teljességéért meg kell dolgozni.

Összetett műről lévén szó, számos olvasata lehetséges, és mivel nem disszertációt írok, hanem egy kicsit bővített kritikát, csak egy irányt emelnék ki, ez pedig a történelmi vonatkozás. Az Alois Nebel nem egy tipikus történelmi képregény, nincs pontosan meghatározva, hogy a felidézett események mely évben mentek végbe, az utalások mégis jelentőséggel bírnak. Nebel és a többi szereplő csupán elszenvedője a nagybetűs történelemnek, nem is nagyon képesek vagy nem akarnak véleményt alkotni róla. Közvetlenül vagy közvetve mégis hat rájuk. Az Alois szemére leereszkedő köd (németül Nebel) azt sejteti, hogy vasutasként olyasmiket látott, amiket nem kellett volna, illetve amiket nem tud hová tenni. Egy vidéki kisállomásról nézve a vasúti hálózat mágikusnak, kiismerhetetlennek látszódik, ám a Prágában, a főpályaudvaron összefutnak a sínek, és élesedik a kép. A fővárosban tett látogatás után Nebel szemszögéből nézve a nagybetű az ő és barátai történetét illeti meg. Persze egyáltalán nem biztos, hogy a szerzőnek járt egyáltalán ilyesmi a fejében – de mivel engem sokat foglalkoztat a történelem, ezen belül is az, hogy „kié” valójában a történelem, nekem ez jutott eszembe.

Meg sok minden más. Feltétlenül ajánlom minden képregénykedvelőnek, garantálom a rendhagyó élményt.

Bayer Antal