2022-ben Kertész Sándornak ítélte a Korcsmáros Pál-díjat a Képes Kiadó és a Magyar Képregény Szövetség. Szabó Zoltán laudációja elhangzott a 17. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon.

Azt hiszem, találó, ha egy képregénytörténettel foglalkozó személy méltatását is történeti visszatekintéssel kezdjük. Kertész Sándor már akkor szervezett képregényfesztivált, amikor itthon ezt a rendezvénytípust még külföldi híradásokból sem ismerhettük. Már akkor írt képregénytörténeti kötetet, amikor a műfaj?, művészeti ág? tudományos megközelítése legfeljebb viccnek tűnhetett. Akármilyen ódivatúnak is tűnik a kifejezés, de művészi igényű, felnőtteknek szóló képregényeket éppen akkor dobott a piacra, amikor itthon éppen elfelejtettük a klasszikusok adaptációinak korosztályokon átívelő jellegét és a képregényt leginkább a gyerekirodalommal kötöttük össze – majdhogynem végérvényesen.

 Kertész Sándor Magyarországon először térképezte fel a hazai képregényes élet szerkezeti gyengeségeit, majd igyekezett az 1980-as évektől megteremteni azokat a feltételeket, amelyek által itthon kialakulhat egy egészséges képregényes mezőny. 1985-ben ő alapította az első képregényalkotói közösséget, a Kísérleti Képregény Stúdiót. 1983-ban a nyíregyházi, 1989-ben a gödöllői képregénykonferenciákat szervezte többedmagával. Érettebb korosztályt megcélzó képregények kiadásába kezdett olasz kortárs képregényalkotókkal kiépített kapcsolatait hasznosító Menő Manó és Krampusz képregénysorozaival, amelyeket ugyan bedöntötte a rendszerváltás utáni kaotikus terjesztés, de megjelent számai egy-két évtizeddel később is keresett darabokká váltak egy olyan időszakban, amikor felnőtt olvasnivaló továbbra sem volt az országban. Először fogott neki a hazai képregénytörténet módszeres felkutatásába és ismertetésébe. Ennek első eredménye 1991-ben a Szuperhősök Magyarországon, ami sokáig az egyetlen hazai képregénytörténeti kézikönyvnek számított. Mindannyiunk számára, akik szerettük a hazai képregényeket nem csak önmagukban, hanem folyamatukban is értelmezni, ez a könyv megkerülhetetlen hivatkozási alappá vált. Kötetét ebből a pozíciójából tulajdonképpen csak ő maga tudta 16 évvel később kiütni, a Comics szocialista álruhában kötetével.

 Ebből a szűkre szabott felsorolásból esetleg egy izgága, örökmozgó alak jelenhet meg előttünk. Éppen ellenkezőleg. Képes hónapokra, évekre eltűnni a látómezőnkből. Mégis, ha alkalmunk van egy fesztiválon vagy börzén beszélgetni vele, esetleg előadásait hallgatni mindig meglep, hogy mennyire naprakész a legaktuálisabb események tekintetében, mennyire széles spektrumon követi az új megjelenéseket. Mint Uatu a hold túloldalán: biztosak lehetünk abban, hogy szemlél, jegyzetel. Éppen ez a távolságtartással vegyített naprakészsége biztosította, hogy hiteles személye legyen nemcsak a régmúltunk, de a közelmúltunk képregénytörténetének megírására is, amelynek eredménye lett a Pókember generáció 2017-ben.

Tavaly ismét sikerült meglepnie a képregényes közösséget azzal, hogy személyes képregénytörténeti írásainak gyűjteményének kiadása mellett az ő szakmai felügyelete alatt létesült a nyíregyházi Móricz Zsigmond könyvtár Képregénytár részlege, ami talán az ország első ilyen kezdeményezése.

 A magyar képregénytörténet elmúlt száz éve – ahogyan azt mi magyarok a közélet megannyi más területéből már megszokhattuk – nem egy folyamatos, szervesen alakuló történet, hanem rengeteg törés és szakadás jellemzi: az első zsidó törvény és háború, a szocialista tiltás, majd torz engedélyezése, a rendszerváltás és végül a kimúlás és feltámasztás. Ezek mind amnéziás állapotokat eredményezték, ahol legtöbb esetben még maguk az alkotók sem ismerték az elődöket. Talán tévedek, de Kertész Sándor legnagyobb érdemét abban látom, hogy a megsárgult, málló papírhegyekből kihámozta ezt a történetet, alakjait megismertette rajongók, olvasók, alkotók, kutatók generációival.